Lélekdráma angol-olasz módra

2013. február 21.

Gaetano Donizetti: Stuart Mária – közvetítés a Metropolitan Operából. KONDOR KATA írása

Stuart Mária: Joyce DiDonato (fotó: Ken Howard)

Stuart Mária: Joyce DiDonato (fotó: Ken Howard)

A jelenkori operajátszás egyik központi problémája, hogy mit lehet kezdeni azokkal a hosszú áriákkal, virtuóz számokkal, ahol a zene megakasztja a színpadi történést, és egyeduralkodóvá válik, hiszen számos műnek tisztán zenei szempontból ezek a legjobb részletei, miközben a rendezés gyakran csődöt mond náluk. És ha ez probléma, akkor mit lehet kezdeni azokkal a darabokkal, amelyek csupa ilyen részletekből állnak – mint amilyen Donizetti Stuart Máriája is, ahol a főszereplők folyton nyaktörő koloratúrákat énekelnek?

David McVicar nem próbálta meg radikális módon megoldani a problémát, ellenben a jó rendezők egyik fontos tulajdonsága vezette: figyelembe vette, hogy kik azok a művészek, akik szerepelnek a produkcióban. És arra jutott, hogy ha ezek az énekesek a hangi adottságaik mellett remek színészi képességekkel is bírnak, akkor hasznára fordítja azt, ami akár probléma is lehetne, vagyis a hosszú áriákat; más szempontból nézve azt, hogy egy-egy szereplőnek igen sok alkalma van megnyilatkozni. A rendező elsősorban a főszereplőkre, azok lelki történéseire és a hármójuk közti viszonyrendszerre koncentrált, és vállalta azt a manapság egyre ritkábban előforduló megközelítést, hogy koncepciója középpontjában néhány jelentős személyiség, nagy egyéniség áll.

Erzsébet: Elza van der Heever (fotó: Ken Howard)

Erzsébet: Elza van der Heever (fotó: Ken Howard)

Persze Donizetti operája szinte tálcán kínálja ezt a lehetőséget, hiszen két erős nőre fókuszál, valamint a köztük vergődő (gyengébb) férfira. Az uralkodó, I. Erzsébet, politikai és szerelmi vetélytársa, Stuart Mária, valamint mindkettejük szerelme, Leicester grófja kölcsönösen függnek egymástól, érdekeik szövevényesen egymásba gabalyodnak. A férfi azt akarja elérni, hogy a királynő bocsássa szabadon a kedvesét, és ehhez felhasználja a köztük lévő erotikus feszültséget is. Ugyanő Máriát a saját érdekében akarja rávenni, hogy változtassa meg viselkedését, cselekedjen a természete ellenére: legyen alázatos a riválisával szemben. Erzsébet fél foglyától, általa mind hatalmát, mind szerelmi sikerét veszélyeztetve érzi, míg Máriának a szabadsága, sőt az élete is vetélytársnője kezében van.

Ez a feszültség a darab második részére sem hagy alább, ám ekkor már szembesülünk azokkal a következményekkel, amelyeket a szereplők életére gyakorolt. Erzsébet paróka nélkül, felségjeleitől megfosztva jelenik meg, egyszerűen csak emberként, miközben az egész jelenet az elembertelenedését mutatja meg: ahol valaha szerelem és vágy élt – Leicesterrel szemben –, ott mostanra csak hidegség és könyörtelenség maradt. Az uralkodónő megadja magát a gyengeségeinek, mivel érzi, hogy Mária erősebb nála, legyőzni nem tudja, így az elpusztítása mellett dönt.

Stuart Mária: Joyce DiDonato (fotó: Ken Howard)

Stuart Mária: Joyce DiDonato (fotó: Ken Howard)

A börtönbéli jelenettel aztán szépen kirajzolódik a két nő közötti különbség: míg az egyik tehetetlenül hagyja, hogy félelmei, gyarlóságai felülkerekedjenek rajta, addig a másik szembenéz velük, és így képes meghaladni önmagát. Mária megvallja Talbotnak a vétkeit, így nem marad a rabságukban, képes emelt fővel alávetni magát a halálos ítéletnek. Abban is különböznek ők ketten, ahogyan az ellenségeikkel bánnak: míg Erzsébet a hatalmi pozícióból nem képes kegyelmet gyakorolni, a kiszolgáltatottabb helyzetű Mária meg tud bocsátani neki.

Az egész előadás legerősebb része a zárójelenet, Mária búcsúja. A rendezés itt is nagyon egyszerű eszköztárral dolgozik (sőt, talán még egyszerűbbel is dolgozhatott volna, a könyörtelen halált megjelenítő óriási méretű, szimbolikus hóhér figura inkább nevetséges, mint drámai, és ezzel ront egy kissé a finálén), és amit egyre ritkábban láthatunk manapság: a hagyományos operajátszás működik, és élővé teszi a jelenetet – ismét csak hála a remek szereplőknek, akiknek alaposan kidolgozott alakításai szép pillanatokat szereznek. Ilyen Mária és Leicester grófjának utolsó találkozása: a nő már nem szerelemmel, hanem mély szeretettel öleli át a férfit, megbocsátja neki, hogy gyenge volt, hogy csak hangos, de eredménytelen vagdalkozásokra és hatásos gesztusokra futotta neki a védelmében, hogy nem volt olyan erős, mint ő.

Erzsébet és Leicester: Elza van der Heever és Matthew Polenzani (fotó: Ken Howard)

Erzsébet és Leicester: Elza van der Heever és Matthew Polenzani (fotó: Ken Howard)

Az előadás erősségei elsősorban az abszolút főszereplővé vált Joyce DiDonato teljesítményének köszönhetők. Abszolút főszereplő, mondom ezt annak ellenére, hogy a darab mindhárom központi alakja nagyon fontos figura, és mindet egy-egy kiváló énekes formálta meg. Mégis ő az, aki hangi, és színészi szempontból, valamint egyéniségével a legerősebben meghatározta az előadást. Egy ponton túl az ember azt gondolja róla, hogy mindent képes elénekelni-eljátszani, annyira összetett és kifejező minden hangja, mozdulata. Ezeket persze lehetne egyesével elemezni, de ennél sokkal fontosabb, hogy megvalósul nála az az operajátszási ideál, amelyben az énektechnika, a kifejezőerő, a színészi játék (amely esetében egyébként remek filmszínészekkel is felvette volna a versenyt) nem önmagukért léteznek, hanem együtt fejezik ki azt a művészi tartalmat, amiért az egész produkció létrejött.

I. Erzsébet királynő szerepében Elza van der Heever méltó partnernek bizonyult, hiszen Mária nagysága csak akkor tud kirajzolódni, ha a rivális is kellőképpen erős figura. A dél-afrikai szoprán is kiválóan megfelel a virtuóz szerep támasztotta kívánalmaknak, és remekül bánik a feszültséggel, amely a királynő minden megjelenését kíséri. Nagyszerűen működik együtt partnereivel, különösen emlékezetesek a Leicester grófját alakító Matthew Polenzanival közös jeleneteik, a bennük lévő erotikus töltés, egymás motivációjának óvatos kiderítése, a folyamatos oda-vissza játék, melyben a férfi és a nő a vonzalom keretei között próbál a másikon felülkerekedni, mind érdekesen árnyalja figurájukat.

Stuart Mária: Joyce DiDonato (fotó: Ken Howard)

Stuart Mária: Joyce DiDonato (fotó: Ken Howard)

Polenzani a két női főszereplőhöz művészi teljesítményben méltó, ám szerepbeli figurájában szándékoltan méltatlan partnernek bizonyul. Leicester gróf, habár nem rossz szándékú, de gyenge ember, alakja még Erzsébet mellett is kevésnek bizonyul (amit remekül erősít a jelmeze és a hajviselete is). A tenorista hajlékony és kifejező hang birtokosa, az egyetlen komolyabb kifogásolnivalót az okozza, hogy a drámaibb részeknél veszít szépségéből, és kissé erőltetettebben szól.

A kisebb szerepekben Joshua Hopkins és Matthew Rose, valamint a Metropolitan Opera Zenekara és Kórusa mind hozzájárultak az előadás keltette teljes élményhez. A kórust külön dicséret illeti a zárójelenetbeli részletük megkapó szépségű megszólaltatásáért. Az éteri pianók és az egységes, áttetsző hangzás különlegesen emlékezetes részletté teszik ezt az imát.

A Stuart Mária-előadást nézve talán azoknak kell igazat adnunk, akik szerint a nagy formátumú művészek minden színházi bravúrnál többet adhatnak egy előadásnak. Ez a kérdés azonban nagyon messzire vezetne, elégedjünk meg inkább csak annyival, hogy az ilyen előadásokért volt értelme kitalálni a HD-közvetítéseket.

Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera

Hasonló bejegyzések