Lear a pusztában

Aribert Reimann: Lear – magyarországi bemutató a Magyar Állami Operaházban. KONDOR KATA írása a január 30-i és február 2-i előadásokról

A Bolond és Lear: Káldi Kiss András és Tómas Tómasson (fotó: Magyar Állami Operaház)
A Bolond és Lear: Káldi Kiss András és Tómas Tómasson (fotó: Magyar Állami Operaház)

Nagy tartozást törlesztett január végi premierjével az Operaház, az elmúlt években alighanem a kortárs külföldi darabok jelentették a legnagyobb hiányosságot az intézmény műsorrendjében. Idén azonban elkényeztetve érezhetjük magunkat, hiszen az évad két, nagy jelentőségű kortárs bemutatót is tartogat, két, a világ nagy részében már alapműnek számító alkotást – kis túlzással azt is mondhatnánk: a kortárs operajátszás slágereit. Reményt kelthet, ha megállapítjuk, hogy az Operaház már nem feltétlenül a legkisebb ellenállás irányába tart: úgy tűnik, egyes művészi szempontok előbbre valónak bizonyultak a közönségízlésnek való, minél teljesebb megfelelésnél, és ezt a törekvést csak üdvözölni tudjuk. Sajnálatos, hogy az operakedvelők egy része nem áll hasonló érettséggel a műfajhoz, ám bízzunk benne, hogy a kellően változatos műfelhozatal egyfajta közönségnevelő funkciót is betölthet.

Aribert Reimann Lear című műve inkább témájában, semmint zenei nyelvét tekintve jelenthet kihívást a hallgatóságnak, a kortárs zenével akár csak alkalomszerűen ismerkedő befogadóban nem kelthet megütközést a darab. Természetesen nem azt állítom, hogy a muzsika nem tartalmaz elemi erővel ható vagy váratlan megoldásokat – gondoljunk a viharjelenetre vagy az igen talányos befejezésre –, annyiban azonban hagyományosnak tekinthető, hogy a java részét egy klasszikus értelemben vett cselekmény elemeinek viszonylag jól dekódolható zenei megfeleltetései alkotják. Érezzük, hogy a zene mikor ironikus, tragikus, mikor szól kegyetlenségről vagy együttérzésről, és az általában igen sűrű hangszeres szövet ellenére is vannak egyszerű és szép részei (tekintsünk most el ennek a szónak az egzakt meghatározásától), elég, ha csak a zárójelenet vonóskarát említjük. Ám maga a történet olyan sötét és kegyetlen, hogy az ezt alátámasztó zenei részletek túlsúlya teheti legjobban próbára a közönség idegrendszerét; az operát tehát mégsem sorolhatjuk a könnyen befogadható kortárs darabok közé.

Edgar és Edmund: Matthew Shaw és Frank van Aken (fotó: Magyar Állami Operaház)
Edgar és Edmund: Matthew Shaw és Frank van Aken (fotó: Magyar Állami Operaház)

Az Operaház azzal igyekezett könnyebben feldolgozhatóvá tenni az előadást, hogy klasszikus és jól bevált rendezést választott hozzá. Jean-Pierre Ponnelle produkciója az 1978-as müncheni ősbemutató alkalmából született, és azóta többször és a világ több pontján is színre került. Az intézmény emellett a Ponnelle-életmű előtti tisztelgést is a bemutató okai közé sorolta, ami ellen jóformán semmilyen kifogásunk nem lehet. Nagyvonalúan lépjünk túl azon kérdés fölött is, mennyiben teljesítheti be a színház feladatát, és mennyiben szólhat a mi korunknak egy csaknem negyven évvel ezelőtti rendezés, hiszen kevéssé ismert művek népszerűsítése esetén az ember elnézőbb a művészi kompromisszumokkal szemben. Különösen, ha – mint esetünkben történt – a kész produkció színvonala felülmúlja az átlag hazaiakét. Ponnelle mitizáló színrevitele a maga kortalanságával képes számunkra is érvényes üzenetet közvetíteni, az egyszerű, letisztult eszközrendszer, amely igen sokat él a térbeli elrendezések, szimmetriák és más szabályszerűségek adta lehetőségekkel, feltárja a szereplők közötti viszonyrendszer és a motivációk mélyebb rétegét is.

Bár a teljes szereposztást nem sikerült hazai erőkkel megoldani, az Operaház így is büszke lehet arra, milyen sok, a különösen nehéz szerepekben helytállni képes hazai művésszel rendelkezik. Melléjük sikerült olyan kiváló külföldi előadókat találni, akik hasonlóképpen hozzájárultak az opera minél teljesebb élményt nyújtó megszólaltatásához. A címszerepet éneklő Tómas Tómasson nem csupán szólama nehézségeit teljesítette kielégítően, de meggyőző hitelességgel is formálta meg Leart. Egyetlen kifogásként a néha kissé merev hangját említhetnénk, ám a mű során érzelmek olyan széles skáláját kell végigjárnia, hogy annak élményszámba menő hangi és alakításbeli megjelenítése így is jelentős teljesítménynek tekinthető.

Goneril és Regan: Bátori Éva és Rálik Szilvia (fotó: Magyar Állami Operaház)
Goneril és Regan: Bátori Éva és Rálik Szilvia (fotó: Magyar Állami Operaház)

Örömteli meglepetést nyújtott Goneril szerepében Bátori Éva. Egyszerre szép és vérfagyasztó, amilyen erővel az énekesnő a kegyetlenséggel átitatott, roppant drámai muzsikát megszólaltatja: az emberi hang és természet szinte végső határait felmutatva emeli szinte (anti)hősi magasságba a semmitől vissza nem riadó, démonikus nőalakot. Kegyetlenségben Rálik Szilvia Reganje sem marad el a nővérétől, habár az igen nyaktörő koloratúranyag helyenként nem pereg eléggé könnyedén. Alakítás tekintetében pedig az énekesnő mintha ingadozott volna, az általam látott egyik előadáson szinte kínosan túljátszotta a figurát, míg a másik alkalommal egészen visszafogott volt. Remélhetőleg a későbbi előadásokra sikerült vagy sikerülni fog megtalálni a helyes arányokat.

Beugróként hallgathattuk a premieren Caroline Melzert Cordelia szerepében, így igazságtalan volna, ha túl szigorúak lennénk vele szemben: alakítása korrekt, elfogadható volt. Nagy öröm volt azonban a második előadáson Sümegi Eszterrel is megtekinteni az előadást, akit értékes hanganyaga, szép színű, kellően hajlékony és lágy szopránja a legfiatalabb lány eszményi alakítójává tesz. Benne megvolt mindaz az átszellemültség, finomság, érzékenység, amely kellő ellenpontja lehet a darabban megjelenő világ kegyetlenségének.

Az előadásokon az egyik legnagyobb sikert az Edgart éneklő Matthew Shaw kapta. Az elismerés sok szempontból jogos, a kristálytiszta kontratenor hang, a földöntúlian megszólaló dal, melyben a figura búcsút mond a magát civilizáltnak hirdető emberi világnak, és a vadonbeli őrült-létet választja, mind érdemeit dicsérik. Ennyi szépség után talán nem is rendjén való, ha produkcióját összességében az ambivalens jelzővel illetem. Edgar szerepe ugyanis nem csupán a „szegény Tamás”-állapot megformálásából áll. Való igaz, a zeneszerző szinte lehetetlen feladatot ró az énekesre, miközben őrült-létében a legéteribb magasságokat bízza rá, evilági szerepében a szólam jóval mélyebb, inkább tenorfekvésben tudna kellően érvényesülni. Hogy a szólam mégsem kivitelezhetetlen, azt az első megszólaltatója, David Knutson bizonyította – nekünk most be kellett érnünk Edgar csupán egyik oldalának kifogástalan megszólaltatásával.

Tómas Tómasson, Matthew Shaw, Kovácsházi István és Káldi Kiss András (fotó: Magyar Állami Operaház)
Tómas Tómasson, Matthew Shaw, Kovácsházi István és Káldi Kiss András (fotó: Magyar Állami Operaház)

Frank van Aken átütő erővel formálta meg Edmundot: drámai tenorja mellett személyisége is elég intenzív ahhoz, hogy valóban ég és föld törvényei ellen dacoljon vele. Akárcsak Gonerilt, az ő karakterét is leginkább a szélsőséges jelzővel lehet leírni, és az énekes képes ezeket a végleteket kontrollvesztés nélkül megvalósítani. Palerdi András Glosterként – ahogyan már megszokhattuk tőle – biztos pontja az előadásnak, ám ebben a darabban a korrekt megszólaltatás is a szokásosnál nagyobb feladatot jelent.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az előadás kisebb szereplői között is egészen kiváló énekeseket hallhattunk. Kovácsházi István Kentként képes a hozzá amúgy is jól illő, tiszta lelkű karaktert a Wagner-műveken edződött hangjával igazán szilárddá és állhatatossá tenni. Haja Zsolt Albany hercegének szerepében nem csupán a szokásos hangi erényeit villantja meg, de egy különösen emlékezetes némajátékban (a férj az Edmundot elcsábító Gonerilt nézi) személyiségének erejével is hozzájárul a hátborzongató pillanatokhoz. Ujvári Gergelynek kevesebb feladat jut Cornwall megformálása során, ám a szinte végig kiegyenlítetten szóló, értékes hanganyag nagy reményekre jogosít fel vele szemben.

A kortárs zenét nem kedvelő közönség körében népszerű az a vicc, amely szerint ezekben a darabokban, ha hibáznak is a muzsikusok, senki sem veszi észre azt. Bár kevéssé ismert, bonyolult zenei anyagú művek esetében valóban nehezebb teljes bizonyossággal megállapítani, valóban minden egyes hang a helyén volt-e, a tapasztalatok szerint ezek a művek épp akkora minőségi különbséget mutatnak egy igényes és egy kevésbé pontos kivitelezés esetében, mint a klasszikusok. Stefan Soltész vezényletével a Magyar Állami Operaház Zenekara kifejezetten szuggesztíven, erős drámai tartalommal szólaltatta meg a művet, amelyhez a Honvéd Férfikar „rendezett káosz” típusú megszólalásai is hozzájárultak.

A premieren a közönség jól fogadta a darabot, ám a legmeglepőbb és legörömtelibb a zeneszerzőnek jutó lelkes éljenzés volt. Még ha feltételezzük is, hogy a jelenlevő, zömében szakmai közönség valószínűleg befogadóbb a kortárs opera iránt, mint a zenekedvelők egésze, az első lépés legalább megtörtént. Fontos darabot mutattak be sikerrel a Magyar Állami Operaházban.

Fotók: Magyar Állami Operaház