Letűnt ideálok

2012. december 21.

Ramón Vargas áriaestje a Művészetek Palotájában, 2012. november 28. KONDOR KATA írása

November végén ismét okunk volt az örömre: újabb világsztár tette tiszteletét Budapesten, élőben is meggyőződhettünk róla, hogy Ramón Vargas, napjaink egyik vezető tenorja mire képes a koncertszínpadon. Lévén szó azonban áriaestről, a figyelem a konkrét művészi teljesítményen kívül szükségszerűen magára a művészre, személyiségére és előadói stílusára is vetült.

Azt eddig is tudhattuk, hogy Ramón Vargas mint tenor abba a típusba tartozik, amelynek képviselői valaha a közönség szeretetének szinte kizárólagos birtokosai voltak: romantikus repertoárra szakosodott művész, kellemes csengésű, olaszos képzésű hanggal, akinek fő erénye egy önmagában is értéknek számító szépség és szenvedély kifejezése. Bár egyes operakultúrákban – s így talán hazánkban is – ez a fajta énekes még mindig töretlen népszerűségnek örvend, a nemzetközi színpadokon egyre nagyobb teret kapnak azok az előadók, akik másfajta hangzásideált, egy elemzőbb-intellektuálisabb, és ebből fakadóan talán nagyobb befogadói erőfeszítést igénylő megközelítést képviselnek, ami egyszersmind az alaprepertoár változásával is együtt járt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy helyénvaló volna egy művészre olyan elvárásrendszert erőltetni, amely idegen tőle, így Vargas áriaestje esetében, személyes, vagy akár többségi preferenciától függetlenül, tekintsünk el ez utóbbi tenorista-típus meglététől, és az előadói teljesítményt a – szűken értelmezett – saját hangfaja keretein belül vizsgáljuk.

Ramón Vargas (fotó: Művészetek Palotája)

Ramón Vargas (fotó: Művészetek Palotája)

A koncert a Don Giovanni részleteivel indult. A Dalla sua pace… kezdetű ária a napjaink Mozart-énekesein szokott fülnek meglepetést okoz: Vargas előadásában sokkal erőteljesebb hangon és más hangszínnel szólal meg, olyan, mintha egy romantikus olasz opera részletét hallanánk. Az Il mio tesoro… már „mozartosabb” lesz, amiben talán az áriaesten közreműködő MR Szimfonikusoknak is és az őket vezénylő Srboljub Dinić karmesternek is szerepe van: muzsikálásukban éppen az a könnyed elegancia jelenik meg, ami a szerző darabjainak előadásához szükséges.

Ezt a kezdeti kirándulást követően már olyan művekhez érkezünk, amelyek sokkal inkább Vargas profiljához tartoznak: két ária következik Boito Mefistofeléjéből. Eltekintve attól a szubjektív vetülettől, hogy a budapesti operakedvelők egy részének eleve megdobban a szíve, ha ebből a darabból hall részleteket, az áriák a korábbiaknál jobban sikerülnek: Vargas hangjának színei jobban illenek a darabhoz, mint a Mozart-részletekhez, habár egy-két feszítettebb magas hang arra enged következtetni, hogy a művész nincs tökéletes formában. A második ária azonban így is egészen magával ragadó lesz: Faust látomása megkapó érzékletességgel tárul a szemünk elé.
A koncert első felét Massenet Wertherének áriája zárja, és itt kell először nagyon komolyan vennünk azt a kezdeti kikötésünket, hogy nem hasonlítjuk Vargast más stílust képviselő tenorokhoz. Természetesen az ária egészen másmilyen előadásmódban is a fülünkben lehet, ami talán árnyaltabb, elgondolkodtatóbb, de egy zenemű esetében nem létezhet egyetlen tökéletes megvalósítás, attól, hogy a produkció más, mint néhány előadás, még nem tekinthető rossznak. Ennek az áriának az előadása is nagyon olaszos lesz, szenvedélyes, és mint ilyen, rendkívül hatásos, de elkerülhetetlenül felveti a kérdést: képesek vagyunk-e még hinni ebben a megközelítésmódban, tud-e őszintének hatni egy ilyen hevességű,  mindent elsöprő érzelem?

Ramón Vargas és Srboljub Dinić (fotó: Művészetek Palotája)

Ramón Vargas és Srboljub Dinić (fotó: Művészetek Palotája)

A második rész első darabja Nemorino románca a Szerelmi bájitalból. Furcsa helyzetbe kerülünk: hiszen az ária megformáltságban, hangképzésben, technikában, szépségben szinte kifogástalan, s mi több, a művész szemmel láthatóan hisz azokban az érzelmekben, amelyek hitelességét az előbb kétségbe vontunk, és ezt kommunikálja is a közönség felé. A szinte tökéletes produkció megint valamiféle régi ideált vetít elénk, amit már nem érzünk teljesen sajátunknak, amiben talán elfelejtettünk hinni.
Ponchielli Giocondájából vett részlet következik, amiben örömmel tapasztalhatjuk, hogy az első részben megjegyzett kisebb nehézségeknek nyoma sincs, a művész magabiztosan ura a hangjának, teljes szépségében szólaltatja meg. Aztán az ezt követő Cilèa-áriában  kiderül, hogy Vargas még meglepetést is képes okozni: a korábbi mértéktelenül áradó szenvedély helyett itt fokozás van, gondosan felépítve, a kezdeti fojtott fájdalom után sokkal erősebbnek hat a darab csúcspontja. Erre az érzékenységre a közönség is fogékony: nem véletlenül ez a szám kapja az egyik legnagyobb tetszésnyilvánítást a koncerten.

Az utolsó klasszikus zenei darabnak kiírt Simon Boccanegra-beli áriával aztán Vargas teljességében mutatja meg, miért szeretik a mai napig olyan sokan ezt a fajta hangot és éneklést. A hang minden regiszterben egyaránt szépen szól, és a Verdi-művektől meg is szoktuk azt a fajta idealizmust és pátoszt, ami az énekes művészetének sajátja, így hang és kifejezés itt kerül leginkább harmóniába az előadott darabbal.

A nagy sikerre való tekintettel ráadásszámot is kapunk: Puccini Toscájának Képáriáját. Az előadás ragyogó, és hirtelen sok mindent megértünk az egész koncertet uraló felemás érzéseinkből: hiszen éppen Puccini az, aki végleg leszámolt a romantikus ideálba vetett feltétlen hittel, éppen nála tépi szét a valóság kegyetlensége minden alkalommal szereplőinek rendíthetetlen bizodalmát abban, hogy fiatalságuk, szerelmük, művészetük mindennél erősebb. Vargas éneklésében még egy pár pillanatig felragyog a maga szépségében ez az ideál, hogy aztán ráébredjünk, már soha nem lesz teljesen a mienk.

Ramón Vargas (fotó: Művészetek Palotája)

Ramón Vargas (fotó: Művészetek Palotája)

Zárásként mexikói számokat hallhatunk, amelyek elsősorban arra szolgálnak, hogy egy kötetlenebb, személyesebb megnyilvánulási lehetőséget kínáljanak a művésznek. Vargas megcsillogtatja humorát, sokakhoz hasonlóan dicséri a hangversenytermet, és bevezet bennünket hazája muzsikálásának néhány rejtelmébe, így az est egészen felszabadultan, jó hangulatban zárul.

Vajon veszteségünk, hogy nem tudunk feltétel nélkül hinni azokban az eszményekben, amelyeket Ramón Vargas és jónéhány kollégája közvetíteni próbál nekünk? Sajnáljuk, hogy ebben a korban élünk? Nyilvánvalóan meg lehet tenni, de azt nem, hogy nem veszünk tudomást az idő múlásáról, az ideálok és a művészetek változásáról. Ezt Ramón Vargas áriaestje nagyon jól megmutatta.

Hasonló bejegyzések