Madárlesen

Erkel Ferenc Hunyadi Lászlója az Operaházban – premier, 2012. szeptember 29. FÜLÖP KÁROLY írása

V. László: Pataki P. Dániel (fotó: Vermes Tibor)

Hetek óta plakátmadarak keltenek rémületet a pesti járókelők közt – legalábbis a különböző fórumokat olvasgatva erre a következtetésre jutottam. A bemutatásra váró Erkel-opera plakátjáról van szó, ami a Hunyadiak címerállatát, egy hollót ábrázol. Talán. A vércse(pp) elbizonytalanított kicsit, hiszen Szilágyi Erzsébet ekképp aggódik fiáért:

„De jaj, e fészek körül egy gyilkos vércse száll, ám tőlem el nem szakít más, csak a halál!”

Becsületemre váljék, megnéztem néhány természetfotót, s bár azok alapján akár vércse is lehet az inkriminált madár, úgy döntöttem, mégiscsak a hollóra hasonlít inkább, legyen tehát az. Az előadás során vetített animációként is üdvözölhetjük kedves utcai barátunkat; már a nyitány alatt vészjóslóan száll alá a magasból, s a darab fináléját is ő zárja: csőréből Hunyadi aranygyűrűje (lelke?) az ég felé száll a főhős lefejezése után.

A holló (vészmadár?) egyébként nem meglepő a produkció emblémájaként. Az évadot beharangozó imázskampány ihletője és képi világa a ma divatos vámpír-tinihorror – Twilight – hangulatát idézi, nem titkoltan az ifjoncok operába csábítása okán. Emlékezzünk csak a bérletezés idején megjelent Műsorkalendárium fotóira, mindegyik kellőképp hátborzongató: Szegedi Csaba borbélya, a temetőkertben szinte élőhalottként ábrázolt Kolonits Klára – háttérben a baljós felhők közt keringő vészmadarak! – vagy a mindenre elszánt késes Tosca, azaz Sümegi Eszter.

Akiknek nem tetszett a hollós Hunyadi-plakát, valószínűleg még fognak bosszankodni az évadban. Megnyugtatásukra (felizgatásukra) annyit írhatok: a többi premier promóciós anyaga is minden bizonnyal hasonlóan felkavaró és ifjúságcsalogató lesz, A bolygó hollandi eleve kínálja a lehetőséget.

Hunyadi László: Fekete Attila (fotó: Vermes Tibor)

Nézzük hát, milyen Hunyadi Lászlóval csábítja az Operaház leendő – és jelenlegi – közönségét. Most már tudjuk, csak az egyidejűleg készülő hangfelvételen lesz hallható az ősváltozat, pontosabban az 1860-as verzió, az Opera színpadán ismét a XX. századi, Nádasdy Kálmán-féle átdolgozás szerepel. Az előadás hagyományosan indul; kialszanak a nézőtéri fények, zárt függöny előtt elkezdődik a nyitány. A „Meghalt a cselszövő” motívumára szétnyílik a függöny. Időtlen térre nyílik a szcéna, oldalt oszlopok, hátul korlátféle, mögötte a vetítővászon, fénylő padló. Ha reális térnek próbálom értelmezni, leginkább palotaerkélyre, teraszra emlékeztet. A formációkat segítő felfestés talán még kirakott mintás kövezet imitációját is keltheti.

Jelenet az előadásból (fotó: Vermes Tibor)

A nyitány további, szcenírozott része egyfajta keretjáték: öltönyös-táskás úriemberek járnak fel s alá, bőröndjeikben történelmi ereklyéink: a Szent Korona és a koronázási ékszerek, nemzeti kincseink. Didaktikus üzenet – ma is, aktatáskás tolvajok lopják szét az országot; hazaárulók, nemzetgyalázók minden korban voltak. Akik ismerik az Operaház művészeit, észrevehetik, hogy a később színpadra lépő szereplők, a Hunyadi-sztori figuráinak mai alteregói is megjelennek mai öltözékben a baljóslatú alakok közt. Majd mikor a holló megjelenik a háttérvetítőn, szétriad a sanda népség, csak Hunyadi hívei maradnak tisztelettel hódolva a jelkép előtt. A nyitány ezzel véget is ér. Táskásokat még látunk később, mert minden tablóképben vegyesen jelennek meg a mai és egyéb kor alakjai, sőt a templomi képben a királyi ajándék, amit Szilágyi Erzsébet kap, szintén egy táskából kerül elő. Mindenesetre a megcélzott ifjaknak minden történelmi ismeretüket elő kell szedniük – reméljük, rendelkeznek ilyennel –, hogy a rendezés (Szűcs Gábor) megannyi merész asszociációját megértsék a Ferenc Józsefként ábrázolt V. Lászlótól a karddal koppantó Mátyáskáig. Ez utóbbi még újabb feladványt is ad a közönségnek, mert Mátyást ezúttal egy fiúgyermek alakítja, akit nevelőnője árnyékként és hangjaként kísér végig a különböző jeleneteken.

Mindvégig kevert történelmi tablókat látunk, minimum három összetevőből: egyfajta kortalan reneszánsz-imitáció, a romantika vonala a Monarchia megidézésével és a mai kor. A díszlet (Libor Katalin) ennek megfelelően elvont, mindhármat egyformán szolgálja. A vár csapóhídja erőteljes, hatásos képet ad, az ítélet végrehajtását a vérpad felett figyelő király félelmet keltő, emlékezetes marad. Megjegyzem, a harmadik emeletet mindig kihagyják a rendezésből, most is. A belógatott királynak csak a lábát láttam, akárcsak a háttérmadárnak. A kivilágított nézőtérre rendezett jelenet kifejezetten bosszantott, abból semmit sem láttam. Lehet, hogy az volt az előadás csúcspontja, de így jártam.

Gara Mária: Miklósa Erika (fotó: Vermes Tibor)

Szép volt a László álmodozásaiban udvarhölgyek körében megjelenő Gara Mária képe, tetszettek az esküvői jelenet jelmezei (Kárpáti Enikő), a Palotás színei. A Palotás azonban nem: Kovács Gergely Csanád koreográfiája komplikált, nem tetszetős, az összevisszaság érzetét kelti. Vagy rosszul táncolták. Igencsak bizonytalannak tűntek a táncosok, egymást figyelték, mikor hová kell lépni. Értetlenül állok a jelenség előtt, talán nem volt elég idő próbálni. Annál nagyobb dicséret illeti az énekkart, nagyon összeszedetten, kiváló szövegmondással és -érthetőséggel énekeltek. Mivel mindenki a Meghalt a cselszövőt és a Palotást várja ebben az operában, az elégedettség foka nagyjából közepesnek prognosztizálható.

Fekete Attila és Hábetler András (fotó: Vermes Tibor)

A cselekményvezetés a fent említetteken túl egyebekben nem nevezhető formabontónak: volt börtön, volt pallos meg rejtett írás is, a szereplők nem álltak tótágast, eljátszották, amit kell.

A címszerepben Fekete Attilát láthattuk. A harsogó zenekar neki nem jelentett problémát, erőteljes hangon, jól győzi a szólam követelményeit. Két fontos áriája szólalt meg a legihletettebben, nagyon szépen, olykor viszont – főleg a nagy érzelmi kitöréseknél – a hangszín megváltozott, kellemetlen zöngét kapott, s inkább tűnt kiabálásnak, mint énekhangnak. Ez visszatérő hibája az énekesnek, minden bizonnyal leküzdhető, érdemes dolgozni rajta, hogy Fekete Attila majdan az Operaház neves énekesinek rangjára és soraiba emelkedhessen.

Szilágyi Erzsébetet, Hunyadi özvegyét Fodor Beatrix formálta meg. A szerep drámai koloratúr- vagy koloratúrkészséggel rendelkező szopránénekest kíván. Fodor Beatrix nagy sikere egyelőre az ígéretnek szól, gyönyörű megoldásai vannak, ám a szerep egésze olykor teljesíthetetlen követelményeket támaszt számára. Szép színű hangjának drámai kifejezőereje lehetővé teszi, hogy e hanganyaggal is eljátssza a szerepet, színpadi egyénisége, drámai érzéke átsegíti a szólam nehézségein, s összességében hiteles, jelentős figurát kelt életre a nemzet özvegyeként, s már most figyelemre érdemes énekesi teljesítményt nyújt a hanggyilkos szerepben.

Szilágyi Erzsébet: Fodor Beatrix (fotó: Vermes Tibor)

Biztos oszlopa az előadásnak a Gara nádort formáló Kálmándi Mihály. Erőteljes hang, intenzív színpadi jelenlét jellemzik a kellőképp utálatosra vett politikai törtető figuráját. Miklósa Erika gyönyörű jelmezeiben igen dekoratív jelenség, gyönyörű Nászdalt énekelt, kifogástalan koloratúrákkal, profizmussal. Szerepének koloratúr rétege a darab többi jelenetében is remekül érvényesült, ebben vitathatatlanul kiváló. Gara Mária szólama azonban tartalmaz olyan részeket, ahol értelemszerűen halványabbnak, erőtlenebbnek hat az énekesnő produkciója, olykor a régóta felemlegetett vibrato is megfigyelhető, de Miklósa felkészültsége, szerep iránti igényessége miatt megbocsátjuk ezeket, s a jó érzékkel kidomborított erősségek adnak annyi művészi élményt, hogy a muníció kitart emlékezetünkben a szerep egészére.

Pataki P. Dániel és Kálmándi Mihály (fotó: Vermes Tibor)

V. Lászlóként Pataki P. Dánielt láthattuk-hallhattuk, s mindez örömünkre szolgált. A szerep vokálisan kiváló megszemélyesítőre talált, végre nem karikatúraként láttuk a bábkirályt, hanem sikerült megvillantani személyes vívódásait, gyötrelmeit is. Ha később színészi játéka is fejlődést mutat, a szerep legjobb megformálói közt tarthatjuk nyilván.

A produkciót egy-egy jól felépített karakterrel Szvétek László, Ambrus Ákos, Hábetler András – és kicsit bővebb, jól abszolvált szólammal Schöck Atala gazdagította.

Héja Domonkos

Héja Domonkos vezénylése dinamikus, a darab iránt elkötelezett volt. Az énekesek iránt talán kevésbé, sokszor bizony küzdeni kellett a zenekar túléneklésével. Én magam ugyan szeretem a gyors tempókat, a hangerőt, de ezt néha már én is kicsit soknak találtam. Ezt leszámítva (vagy ezzel együtt) jól szólt a zenekar, sokszor érdemesebb volt az árkot figyelni a színpadi esetlegességek helyett.

Elgondolkodtató produkció az új Hunyadi, intellektuális rejtvény középhaladóknak. A rejtvényfejtésben ezúttal csúsztatott élőben a tévénézők is részt vehettek, és interneten is követhették az előadást az érdeklődők. Volt még utcai kivetítő, konflisos felvonulás, hacacáré… Egy új Opera című magazin (az Operaház – ezúttal ingyenes – lapja), benne a Hunyadival foglalkozó írások. Kellőképp megtámogatta tehát a színház marketinggel a produkciót. Végre! És jön még egy hanglemez is, kíváncsian várom.

A hollót követve madárlesre mentünk az Operába, s jólesett, hogy nem néztek madárnak. Vitatható megoldásokkal ugyan, de értékes művészi teljesítményekkel lettünk gazdagabbak. Született egy Hunyadi-előadás. Legalább valamilyen. Sokan, sok szempontból fognak vitatkozni rajta.

Fotók: Vermes Tibor