Macbeth, a korlátolt

Giuseppe Verdi: Macbeth – felújítás a Magyar Állami Operaházban, 2011. március 22., április 3. BÓKA GÁBOR kritikája

Macbeth - jelenet az előadásból
Macbeth – jelenet az előadásból

Tavaly ilyenkor is sejthető volt, hogy a Macbeth különleges produkciója lesz az Operaház idei szezonjának – a sors különös játéka, hogy mire megvalósult, már nem egyfajta múltidézésként, hanem (jelen állás szerint) a jövőt illető székfoglalóként kell értelmeznünk. Persze az Operaház műsorpolitikáját és művészi irányvonalát meghatározó volta csak egyik lehetséges iránya jelen felújítás értékelésének. Ugyanennyit lehetne szólni arról, miként is illeszkedik Szinetár Miklós rendezése az elmúlt évtizedek operaházi Verdi-szcenírozásainak nem éppen felvillanyozó sorába. De túl az intézmény helyzetének szinkrón és diakrón vizsgálatán, gyümölcsöző szempontnak tűnik annak elemzése is, hogy miről szól ma a darab egy nagy múltú, jelentős művészi teljesítményeket s maga mögött tudó rendező olvasatában – s mivel nem publicisztikát írunk, hanem kritikát, talán megbocsátható, ha ezúttal kizárólag erre igyekszünk koncentrálni.

Persze az aktuális előadás értékelése sem magától értetődő feladat, hiszen legalább két, olykor gyökeresen eltérő irányt kell benne közös nevezőre hozni. Egyrészt a kritikus maga is individuum, önállóan gondolkodó lény, akinek van előzetes elképzelése a darabról (sőt a színjátszásról is általában), s ezeket ütközteti a látottakkal és hallottakkal. Ugyanakkor hibának tartom, ha a kritikus feladja a (teljességében nyilván soha el nem érhető) objektivitásra való törekvést: igenis létezhetnek olyan előadói stílusok, megközelítések, melyek ugyan idegenek személyes ízlésünktől, ám alapos vizsgálat után mégis azt kell mondanunk, hogy a maguk rendszerén belül konzekvensek és jók. Mivel az elmúlt évek során nem egy, a magyar operarendezés fő irányvonalain kívül eső produkció kapcsán hívtam fel a figyelmet arra, hogy hiba volna, ha az itthon megszokott normák szerint értékelnénk, s a saját maga által meghatározott jelrendszeren belül kell vizsgálni az érvényességét, igazságtalan volna, ha jelen Macbeth-előadás kapcsán nem érvényesíteném ezt az elvet. Lássuk tehát, milyen mozgatórugók segítették életre a Szinetár-rendezést!

Lukács Gyöngyi és Alexandru Agache (fotó: Birta Endre)
Lukács Gyöngyi és Alexandru Agache (fotó: Birta Endre)

Az előadás legszembetűnőbb jellemzőjének, azaz vizuális keretének létrejöttéről a következőképpen nyilatkozott a rendező: „…tudatosan kerülöm el azt a világdivatot, hogy modern ruhákkal, géppisztolyokkal, aktuális politikai áthallásokkal terheljem meg a művet… ki nem állhatom a kötelező uniformizálást: hogy a Macbeth csak akkor jelenthet számunkra valamit, ha külsőségeiben is kortársunkká tesszük”. Jelen sorok írójának természetesen volna vitatkoznivalója ezen elvekkel, hiszen kevés Verdi-opera hordoz olyan konkrét és mégis általános érvényű politikai üzenetet, mint éppen a Macbeth – a risorgimento-operákkal ellentétben, melyeknek problematikája mai szemmel esetleg túlhaladottnak tűnhet, a hatalom megragadásának és megtartásának kérdése mindig is aktuális marad. Konkrétabban fogalmazva: vajon akceptálható, hogy egy rendezőnek olyan súlyú mondatokról, mint „rablók barlangjává lett az ország”, csupán annyi jusson eszébe, hogy az énekkar a visegrádi palotajátékok jelmez-együttesében ácsorog (tervező: Velich Rita), s az utolsó taktusokra a színpad hátterében leereszkedik a vasfüggöny (ami egyébiránt igencsak konkrét politikai utalás)? Ám ígéretünkhöz híven ne vitatkozzunk elvekkel – lássuk a megvalósítást!

A boszorkányok kara (fotó: Birta Endre)
A boszorkányok kara (fotó: Birta Endre)

A függöny felgördültekor színpadi előfüggönyt látunk, díszes festéssel. Szemet gyönyörködtető látvány, máris az Ezeregyéjszaka világába kalauzol minket. Mese-allúzióinkat tovább táplálja, hogy fehérbe öltözött szellemalakok táncolnak elő, és meghajlás után széthúzzák e függönyt – vagyis amit látunk: mese? Avagy példabeszéd? Mindenesetre ez az eltávolító gesztus radikálisabb annál, mint amit a rendező a konkretizálás általa kerülendő útjáról mond: itt bizony az fogalmazódik meg, hogy amit látunk, az semmiképpen sem itt és most történik, és nincs köze hozzánk. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Macbeth. Aki ráadásul igazi népmesei hős módjára – a földből búvik elő: a szemünk láttára jön ki a süllyesztőből talpig fehérben – azaz a színházi konvenció értelmében ártatlanul (hagyományos előadásról lévén szó, veszem a bátorságot, hogy a rendezői jeleket hagyományosan értelmezzem). Ha őt sem anya szülte, még jó, hogy csak Macduff árthat majd neki – élcelődhetnénk, ám a jelenet folytatódik: a boszorkányok páncélt adnak a leendő királyra, és kardot adnak a kezébe. A rendezés már a jóslat elhangzása előtt exponálja, hogy Macbeth a jelen esetben boszorkányok által képviselt Végzet hatalma alatt nyögve válik gyilkossá. Ezt Szinetár majdnem szó szerint meg is fogalmazza: „Számomra a darab arról… szól, hogy az ember a politikában, a hatalomban, a magánéletben is végtelenül kiszolgáltatott. Részbe persze azt csináljuk, amit akarunk – legalábbis úgy hisszük –, de legalább ilyen mértékben azt tesszük, amit diktálnak nekünk.” Ám a nyilatkozatban meglévő kettősség az előadásban egyértelművé válik: Macbethnek nincs döntési lehetősége, első megjelenésétől kezdve azt teszi, amit a boszorkányok parancsolnak neki, s amit a szintén ártatlanul világra jövő, ám a banyák által úgyszintén megrontott felesége diktál. Pedig a darabnak éppen ez, a választási lehetőség okozta dilemma volna a lényege – aki igazi végzet-drámát keres Verdi életművében, kellő anyagra akadhatna a Simon Boccanegrában vagy A végzet hatalmában, ahol a szereplők csakugyan nem dönthetnek, s igyekezetük ellenére fatális módon mindig minden a lehető legrosszabbul alakul. A Macbeth nem erről szól: a címszereplő vívódik, de maga dönt arról, hogy elköveti az első gyilkosságot – szó sincs róla, hogy akarata ellenére válna bűnössé! Lady Macbeth pedig épp ellenkező utat jár be: kezdetben még csak nem is vívódik, ám a darab végére (voltaképpen előzmények nélkül) mégis összeroppan tetteinek súlya alatt – vagyis a kettősség nála is jelen van. A politikai mondanivalón túl tehát a felelősség, az önreflexió és a lelkiismeret mélyen emberi kérdéseit feszegető dráma is a Macbeth – ám ezekből semmi sem jelenik meg Szinetár Miklós színpadán.

Banquo: Fried Péter (fotó: Birta Endre)
Banquo: Fried Péter (fotó: Birta Endre)

S ezzel az egész produkció szellemiségét meghatározó szimptomatikus kérdéshez ékeztünk: ezen a színpadon senki sem felel semmiért. Macbeth nem tehet róla, hogy gyilkos, a Lady sem tehet róla – a végeredmény mégis egy nyomorba döntött ország, polgárháború és halottak. Ha aktualizáló rendezésnek gondolnám, amit látok, azt hihetném, hogy mindez látlelet a mai magyar valóságról, a következmények nélküli ország hétköznapjairól – arról a helyről, ahol a múlt bűneiért csak és kizárólag kívülről (netán a süllyesztőből) jött erők felelősek. Ha látnék minimális utalást arra, hogy ami a színpadon zajlik, idézőjeles, ironikus, akkor azt hihetném: a látleletet görbe tükörben fogalmazza meg Szinetár. Mivel azonban nincs ilyen rendezői jel, kénytelen vagyok azt hinni, hogy a rendező valóban azt gondolja: senki semmiért sem felelős, mindenért a Végzetet kell okolni – s még utólag sem érdemes töprengeni azon, mi miért is történt (főleg, hogy a bűnök megbocsáttatnak: Macbeth halála után újra fehér ingben száll vissza oda, ahonnan jött). Többről van itt szó, mint hogy személy szerint nem vagyok híve ennek a megközelítésnek: kifejezetten veszélyesnek is tartom – a magyar társadalom amúgy sem önelemző hajlamairól ismert, s most még a színházban (mely a közös gondolkodás és a nevelés terepe is lehetne) is azt sugallják neki, hogy a társadalom legégetőbb problémáit feszegető darabokat egyfajta képeskönyvként nézegesse, mely valami skót utazási iroda kínálatát mutatja be? (Jelzésértékű, hogy az egyébként kiválóan szerkesztett, színvonalas tanulmányokat magában foglaló, az előző évek formátumában megjelent műsorfüzet nem tartalmazza a szövegkönyvet…) Avagy tekintsem önreflexiónak azt, hogy némely szereplő időnként a színpad előterébe vonul, s a két oldalt elhelyezett, rivaldával párhuzamos korlátokra támaszkodva egyenesen a közönség felé énekel? Ez sokkal inkább rendezői önleleplezés: ha már abszolút semmilyen instrukciót nem tudok adni, hát legalább a karlengetést akadályozzuk meg azzal, hogy az énekesek kényelmesen támaszkodhassanak. Instruálni pedig minek is? Elvégre ez egy szép, hagyományos előadás.

A rendezői irányvonal problémáitól ezzel el is érkeztünk a kivitelezés technikai gyarlóságainak ecseteléséhez. Nincs mit szépíteni: amatőr hibák tömkelege kedvetleníti el a nézőt.  Szükséges-e ismét felmondani a leckét arról, hogy vagy realista kőfalat építünk (a Fidelio leselejtezett díszletelemeiből), vagy vetítünk, de a kettő együtt lehetetlen, mivel egymást kizáró jelrendszerekről van szó? Ráadásul az igazinak látszani kívánó falmonstrumok – leleplezve díszlet voltukat – még vándorolni is kezdenek az első felvonás fináléjában, végképp értelmezhetetlenné téve az amúgy is zavaros szcenikát (tervező: Horgas Péter). Cakó Gábor homokanimációi képzőművészeti igényességükkel kiemelkednek a látványvilág egészének színvonaltalanságából, s ha kizárólag ezeken alapulna a díszlet, még akár jó ötlet is lehetett volna alkalmazásuk – így azonban csak a mesekönyv-jelleget erősítik, s azt is csak a földszinti közönség számára.

Ilyen keretek között zajlik mindaz, amit állítólag a Végzet drámájaként kellene értelmeznünk. Nyilván a Végzet okozza, hogy miközben Macbeth könyékig véresen jön ki Duncan király hálószobájából, a kezében tartott tőr tiszta marad; vagy hogy Macbeth egy hosszú ária időtartama alatt sem veszi észre, hogy felesége, akinek ágyánál ücsörög, már halott. Egyebekben tombol a realizmus és a sci-fi megmagyarázhatatlan elegye: boszorkányok gőzölgő üstök körül rohangálnak fel-alá, éppen csak a seprű hiányzik a kezükből; ugyanakkor a síron túlról visszatérő Banquo egy kupába rejtett világító zseblámpába kortyol – halála után fényivóvá vált. Igaz, valamivel kénytelen felhívni magára a figyelmet, hiszen egyik megjelenése a színpad kifejezetten exponált helyén, a lehető leghátrébb történik – Macbeth is kénytelen hosszas és értelmetlen vándorutat tenni, hogy ott aztán jól megijedhessen egykori barátjától, majd előreszaladva úgy tehessen odébb egy útjába kerülő széket, mintha fel akarna mosni alatta (az ügyetlen kivitelezést ódzkodnék az énekes számlájára írni). Látunk még sok forró csókot a Lady és ura között, ezzel az „életre szóló, nagy szerelmi, erotikus kapcsolat” (© by Szinetár) is kipipálva. A menekültek kórusa alatt tömegsírba dobálják a zsákba varrt holttesteket – ám hogy halálukban se unatkozzanak, utoljára meghintáztatják őket a sír fölött. (Mit választasz: a halált vagy az ungabungát?) Van még némi csenevész csatajelenet, melyben lelkesen lobogtatják a hiteles állatfigurát ábrázoló zászlókat, majd (ahogy mifelénk mondják) harcolnak, mint a brit oroszlán – ilyesmi persze nem való ízléses és jól nevelt színpadra, tehát mindezt a színfalak mögött teszik. A végén királyt is koronáznak – még szerencse, hogy minden aktualizálást kerülő előadást látunk, különben ezen a ponton komolyan aggódni kezdtem volna.

Lukács Gyöngyi és Alexandru Agache (fotó: Birta Endre)
Lukács Gyöngyi és Alexandru Agache (fotó: Birta Endre)

Összefoglalás helyett csak annyit: a premier óta eltelt időszakban többektől elhangzott, hogy ezzel a produkcióval hatvan évet léptünk vissza az időben. Ezt a leghatározottabban cáfolom: az ötvenes években Nádasdy és Oláh határozták meg az Operaház arculatát, s ők sosem csináltak volna viccet egy (a szó szoros értelmében) véresen komoly darabból.

A vállalt keretei között is sikerületlen rendezéshez nem kevésbé lehangoló karmesteri–zenekari produkció társul. A Macbeth végleges, 1865-ös verziója Verdi egyik legigényesebben hangszerelt partitúrája: zsenialitása legfőképp abban rejlik, hogy szerzője a mindvégig komor, sötét hangulatú darabban a szürke és a fekete végtelen számú árnyalatát képes kikeverni pusztán instrumentális eszközökkel. Ebből semmit sem hallunk a mostani előadásban: Győriványi Ráth György főzeneigazgatói pálcája alatt a Magyar Állami Operaház Zenekara minden hangot egyenszürkén játszik, a színezés és az árnyalás minimális módon sincs jelen a darab során. Szegényes a dinamikai skála is: lényegében csak pianót és fortissimót hallunk, s utóbbi (sajnos túl gyakori) pillanatokban a harsogó rézfúvók uralta hangzás egésze kásássá, amolyan ragadós masszává válik. Az előadás viszonylag biztos kezű levezetése értékelhető erény, de nem feledteti a hangzáskép igénytelenségét és a zenedrámai építkezés hiányát. Külön fájdalom, hogy a színpadi zene hangszórókból szól, s bár egy blogbejegyzésben azt olvastam, hogy a közönség nem hallja a különbséget, nekem a premier tapsrendjénél úgy tűnt, a közönség nem hogy gépzene és élőzene, de vezénylés és vezénylés között is tud különbséget tenni.

Lady Macbeth: Lukács Gyöngyi (fotó: Birta Endre)
Lady Macbeth: Lukács Gyöngyi (fotó: Birta Endre)

Az énekesi produkciók jóval magasabb színvonalat képviselnek, mint az előadás bármely más összetevője. S bár kétségtelen, hogy miattuk mégiscsak érdemes végigülni a nem sok szívderítő pillanatot kínáló három órát, összességben mégsem mondhatjuk, hogy megmentik az előadást – rendezői és karmesteri alapozás nélkül ugyanis egy operaelőadás énekes alakításai olyanok, mint a homokra épült ház: magukra hagyatva lógnak a levegőben.

A címszerepet Alexandru Agache alakítja: esetében csak a felszabadult színpadi játékot akadályozzák a lehetetlen körülmények, hangban kifogástalan Macbeth (ez főképp a sorozat utolsó, április 3-i előadásán volt magától értetődő). Hangja a manapság oly ritka, igazi sötét hősbariton; a Verdi-éneklésről, úgy tűnik, mindent tud, s ha elvonatkoztatunk attól, amit tenni kénytelen a színpadon, azt mondhatjuk, kizárólag vokális eszközökkel is teljes értékű szerepformálás az övé. Különösen jól esett, hogy mindvégig, még Macbeth legmagabiztosabb pillanataiban is érzékeltetni tudta azt a cseppnyi bizonytalanságot, ami a dráma lényegéhez tartozik, s ami oly bántóan hiányzik az előadás egészéből; s hogy mind a dinamikai, mind a hangszínbeli árnyalatokat pótolni tudta – ha már más nem figyelt oda rájuk.

Lukács Gyöngyi Lady Macbeth-alakítását a kritika nem fogadta kitörő lelkesedéssel. Bizonyos fenntartások jogosnak tűnnek: a hang érezhetően súlyosabbá vált az elmúlt években, az első ária és a bordal gyilkos koloratúrái ma már nem szólalnak meg olyan könnyedséggel, mint a kilenc évvel ezelőtti felújításon. Tény az is, hogy a hanganyag mintha vesztett volna homogenitásából – a magasságok és a mélységek nem mindig szólnak ugyanazzal a színnel, s ez vájtfülűek számára nem feltétlen öröm. Ugyanakkor igazságtalan lenne, ha nem vennénk számba az alakítás erényeit: hogy a többek által kifogásolt mélységek milyen meggyőző erővel, átütően szólnak; hogy a magasságok bombabiztosak; hogy Lukács Gyöngyi magától értetődően tudja közvetíteni a Lady szerepének legalapvetőbb vonását: vehemens szenvedélyességét. Lukács Gyöngyi egyéniség, s ez a manapság oly ritka tulajdonság kiegészülve az éneklés fenntartásaink ellenére is számottevő erényeivel olyan színvonalú Lady Macbethet eredményez, amit lehet ugyan bírálni, de amelynek egyenrangú alternatíváját nemigen látjuk idehaza.

Banquo: Fried Péter (fotó: Birta Endre)
Banquo: Fried Péter (fotó: Birta Endre)

Cseppet sem meglepő, hogy Fried Péter másfél ével ezelőtti kiváló Fülöp királya után Banquóként is tartani tudja ezt a színvonalat. A hang majd egy évnyi kihagyás után újra ereje teljében szól (mit szól: zeng); birtokosa pedig a szerep szűkre szabott keretei között is megajándékoz minket az ária élettől búcsúzó, lemondó hangulatának, ugyanakkor hideg borzalmának egyidejű és hitelesen átélt tolmácsolásával.

Macduff hálátlan szerepe szinte egyetlen áriára korlátozódik: Rame Lahaj inkább lírainak tűnő tenorján szépen is énekli, ám mivel éppen exponált magasságai nem szólnak fényesen, az összhatás nem éri el az optimumot. A szimpatikus énekes szerepléséből így inkább a kulturált megformálásra, mintsem a hangélményre fogunk emlékezni.

Malcolm szólamát a tőle megszokott nívón szólaltatja meg Pataki Potyók Dániel. Az udvarhölgy szerepében feltűnik az Operaházban most debütáló Magyari Eszter szép lírai szopránja. Az egyetlen karakterbe összevont férfi mellékszerepeket Clementis Tamás énekli korrekten.

Kiemelkedően jó a kórusprodukció: a Szabó Sipos Máté betanította Énekkar a legkülönbözőbb felállásokban egyaránt kiegyenlítetten és karaktergazdagon szól. A boszorkányok kara mer kellően csúnya lenni; a bérgyilkosok megszólalása képes érzékeltetni az éjszaka sejtelmességét és a színen álló férfiak alattomosságát; s végül a vegyeskari részekben olyan tömör és tiszta a hangzás, amit az idei évad egyetlen előadásán sem tapasztaltam még. Az Énekkar mintha egy másik világból csöppent volna ebbe a premierbe – melyről zárásképpen aligha kell többet mondani annál, mint hogy a mindent üdvrivalgással fogadó budapesti közönség meglehetős közönnyel hallgatta és csekély tetszésnyilvánítással jutalmazta.

Fotók: Birta Endre