Lépcsőházi Eszterháza

A lakatlan sziget – Joseph Haydn műve az Operaház Királyi Lépcsőházában. MERÉNYI PÉTER írása a Moltopera november 30-i délelőtti előadásáról

Silvia: Göncz Renáta (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)
Silvia: Göncz Renáta (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Négy szólista és egy hatfős zenekar. Wagner, Puccini és Richard Strauss után meg lehet szólaltatni egy operát ezen az apparátuson? Az ember érdeklődve-kétkedve foglal helyet azokon a lépcsőfokokon, amelyeken 130 éve Ferenc József és Sisi az első emeleti királyi páholyba vonult. Most valószínűleg a császári-királyi pár is a földre ülne, ha szórakozni szeretne az Operában. Az előadás végén talán Őfelségéék is úgy érzenék, hogy A lakatlan sziget nem kevesebb és nem több, mint igazi lépcsőházi kamaraopera.

A rendhagyó tér és előadói apparátus emlékezetessé tette az előadást. A hagyományos, reprezentatív operaházi nézőtér sokkal kevésbé emberi léptékű, mint ez az ideiglenes színház. Sőt, valószínűleg a Haydn-opera eredeti hangzásvilágát és bemutatási körülményeit is hívebben tükrözi a kamarajellegű előadásmód: A lakatlan szigetet akkor is egy kis teremben adták elő. Ugyanis pár héttel a bemutató előtt, 1779-ben, leégett a híres eszterházai operaház, sőt a bálterem is.

A lakatlan sziget az egyetlen Haydn-opera, amely Metastasio-szövegkönyvön alapul. (A Bécsben élő olasz költő a tizennyolcadik század legismertebb librettistája volt.) Műfaját tekintvekomikus robinzonádjellegű opera. Costanza és Silvia, egy testvérpár közel tizennégy éve él egy lakatlan szigeten. Miután kikötöttek, Gernandót, Costanza szerelmét elrabolták a kalózok, és később eladták rabszolgának. Eközben felesége és annak húga egy barlangban aludt. Costanza azonban abban a hitben él, hogy Gernando elhagyta és megcsalta őt. Megkeseredett, férfigyűlölővé vált, azonban mégis vágyódik a civilizáció iránt. Silvia azonban az emberi társadalmon kívül nőtt föl, csak nővére elbeszéléséből képzelheti el az európai kultúrát. Costanza beszámolói alapján például a férfiak visszataszító, agresszív lényekként jelennek meg képzeletében. (A felvilágosodást izgató probléma, a társadalmon kívül nevelt ember kérdése Silvia szerepében jelenik meg a műben.)

Costanza: Balogh Eszter (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)
Costanza: Balogh Eszter (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

A bonyodalom akkor kezdődik, amikor Gernando, kiszabadulva a rabságból, barátjával, Enricóval a szigetre utazik, hogy viszontlássa és a szárazföldre vigye szerelmét. Végül Gernando és Costanza tisztázza a félreértést, Enrico és Silvia pedig egymásba szeretnek. A kétféle szerelmespár, a poétikus, valamint a földi szembeállítása, a férfigyűlölet és a férfiak iránt érzett vonzalom közti vibrálás, illetve a cselvígjátéki elemek erősen komikussá teszik a cselekményt.

A Moltopera társulata három éve alakult Ágoston László vezetésével. Ifjú művészek közreműködésével fiatalokat szeretnének megszólítani, és a műfajától idegenkedőket kívánják közelebb hozni az operák világához. Közérthető, ismeretterjesztő előadásokat szerveznek, sokszor rendhagyó helyszíneken. A lakatlan sziget egyrészt valóban „kedvcsináló” operaelőadás volt, másrészt egy különlegesség kamarajellegű színrevitele.

A Musica Florens együttesből alakult ensemble meglepően tömör hangzást biztosított, a zongora-continuónak és a tér erős visszhangjainak köszönhetően zenekari hanghatás tölthette be a lépcsőházat. A Tőri Csaba által vezénylet kamaraegyüttes helyenként pontatlanul, nem elég feszesen játszott. Ez főleg a nyitány gyors részében volt feltűnő. Az előadás végén az accompagnato recitativók zenekari szólamai egymáshoz képest kicsit elcsúsztak.

Geréb Zsófi egyetemi hallgató rendezése igazi színházi élményt jelent. A játéktér közepén egy kivilágítható kockákból építhető pódium áll mint a sziget szimbóluma. Ezáltal nem egy teljesen behatárolható, hagyományos színpadon folyik az előadás, mégis határozottan érzékelhetőek a színpadi mozgás keretei. A háttérben egy képkeretbe foglalt vetítővásznon montázsokkal, animációkkal reflektálnak a cselekményre. Pázmány Virág díszletei tehát egyértelműen megjelenítik a kompozíció (felszínének) motívumait. A két szigetlakó nő jelmeze enyhén naturalisztikus volt az előadás stilizált, absztrakt képi világához képest. A rendezés összességében teret engedett a szórakozató szándéknak, a komikum kibontakozásának. Az énekesek azonban néha túljátszották a szerepüket: az alapvetően komikus, sztereotip figurák paródiáit láthattuk a színpadon.

Silvia és Enrico: Göncz Renáta és Ágoston László (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)
Silvia és Enrico: Göncz Renáta és Ágoston László (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

A lakatlan szigetet magyar nyelven szólaltatták meg Ágoston László fordításában. Az anyanyelvi operajátszás az előadás előnyére vált. Így valóban érthetőbb a darab, még több figyelem marad a vizuális élmény és a zene befogadására, továbbá a nyelvi humor szorosabban kapcsolódhat a színpadi komikumhoz.

Göncz Renáta (Silvia) színészi játéka élettel teli, helyenként a megjátszott dilettantizmus jó példája. Alakításban a szexuális infantilizmus enyhén túl van hangsúlyozva, mindenesetre szórakoztató. Hangszíne néha nem volt kiegyensúlyozott, de nagyrészt üde hatást keltett. Balogh Eszter (Costanza) hitelesen játszotta a rideg, introvertált megkeseredettséget, azonban a melankólia paródiája még színesebbé tehette volna az előadást. Magas hangfekvésben nem volt teljesen érhető a szövegmondása. A Gernandót alakító Csapó József túl nagy dinamikai kilengésekkel énekelt. Teátrális dallamívei talán a bel canto tudatos paródiái voltak. Bizonyára a szerep természetéből fakad, hogy a hűséges szerelmes típusát sztereotip módon játszotta. Ágoston László (Enrico) beugró énekesként lépett színpadra, mégis ő nyújtotta a legemlékezetesebb színészi teljesítményt. A többi szereplővel ellentétben ő nem vált önmaga paródiájává, természetesen jelenítette meg az életszerűséget, a tevékeny racionalitást.

Csapó József, Balogh Eszter, Göncz Renáta és Ágoston László (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)
Csapó József, Balogh Eszter, Göncz Renáta és Ágoston László (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

A közönség Ferenc József lábnyomain ülhetett, de az előadók nem feltétlenül követték Mahler lépteit. Ám nem az előadó-művészeti maximalizmus miatt megyünk az Operába ahelyett, hogy otthon vacsoráznánk. Az is lelkesítő, hogy kamaraszínházi körülmények között láthattunk egy ritkán játszott Haydn-operát, és hallhattuk, hogy négy szólista és egy hatfős zenekar is elég ehhez az előadáshoz. Nem bársony huzatos székek tesznek értékessé egy produkciót, és nem csak a Ring és Aida tekinthető operának.

Fotók: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház