Luisa Miller Szegeden

Giuseppe Verdi: Luisa Miller – koncertszerű előadás a Szegedi Nemzeti Színházban, 2013. december 6. BÓKA GÁBOR kritikája

Giuseppe Verdi. Étienne Carjat felvétele 1976-ból
Giuseppe Verdi. Étienne Carjat felvétele 1976-ból

A Verdi-évfordulók még a nemzetközi operajátszás fő áramlataitól rendre érintetlenül maradó magyar viszonylatok közepette is időről időre ráirányítják a figyelmet a szerző első alkotói korszakának műveire. Különbség mutatkozik persze abban, hogy mely előadások hoznak valódi áttörést egy-egy darab esetében (így pl. Lamberto Gardelli Lombardok- és Ernani-produkciói a hetvenes-nyolcvanas években, melyek nem évfordulókhoz kötődtek), és melyek maradnak pusztán reprezentatív események (mint a 2001-es zeneakadémiai sorozat, mely egyik akkor prezentált művet sem tudta akár csak időlegesen is meggyökereztetni a repertoáron). A Szegedi Nemzeti Színház decemberi Verdi-heteinek Luisa Miller-produkciója is felveti a kérdést: vajon érdemes lenne-e tartósan számolnunk ezen, itthon mindeddig méltatlanul mellőzött opera jelenlétével, avagy elégedjünk meg az egyszeri találkozással? A koncertszerű előadás után bátran kijelenthetjük: Szegednek van keresnivalója Luisa Miller-ügyben.

Miksch Adrienn
Miksch Adrienn

Ezt a benyomást elsősorban az énekesek teremtik meg: remek csapatot sikerült kiállítani a színház tagjaiból és állandó vendégeiből. Elsőként Miksch Adrienn nevét kell kiemelnünk, aki a legmesszebb jutott a vokális figurateremtés cseppet sem könnyű feladatának megoldásában. Plasztikus szövegejtése alapozza meg a recitativók egyidejű értelem- és érzelemtelítettségét: Miksch Adrienn előadásában Verdi zenéje nem pusztán szép muzsika, hanem a drámai kifejezés eszköze. Ám azt is hangsúlyoznunk kell, hogy e perfekt szerepformálásban a tisztán zenei szempontok sem szenvednek csorbát – a művésznő kiművelt énekkultúrája jóvoltából nem csak a dallamokat formálja lefegyverző szépséggel, de az elsődleges szerepkörétől távolabb álló koloratúrás részeket is hibátlanul (ha nem is fölényesen) oldja meg.

Kelemen Zoltánt pár héttel korábban Simon Boccanegraként láttam-hallottam Szegeden. Akkori alakítása ugyanazt a benyomást keltette bennem, mint minden korábbi találkozásunk: a magvas, szép színű bariton hallgatása önmagában is élmény, s a művésznek van affinitása e stílushoz – Verdi-szerepformálásai többnyire stílusosak, de figurateremtés tekintetében nem minden esetben adekvátak; hiányzik belőlük a nagyság, a hősiesség dimenziója. Ezért, hogy Kelemen Boccanegrájának legjobb pillanatai a lányával énekelt bensőséges duettekben voltak keresendők – s ezért, hogy Millere ezúttal minden megkötés nélküli, teljes értékű megformálás. A művész erényei most éppúgy érvényesülnek, mint korábban, a szerep eltérő jellege miatt viszont nem hiányoljuk a nagyságot – Miller kispolgár, akinek értékrendje, emberi kiteljesedése más dimenzióban zajlik, mint egy Boccanegra formátumú államférfié. Kelemen Zoltán Millere szerep és énekes ritka szerencsés találkozása.

László Boldizsár
László Boldizsár

Az előzőeknél csupán egy árnyalatnyival volt halványabb László Boldizsár teljesítménye Rodolfóként. Hiányérzetünket nem zenei szempontok okozták: meggyőződésünk, hogy ez László Boldizsár igazi szerepköre, hangkaraktere elsősorban az efféle spinto szólamokra predesztinálja, s a művész él is lehetőségeivel, feladatának technikai részét eminensen, mi több: élményt adóan teljesíti. Csakhogy ezúttal túl általánosnak tűnt az éneklés, pontosabban hangsúlyozottan csak éneklés volt, és nem szerepformálás – márpedig, mint ezen az estén is tapasztalhattuk, erre koncertkörülmények között is van lehetőség. Lehet, hogy több előadás alkalmat kínált volna az alaposabb elmélyülésre – reméljük, erre később lesz még lehetőség, de panaszra addig sincs okunk: amit kaptunk, így sem kevés.

A gonoszok táborát Altorjay Tamás (Walter gróf) és Réti Attila (Wurm) erősítette: mindkettejüknél inkább a karakterformálást, mintsem az élményt adó muzikalitást kell dicsérnünk. Az operában meglehetősen eljelentéktelenedő „másik nő”, azaz Federica szerepét Laczák Boglárkának sem sikerült észrevehetővé tennie.

A kielégítő kórusprodukció (karigazgató: Kovács Kornélia) mellett problematikusabbnak tűnt a Szegedi Szimfonikus Zenekar játéka. Gyüdi Sándor sokszor meglehetősen ad hoc tempókkal irányította együttesét, ami többnyire indokolatlan rohanáshoz vezetett – az eredmény néhány kínos szétcsúszás volt a vonóskar összjátékában, különösen a nyitányban. A zenekar később sem tudott olyan megbízható alapot szolgáltatni a produkcióhoz, mint azt korábban nem egy szegedi előadáson tapasztalhattuk, Gyüdi Sándor pedig nem tudott meggyőzni arról, hogy ihletett Verdi-karmester lenne – summa summarum: ez az este nem a karmesteri–zenekari produkció miatt vált emlékezetessé.

Mégis: ez a Luisa Miller-előadás a szereposztás meggyőző volta miatt túlmutatott önmagán – bizonyította, hogy Szeged képes lenne saját erőből repertoárján tartani ezt a talán nem nélkülözhetetlen, de nagyon is értékes operát. Kérdés, lenne-e rá érdeklődő közönsége? Az operakultúrájára oly büszke helyi közönség ugyanis nem tüntette ki figyelmével az egyetlen estén feltálalt különlegességet: noha az előadás végi ünneplés (jogosan) hangos volt, a nem éppen Metropolitan méretű nézőtéren mindenfelé szomorúan üres széksorok árválkodtak.