Lehetőségek tárháza

A Bajor Állami Operaház Operastúdiójának koncertje a Müncheni Operafesztiválon. A július 14-i eseményen KONDOR KATA járt

A fiatal művészekkel való foglalkozás egy kissé a jövőbe látás képességét igényli, mind az újságíró, mind az őket alkalmazó intézmény részéről. Az énekesek huszonéves korukban gyakran olyan gyors és nagyléptékű változáson mennek keresztül, hogy pillanatnyi teljesítményük vajmi keveset mond el a bennük rejtőző valós potenciálról. Természetesen akadnak, akik már pályájuk legelején is jelentős művészi produkcióra képesek, ám nem egy világnagyság viszonylag későn indult karrierje bizonyítja, hogy gyakran nem a kezdeti sikerek a mérvadók annak kibontakozásában. Így a róluk tett megállapítások során mindig érdemes a bennük rejlő lehetőségekre is figyelni.

Ahogyan teszi ezt minden bizonnyal anyaintézményük, a Bajor Állami Opera is, amely kiemelt jelentőségű eseményén, az évadot záró Operafesztiválon nyújtott lehetőséget stúdiósainak a bemutatkozásra. Nem sejthetem, mennyi szándékosság rejlik abban, hogy az Operastúdió énekesei többségükben nem csupán életkoruk miatt inkább a jövő, mint a ma művészei: legtöbbjük olyan típusú hang, tehetség birtokosa, melynek kibontakozásához idő kell. Ez különösen a koncert második blokkjában, Donizetti Lammermoori Luciájának részleteiben érezhető: a szédületes technikai felkészültséget kívánó szólamok és a bennük rejlő igen árnyalt érzelmi tartalom nyilvánvalóan nem a húszas éveik közepén járó énekeseknek valók elsősorban (természetesen egy-két igen korán érő kivétel mindig akadhat), ám a művészek nem sok kétséget hagytak afelől, hogy egyszer valóban a mű emlékezetes tolmácsolói között tartjuk majd számon őket.

A Bajor Állami Operaház stúdiósai (fotó: Bayerische Staatsoper)
A Bajor Állami Operaház stúdiósai (fotó: Bayerische Staatsoper)

Mindezzel együtt meglepő, hogy éppen a legelső blokk, Mozart Az álruhás kertészlány című operájának részletei sikerültek a legkevésbé emlékezetesre. Nem is elsősorban a komplex előadásmódot hiányoltam: a fiatal művészek könnyed játékossággal keltették életre a figurákat (elismerést ébresztve a koncert létrehozói iránt, akik képesek voltak úgy beállítani az énekesek színpadi mozgását, hogy az sem intenzitását, sem a játékbeli összhangot tekintve nem volt se túl sok, se túl kevés a szcenírozatlan környezetben). Bármilyen meglepő, ezekben a részletekben elsősorban az énekkel volt problémám, itt fordult elő a legtöbb éles vagy éppen kiürülő hang, annak dacára, hogy Mozart-szerepeket máskor is előszeretettel bíznak fiatal művészekre.

Sokkal jobban sikerültek a Don Pasqualéból énekelt részletek: itt azoktól a művészektől is szép és élményt nyújtó szólamformálást hallottunk, akik korábban kevésbé győztek meg. Természetesen ebben a műben is akad olyan figura, amely nyilvánvalóan nem fiatal előadó után kiált – magáról a címszerepről van szó –, a kiváló komikusi képességekkel és igen rokonszenves színpadi egyéniséggel megáldott Rafał Pawnuk azonban így is pozitív benyomást hagyott maga után. Az utolsó blokkban Offenbach A gerolsteini nagyhercegnő című operettjéből előadott részletek érezhetően kellően felszabadulttá tették az énekeseket (talán a mű könnyedebb jellegéből kifolyólag, talán azért, mert eddigre már túl voltak a koncert nagy részén), ez pedig mind hangilag, mind színészileg jó hatással volt rájuk.

Essen szó név szerint is a koncerten fellépő művészekről, hangfajok szerint sorban, abban a hiszemben, hogy nem most hallunk róluk utoljára. A szoprán Elsa Benoit ígéretesen szép hanggal és színpadi megjelenéssel rendelkezik. Bár a Mozart-műben még akadtak kisebb problémák, mintha két különböző hangon szólaltatná meg magát a szólamot és a magasságokat, a Don Pasqualéban felcsendült saját, teltebb és bársonyosabb szopránja. Ráadásul remek a karakterábrázolása is, Norinaként igazi kis boszorkát formált meg. A koncert másik szopránja Celeng Mária volt, akit elsősorban a Lammermoori Lucia részleteiben hallhattunk. A fiatal énekesnő hatalmas és egyedien sötét színű hanggal rendelkezik, amely lehet, hogy egyszer majd megosztja a hallgatóságot, ám semmiképpen sem mondható köznapinak. Emellett igen figyelemre méltó technikai felkészültséggel is bír, így várhatóan hallunk még tőle a nem olyan távoli jövőben a Donizetti-hősnőéhez hasonló bonyolultságú szerepeket.

Julia Szokolik egyetlen szólószáma a Mozart-operából került ki. Ez igen sajnálatos, mivel úgy éreztem, nem ez a stílus illik igazán a hangjához. Bár a koloratúrák szépen peregnek, a fiatal művész legfőbb értékei, a szép mélységek és mezzoszopránjának drámai intenzitása csak ritkán érvényesülhettek. Rachael Wilsont elsősorban az operettrészletekben hallhattuk, amelyek remekül álltak neki. Sokszínű kifejezőeszköz-tára és eleven színpadi jelenléte nagyon jól ki tudott bontakozni a könnyebb műfajban.

Matthew Grills kiváló karaktertenori adottságokkal rendelkezik, inkább figurateremtő-készségével, mintsem szép hangjával tűnik ki. Az Ernesto-áriában ugyan éppen ennek ellenkezőjéről, a lírai oldaláról igyekszik meggyőzni, nem is teljesen sikertelenül, ám ehhez a repertoárhoz még szebb magas hangok szükségesek. Joshua Stewart ellenben impozáns magasságokkal rendelkező tenorista, ám énekébe sajnálatos módon folyamatosan belejátszik némi mellékzönge, ami ront a teljesítményén.

Andrea Borghinit nem most hallottam először, decemberi kiváló Schaunard-alakítása után ezúttal is meggyőződhettem róla, hogy – nyilván nemzetiségétől nem teljesen függetlenül – az olasz repertoárban tud igazán kibontakozni, akkor tűnik elő baritonjának szép, selymes zengése. Leonard Bernad tömör, vaskos basszushangja tömbszerűen robusztus, ámde egyelőre merev is. A mélyebb hangú énekesekről ilyen fiatal korban azonban talán még nehezebb véleményt nyilvánítani, mint a többiekről, így esetében óvakodnék további következtetéseket levonni. Rafał Pawnukról már esett szó: az énekest magával ragadó előadói személyisége különösen emlékezetessé teszi. Bár még nem rendelkezik azzal a tipikus basszushangszínnel, amelyet Don Pasquale vagy más buffoszerepek alakítóitól megszokhattunk, ezt szintén lehet ifjú kora számlájára írni.

A koncert valamennyi számát Naomi Schmidt kísérte zongorán. Az előadás nagyon jó hangulatban zajlott, a közönséget is magával ragadta a fiatal művészek színpadra termettsége, a koncertkörülmények között is komplexre sikerült produkciók sora. Amit hallottunk, az alapján bizakodhatunk a jövő énekeseiben. Érdemes várni rájuk.

Fotó: Bayerische Staatsoper


Festspiel-Konzert des Opernstudios der Bayerischen Staatsoper, 14. Juli 2014, im Rahmen der Münchner Opernfestspiele

Sich mit jungen Sängerinnen und Sängern beschäftigen benötigt immer ein wenig die Fähigkeit der Hellseherei. Auch im Fall der Künstlern vom Opernstudio der Bayerischen Staatsopern sind die möglichen zukünftigen Ergebnisse wichtiger, als die vorhandenen. Die Mehrheit von ihnen besitzt solche (sogar dramatische) Stimme, die in den Zwanzigern noch nicht vollständig den Sängern und Sängerinnen zur Verfügung steht. In erster Linie waren nicht die Partie von Mozart am Anfag des Konzerts erinnerlich, sondern die später anklingenden italienischen Werke. In der Arie und Ensembles von Lucia di Lammermoor war die schallende und charakteristisch dunkle Stimme von Mária Celeng zu bewundern, in Don Pasquale wirkten der aussichtsreiche komische Fähigkeiten besitzende Rafał Pawnuk und die samtig schöne Stimme disponierende Elsa Benoit mit. In den Operettenpartien von Offenbach La Grande-Duchesse de Gérolstein zeichnete sich die spielerische Rollegestaltung von Rachael Wilson aus, aber in dem letzten Stück sang und spielt schon alle gelöst, so ist es gelungen das Konzert in einer wirklich guten Stimmung zu beenden.

Von Kata Kondor (Übersetzung von Dorottya Gyarmathy)