Lejjebb az igényekkel!

Richard Wagner: A walkür – közvetítés a Metropolitan Operából, 2011. május 14.

Brünnhilde: Deborah Voigt (fotó: Ken Howard)
Brünnhilde: Deborah Voigt (fotó: Ken Howard)

A színpadtechnika akadozása miatti félórás csúszással kezdődött a legutóbbi Metropolitan-moziközvetítés. Ez a fél óra alkalmat adott rá, hogy végiggondoljuk: milyen furcsa hely lehet ez a Met, ahol nem száműzik műsorról a bonyolult felépítményeket igénylő darabokat, hanem ellenkezőleg: egyre újabbakat rendelnek. Ha valami zűr támad a túltervezés miatt, nem sopánkodnak és daráltatják le értékes előadások díszleteit (melyek „tönkreteszik a színpadot”), hanem megoldják a problémát (fél óra alatt!). Csak találgathatunk, mi lehet az oka a New York-i társulat ily rendellenes viselkedésének – egyik tippem az, hogy ott érdekel valakit a közönség is. Ennek persze nem csak emberbaráti vagy művészetcentrikus okai vannak: a Met egy centnyi állami támogatást nem kap, a piacról él – elemi érdeke, hogy ne játsszon üres házzal, s hogy a közönség kapjon valamit a nem kevés pénzéért. Konzervativizmus ide vagy oda, értékelni lehet, sőt kell, hogy bizonyos tekintetben a Met is előre menekül: repertoárt bővít, s ha jó rendezőket nem is foglalkozat, de legalább új szemszögből mutatja meg a hagyományost. Kicsit invenciózusabb program annál, mint hogy csak Verdit és Puccinit játsszunk Oláh Gusztáv-díszletekben, a csökkenő előadásszám miatt kieső bevételt Fleming-könyv kiadásával pótolva.

Fircka és Wotan: Stephanie Blythe és Bryn Terfel (fotó: Ken Howard)
Fircka és Wotan: Stephanie Blythe és Bryn Terfel (fotó: Ken Howard)

A walkür persze nem a repertoárbővítés jegyében került a színház műsorára: a Ring a ’80-as évek vége óta kiemelt kedvence a New York-i közönségnek (a korábbi évtizedekben a teljes ciklus kiállítása csak nagyon ritkán sikerült a Metben, ehhez Rudolf Bing egykori igazgató könyvében olvashatunk érdekes adalékokat). Az Otto Schenk rendezte korábbi ciklus – ha szabad így mondani – vérhagyományos volt: félszemű főisten, halfarkú sellők, kétszarvú sisakok, dárdák és pajzsok minden mennyiségben – s persze szivárványhíd A Rajna kincse fináléjában. Ehhez gondos, de a történet alapszintű elmesélésén túli többletet nemigen adó rendezői beállítás társult. Robert Lepage mostani rendezése irányában nem szakít Schenk megközelítésével: ő sem törekszik többre az alaptörténet ismertetésénél (néha még azt is megspórolja). A különbség mindössze annyi, hogy a Schenk-féle, már keletkezésekor is némiképp avítt vizuális keretet a legkorszerűbb látványigényeket is kielégítő színpadtechnikára cseréli. A gigantikus színpadképeket létrehozó, hatalmas fémhasábokból felépülő monstrum lenyűgöző volta persze elsősorban a technika fejlődése feletti önzetlen csodálatunkat váltja ki: lám, ezt is, így is lehet. Hogy aztán a csodálat csakhamar bosszankodásba fordul, csaknem törvényszerű: a telhetetlen néző azt hiszi, ha volt szellemi kapacitás a szcenika ilyen szintű végiggondolására, akkor talán a játék megformálására is juthatott volna egy kevés.

Sieglinde és Siegmund: Eva-Maria Westbroek és Jonas Kaufmann (fotó: Ken Howard)
Sieglinde és Siegmund: Eva-Maria Westbroek és Jonas Kaufmann (fotó: Ken Howard)

Nem így áll a dolog: a szcenika bravúrok halmaza, de változásai nem rendeződnek folyamattá. Carl Fillion díszletének legfeltűnőbb tulajdonsága, hogy a legritkább esetben szervez teret, a legtöbbször inkább látványos dekoráció, mely semmiféle hatással sincs a színpadi játékra. Jópofa, hogy a darab kezdetén látjuk, amint Siegmund az erdő fái között menekül – a hasábok vetítés segítségével fatörzsekké változnak –, ám amint megérkezik Hunding házába, a hasábok kettő kivételével felemelkednek, s a felvonás további részében semmiféle funkciójuk nincs. A két kivétel természetesen a Nothungot őrző fatörzs – s mivel semmi más térszervező elem nincs a színpadon, a játék értelemszerűen ekörül zajlik. Csakhogy az ügyetlen rendezői játékszervezés leleplezi az addig megvesztegetően hiteles technikát: ha Hunding a fa elé ül, az ő teste is göcsörtös fatörzzsé válik (naná, hiszen rávetítenek), sőt ha bármely szereplő a fa közelébe lép, a fejgép erősebb fénye eltünteti a göcsörtöket, kíméletlenül leleplezve a csalást. Nem értem, ilyen nagy erő- és anyagi befektetéssel létrehozott produktum miképp csúszhat el ily apró banánhéjakon.

Siegmund és Wotan: Jonas Kaufmann és Bryn Terfel (fotó: Ken Howard)
Siegmund és Wotan: Jonas Kaufmann és Bryn Terfel (fotó: Ken Howard)

Persze játszhatjuk azt is, hogy félretesszük akadékoskodó kritikusi énünket, és nem kérünk számon semmiféle rendezői gondolatot – tehetjük ezt annál inkább, hiszen az elmúlt években a Budapesti Wagner-napok közönsége is olyan Ringnek tapsolt, ami vállaltan nem akarta értelmezni a ciklust (bár ott a szereplők legalább civilben énekeltek, s nem vikingnek öltözve, François St-Aubin Met-kreációiban). Tehetjük ezt bátran, ha a zenei megvalósítás elsőrangú, s ha az énekesek képesek saját kútfőből annyit hozzáadni a színpadi játékhoz, hogy az élővé váljék. E feltételek most hiánytalanul teljesülnek. Hevenyészett közvélemény-kutatásom alapján a szereposztásból Jonas Kaufmann Siegmundja ért el a maximális tetszést: az előnyös, egyenesen illúziókeltő megjelenés ritkaság a Wagner-tenorok között – de nem sokra mennénk ezzel, ha Kaufmann hanganyaga: sötét, ugyanakkor hajlékony tenorja, mely (legalábbis a közvetítés alapján) a kellő átütő erővel is rendelkezik, nem lenne alkalmas a szerepre. Márpedig nagyon is az: s ha egyáltalán bírálatot fogalmazhatunk meg a minden ízében mívesen kimunkált szerepformálás kapcsán, az mindössze annyi lehet, hogy a vokális megformálás lefegyverző ereje mellett még nem érte el azt a maximális árnyaltságot, amit Kaufmann régebbi szerepeiben már megszokhattunk.

A walkürök lovaglása (fotó: Ken Howard)
A walkürök lovaglása (fotó: Ken Howard)

Eva-Maria Westbroek nem egy figyelemreméltó modern rendezés főszereplőjeként keltett már figyelmet: Sieglindét mintha csak a kisujjából rázta volna ki, magától értetődő természetességgel és elánnal vett részt a játékban – a nagy szenvedély megjelenítésében pedig méltó partnere volt a túlfűtött indulatait a felvonásvégi interjúkban is alig-alig fékező Kaufmann-nak. A holland szoprán hanganyagának legvonzóbb tulajdonsága friss és fiatalos csengése – ez Sieglinde karaktere szempontjából nagyon fontos, ám gyakran vagyunk kénytelenek hiányolni. A könnyebb hangot igénylő Wagner-heroinákról az utóbbi években súlyosabbakra váltó Deborah Voigt jó pillanatban avanzsált Sieglindéből Brünnhildévé: sem az arc, sem a hang nem olyan átütően fiatal és erotikusan vonzó, mint ami Sieglinde szerepében ideális – ugyanakkor olyasfajta könnyedség, vadság, felelőtlenség jellemzi a színpadon, ami már A Nyugat lánya Minnie-jeként feltűnt, s most Brünnhilde-megformálását is hitelessé teszi.

Deborah Voigt (Brünnhilde), Jonas Kaufmann (Siegmund) és Eva-Maria Westbroek (Sieglinde) (fotó: Ken Howard)
Deborah Voigt (Brünnhilde), Jonas Kaufmann (Siegmund) és Eva-Maria Westbroek (Sieglinde) (fotó: Ken Howard)

Bryn Terfel Wotanja – korunk gyermeke: nem fenséges, nem félelmetes, mégis nagyszabású. Ez egyaránt áll a vokális és a színészi megformálásra: a hang érezhetően nem erre a szerepkörre született, az énekes kultúrájával, és nem átütő erejével oldja meg a szólamot – az eredmény decibelekben talán nem mindenkit elégít ki, de árnyaltsága kellemes meglepetés azoknak, akik egy tömbből faragott Wotanokat tudnak csak elképzelni (vannak még ilyenek?). A mamlasz, neki nem való szerepet próbálgató, ám minden egyes asszonytól vereséget szenvedő figura – a rendezés kevés jó pillanatának egyike annak finom érzékeltetése, hogy Brünnhilde ugyanúgy csavarja ujja köré édesapját, mint korábban Fricka tette – talán nem a szerzői szándékkal egybevágóan autoriter, viszont szokatlan mértékben tudunk együtt érezni vele. Hans-Peter König inkább nagypapás, mint őserejűen félelmetes Hunding, Stephanie Blythe Frickája pedig kevéssé királynői, ám annál bicskanyitogatóbban idegesítő – épp a megfelelő pár Terfel Wotanja mellé.

Brünnhilde és Wotan: Deborah Voigt és Bryn Terfel (fotó: Ken Howard)
Brünnhilde és Wotan: Deborah Voigt és Bryn Terfel (fotó: Ken Howard)

Az aggasztóan rossz fizikai állapotban lévő James Levine a tőle megszokott felsőfokú intenzitással dirigálta végig az estét, eszményien szép hangázást csalogatva elő a Metropolitan Zenekarából. Tudom, hogy a Levine-féle karmestertípusnak mifelénk nincs nagy respektje, Wagner-interpretátorként én mégis nagyon szeretem. S szeretném még sokáig hallgatni.

Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera