Lerombolt mítoszok

2013. február 4.

Magyar közreműködővel került színre Verdi Aidája december folyamán  a Metropolitanben. FÜLÖP KÁROLY kritikája a HD-közvetítésekről

Ramfis: Štefan Kocán

Ramfis: Štefan Kocán (fotó: Marty Sohl)

Látványos. Ezt tudtam. Nagy meglepetésekre nem számítottam, úgy ültem be a Met legújabb Aida-szereposztására az Urániába. Aztán számításaim igazolódni is látszottak; Sonja Frisell lélegzetelállítóként hirdetett rendezéséről az égvilágon semmi sem jutott eszembe. Illetve igen. Ezeket meg is osztom most az olvasóval öt pontban.

Látványos. Na, igen. Ezzel minden jót el is mondtam a produkcióról. Látványos volt ez már 1989-ben is, akkor még kamaszként kazettán gyűjtöttem be a Domingo-Millo-Zajick-Milnes jegyezte felvételt, s rácsodálkoztam az addig látott – egyébként nekem tetsző – itthoni, Forray Gábor-féle szcenikához képest a képernyőről rám zúduló színpadi gazdagságra. Akkor ez nekem valóban lélegzetelállító, lenyűgöző volt. Ráadásul neves szereplőkkel, akiknek egyes lemezeit ismertem is már, szóval ez akkor elegendő volt, hogy remek előadásként őrizzem a Met Aidáját emlékezetemben – és a polcomon. Most látva a közvetítés során ugyanazokat a díszleteket, beállításokat, újra csak azt mondom: látványos. De ma már ez nem elegendő. Ez az első felismerés; megöregedtem, de hinni szeretném, érettebb is lettem.

Amneris: Olga Borogyina

Amneris: Olga Borogyina (fotó: Marty Sohl)

Látványos, de… Szomorúan kell megállapítani, nemcsak az itthoni előadások fénye kopik meg az évtizedek alatt. Nemrég az orosz példát említettem, ahol hagyományai vannak az évtizedes, sőt félszázados produkcióknak, mégsem az avíttság jellemzi az előadásokat. A Met is a konzervatív operajátszás egyik temploma, itt sem ritka a hosszú szériák színen tartása, példa erre többek közt az Aida is. Sajnos azonban erre a por érezhetően rárakódott, s bár a jelmezek terén egyértelműen, a díszletek terén talán elvégezték a „portalanítást”, a színpadi játék, a tömegek mozgatása, a vonulások ugyanazok, mint az 1989-es felvételen. Minden kiszámítható, déjá vu. A szereplők nem életet lehelnek a meglévő produkcióba, hanem beköltöznek egy múzeumba, ahol megpróbálják komfortosan érezni magukat, néhányan maguk is élő műtárgyak. A jelmezek (Dada Saligeri) valóban frissebbek, szebbek lettek; ha lehet, még díszesebbek. Ha az ember a fájlmegosztókon is megnézi az előadás különböző részleteit, más-más szereposztásokban, akkor láthatja: a jelmezek változnak az egyes szerepeket alakító művészek alkatának, egyéniségének megfelelően; láthatunk könnyebb és fajsúlyosabb szereposztásokat, a ruhák találóak. Jelen előadásból szerencsére száműzték vagy módosították Domingo egykori bádogember-jelmezét, Olga Borogyina ruhatárát pedig dicséret illeti dekorativitás és előnyösség szempontjából.

Jelenet a II. felvonásból

Jelenet a II. felvonásból (fotó: Cory Weaver)

A díszletek (Gianni Quaranta) monumentálisak, olykor aprólékosan kimunkáltak (Amneris hálóterme), máskor azonban az évtizedekkel ezelőtti egyiptomiasságot érdemes lenne felülvizsgálni művészettörténeti szempontból (némely szobor kidolgozottságára gondolok). Ez azonban apróság a produkció volumenéhez képest, nem is igazán negatívumként jegyzem meg, csak a frissítés előnyösen járulna hozzá a látványhoz. A díszletek mozgatása problémás inkább. Egyrészt, ha toleráns vagyok, azt mondom: filmszerű áttűnések. Ez a moziban még el is megy, kevésbé feltűnő. Ha a sötétben mozgatnák a templomnyi falakat, óriás kolosszusokat, akkor az a színpadtechnika, az átrendezés része lenne, és rendben. Megvilágítva azonban felvetődik a kérdés: hová emelik a falat – a szobrokkal együtt? Honnan ereszkedik alá egy másik fal, katonákkal a tetején? Attól kezdve, hogy színpadi szituációba keverik a díszletelemek mozgását, hiteltelenné válik. Ilyen az Aida I. felvonásbeli áriája előtti falleengedés, aminek a szerelmes rabszolga-királylány még neki is ütközik, jelezvén, hogy kedvesétől elválasztották.

Aida és Radames: Ljudmila Monasztirszka és Roberto Alagna

Aida és Radames: Ljudmila Monasztirszka és Roberto Alagna (fotó: Cory Weaver)

Harmadik megállapításom az énekesekre vonatkozik. Tulajdonképp nem is Met-közvetítést láttunk, hanem kis túlzással kelet-európai énekesek közvetítését a Metbe. Roberto Alagnát leszámítva a mi régiónk énekesei, a kelet-európai énekművészet és énekes-iskolák sikerét dicséri a mostani Aida-szereposztás. A címszerepben a csodálatos ukrán szoprán, Ljudmila Monasztirszka remekelt. Színészi játéka még nem kiforrott, a nagy érzelmeket – szenvedést, rajongást, vágyakozást – ki tudja fejezni, de az árnyalt ábrázolás képessége egyelőre hiányzik művészetéből. Olga Borogyina Amneris szerepének világszerte elismert megszemélyesítője, most is nagy formátumú alakítást nyújt a fáraó lányának szerepében. Megjelenése, szereplése inkább királynői, mint királylányos, fenséges és tekintélyt parancsoló, voltaképp azt a képzetet kelti az emberben: Egyiptomban ő az úr, lesöpri a színről apját is meg a főpapot is. A történet persze nem erről szól, így némi csalódottság lesz úrrá rajtunk. Sajnos a csalódottság a vokális produkciót is érinti; nem tagadva Borogyina hangjának teltségét, gyönyörűségét, a Hovanscsina és a Borisz Godunov hősnői óta látható fejlődését, művészi kvalitásait és törekvését, mostani Amnerise vokálisan csak jó, azaz ötös skálán négyes. Érezhetően a Radamessel és a Ramfissal való nagyjeleneteire összpontosít, mégsem tudja ott a maximumot hozni. A kitartott magasságok most rövidebbre sikerültek, mint illik, talán ő maga is érezte ezt. Amit nyújt, ennek ellenére imponáló és bámulatra méltó, csak az a leheletnyi plusz hiányzott volna még, ami a csodához kell.

Amneris és Radames: Olga Borogyina és Roberto Alagna

Amneris és Radames: Olga Borogyina és Roberto Alagna (fotó: Cory Weaver)

Roberto Alagnáról már sokszor kimondták: Radames nem az ő szerepe. Mostani produkciója is ezt látszott igazolni, hangszíne töredezett volt, a bevezető románc sem állt össze egységessé a különféle technikai megoldásoktól. Persze a darab elején van, nehéz ária, mumus is stb. Később aztán voltak szép momentumai, főként a Nílus-parti jelenet szerelmi kettősében vagy a záróképben: a líra erősebb oldala Alagnának, mint a hősi – összegezhetjük. A grúz George Gagnidze Amonasro szerepében erőteljes hangjával és meglehetősen avítt szerepformálásával tűnt ki. Štefan Kocán Ramfis és Sebestyén Miklós a király szerepében nem tűntek elég fajsúlyosnak, bár örömünkre szolgál, hogy a szereposztásban magyar énekes nevére bukkanhattunk. Sebestyén Miklóst itthon Sparafucile szerepében hallottam, fel is figyeltem rá – bár bevallom, Met-ígéretet még nem láttam benne. Örülök, hogy így alakult, bár nagyobb szerepben sikerülne igazán bizonyítania tehetségét!

Aida és Amonasro: Ljudmila Monasztirszka és George Gagnidze

Aida és Amonasro: Ljudmila Monasztirszka és George Gagnidze (fotó: Cory Weaver)

Fabio Luisi először vezényelte az operát a Metben. A nyitány sokat ígérő abszolválása – a szerelem és a haza motívumainak általam még nem hallott árnyalása, karakterizálása – határozott karmesteri koncepciót, egyéni hangvételt ígért, sajnos ezt az opera többi részében nem hallhattuk viszont; Luisi vezénylése a zeneszerzői szándék tisztességes tolmácsolása volt.

Jegyzetem megírása előtt elővettem – immár DVD-n – az 1989-es előadást. Bizony meg kellett állapítanom, hogy a szereposztás bármennyire is neves, kiválónak nem mondható. Domingo is küzdött a szereppel, Aprile Millo sem volt akkora énekes, később sem lett, Dolora Zajick mai hangját sokkal jobban szeretem, mint az akkorit. És igazi Ramfis meg király akkor sem volt. Talán Sherrill Milnes Amonasro szerepében… Az akkori előadás mítosza is bedőlt, ez a negyedik tanulság.

Jelenet a II. felvonásból

Jelenet a II. felvonásból (fotó: Cory Weaver)

Az ötödik, mely magában hordoz egy hatodikat is: a Met mítosza is hanyatlani látszik. Az élő közvetítések ötlete és gyakorlata szuper találmány, a technika csodája révén a világ másik felén is hozzájuthat bárki a New York-i előadásokhoz, bepillantást nyerhet a kulisszák mögé, rácsodálkozhat egy igazi, jól működő nagyüzem mindennapjaira. Ugyanakkor a közvetítések lelepleznek. Leleplezik a mítosz mögött húzódó embert, a csodás díszletfalak mögött a kopott raktári számokat – így van ez jól. Viszont pontosan bemutatja a művészi-énekesi teljesítményt, kegyetlenül felfedve a hibákat is. Nincs többé messziről jött ember. És bizony az egymást követő vetítések során láthatunk nemegyszer gyenge szerepléseket, és feltesszük a kérdést: ez vagy az az énekes hogy kerülhetett oda. Na, ez a mítosz része marad. Azonban Aidából mi, a mi kis Operaházunk is képes lenne kiállítani minimum másfél teljes szereposztást is a Metnek. Így volt ez a közelmúltban is, és remélhetőleg így is lesz, s erről az Erkel Színház újranyitásakor, áprilisban is meggyőződhetünk majd. Be is lehetne kamerázni az előadást, és közvetíteni a világban: MÁO-vetítések Budapestről. Még az Urániában is vetíthetnék.

Fotók: Cory Weaver, Marty Sohl / Metropolitan Opera

Hasonló bejegyzések