Látlelet svédasztalon Gesamtkunstwerk módra

Richard Wagner: Tannhäuser – Magyar Állami Operaház, 2012. február 15., 19., március 3. VÉTEK GÁBOR kritikája

Tannhäuser és Wolfram: Bándi János és Molnár Levente (fotó: Csillag Pál)

Operaházunk 1990. évi Tannhäuser-felújítása nem csupán a nyolcvanas években kibontakozó hazai Wagner-reneszánsz méltó folytatásának tűnt, hanem hagyományteremtő erővel is bírt, hiszen első volt az eredeti nyelven előadott Wagner-művek sorozatában. A főbb szerepekben olyan nemzetközi rangú magyar művészek léptek színpadra, mint Molnár András, Sólyom-Nagy Sándor, később vendégként Marton Éva, akik interpretációtörténeti etalonként szolgáltak az eljövendő művészgenerációk számára. Bayreuthi asszociációkat természetesen nem csupán jeles művészeink fellépése keltett, hanem a drezdai és a párizsi Tannhäuser-változat közötti ideális kompromisszum is: a nyitány nem ért véget zárt számként, hanem a párizsi változatnak megfelelően vezetett át a Bacchanáliába, ugyanakkor Vénusz és Tannhäuser jelenete már a mű további részével nagyobb stílusbeli egységet mutatva a drezdai változatot követte, s a dalnokháború részeként Walther von der Vogelweide is szerepet kapott, ezzel szolgálván a fokozatosabb drámai építkezés elvét. Az elmúlt évek során Wagner remekműve a Magyar Állami Operaház állandó repertoárdarabjává vált, a 2011-12-es évadban pedig ünnepi alkalommal került színpadra, hiszen a közelmúlt magyarországi Wagner-előadóművészetének egyik legjelentősebb képviselőjét, Temesi Máriát köszönthettük operaházi tagságának harmincadik évfordulója alkalmából. Illő tehát, hogy újból mérlegre tegyük a produkciót szinte hajszálpontosan huszonkét évvel a felújítás után.

Tannhäuser és Wolfram: Bándi János és Molnár Levente (fotó: Csillag Pál)

Az összegzést némileg ünneprontóvá teszi, ha – mint az operabeszámolók esetében megszokott – a rendezéssel kívánjuk indítani az értékelést.  Bár távolról sem mondhatjuk, hogy a Szinetár Miklós nevével fémjelzett színrevitel teljességgel híjával lenne nemes, poétikus mozzanatoknak: ide sorolható a mű transzcendentális dimenziójának színpadi megjelenítése, mint például Erzsébet örökkévalóságba dicsőülő imája a harmadik felvonás elején. Ez a mű éthoszához méltó emelkedett színpadi pillanat ugyanakkor nem feledteti azokat a disszonáns, a dráma lényegéből nem fakadó, ötletelő vagy didaktikus megoldásokat, amelyek napjainkban nemkülönben zavaróak, mint a huszonkét évvel ezelőtti felújítás során.  A rendezés hagyományos jellegét tekintve jogosnak tarthatjuk, hogy az itt kifogásolt elemeket nemcsak betű, hangjegy, hanem szellemiség szerint is összevessük a szövegkönyvvel és a partitúrával. Például joggal kifogásolható az első felvonásbeli jelenetváltás, amelyet nem csupán a „Mein Heil ruht in Maria!” felkiáltás utáni subito zenekari fortissimo, hanem maga a partitúrában olvasható eredeti színpadi utasítás is („mit Blitzeschnelle verwandelt sich die Bühne”) villámgyors színpadi változásként jellemez. Akár a rendezői koncepciónak, akár a színpadi gépezetet irányító „deus ex machinának” köszönhetően, a Bauhaus-stílusú Vénusz-grottó a budapesti előadáson még jóval e drámai momentum előtt süllyedni kezd, ezáltal erőtlenné teszi a drámai csúcspontot.  A sort folytathatnánk az első felvonás zárójelenetével, ahol Tannhäuser Erzsébet utáni vágyódását profánul legyőzi az éhség. Mivel a librettóban („Führt mich zu ihr!) és a zenekari hangzásban minden a sürgető izgalomról árulkodik, kevéssé menthető, hogy a rendező koncepciójában mindezek dacára svédasztalos lakomaként zárul a jelenet.

A második felvonásban újabb tanulságokkal gazdagodunk. Megtudjuk például, hogy a XIII. század thüringiai várnépét izgő-mozgó, neurotikus cselekvésmániások alkották (lásd a második felvonás bevezető és közzenéi alatti folyamatos teremrendezést), a kényszeres precizitással rakosgatott ülőpárnák képe pedig akár a Bayreuthi Festspielhaus kemény, recsegő üléseire is emlékeztetheti az Ünnepi Játékok előadásait megjárt wagneriánusokat. A dalnokversenyre Stahlhelmben érkező, stilizáltan karlendítő vendégek látványa pedig („Thüringen Fürsten, Landgraf Hermann Heil!” – a közönség és a nyájas olvasó ugyebár érti a kínálkozó analógiát, amely az utcán hever; kérdés, feltétlenül le kell-e hajolni érte…) elhitetni véli, hogy a Szent Német-Római Birodalomban a thüringiai fejedelemségben befolyásos lobbit alkottak a művészetrajongó náci tűzoltók. Persze, történelmi tanulságokkal az előadáson kapható műsorfüzet is szolgál: innen például megtudjuk, hogy Wagner élete végéig adós maradt a Tannhäuser végleges változatával, melynek bemutatását a „Beyruthi Fesztiválon” tervezte (az utókort némileg megnyugtathatja, hogy a téma Libanonba plántálását nagyszerűen megoldotta hazánkfia, Goldmark Károly). Végezetül, a didaktikusan profanizáló megoldások közül a harmadik felvonás zenekari bevezetőjének harminckettedei alatt koncentrikusan forgó felhőt illeti az aranyérem (lelki turbulenciák ábrázolására mi sem lehet jobb egy ütemre gomolygó, vízszintes tengelyű tornádónál).  Benyomásainkat összegezve, a jelenlegi Tannhäuser színpadi megvalósításánál semmi sem bizonyítja jobban, hogy a megkövesedett hagyományok fellazítása nem nélkülözheti a mű mélyrétegeibe hatolást, s bántó hiányérzetet kelt a disszonáns elemekkel tarkított ötletparádé, mely végső soron a produkció egészét tereli vakvágányra (a parodisztikus megoldásokért különben is elvitte már a pálmát Johann Nestroy).

Erzsébet és Walther: Temesi Mária és Pataki Potyók Dániel (fotó: Csillag Pál)

Az előadás értékelését némileg örömtelibbé teszi, ha a vokális teljesítményeket vesszük sorra. A beszámolót az ünnepelt művésznővel kezdve leszögezhetjük, hogy Temesi Mária, akinek operaművészi és zenepedagógusi tevékenységének átfogó méltatása túlmutatna a jelen írásmű keretein, vitathatatlanul hazai Wagner-előadóművészetünk oszlopa: hangjának vivőereje és drámai intenzitása példaértékű, s színpadi játékával is kongeniálisan jeleníti meg az ártatlan szűzből szentté magasztosuló hősnőt (a csúcshangokon jelentkező szórványos problémákat csupán a kényszerű kritikai teljesség kedvéért említjük).

Az Erzsébet szimbolikus antagonistájaként megjelenített  Vénusz szerepében Komlósi Ildikót és Gál Erikát láthattuk. Komlósi Ildikó alakítása a világrangú drámai mezzoszoprán koordinátarendszerében tündökölt, a wagneri Sprechgesang stilisztikai nüanszaival viszont adós maradt. Gál Erika azonban csupán a színpadi atmoszférateremtésben volt vénuszi jelenség. A tehetséges művésznő vokális teljesítményét hallhatóan indiszpozíció árnyékolta be, alakításának tárgyilagosan összegző értékelésére a jövőben érdemes lesz visszatérnünk.

Vénusz és Tannhäuser: Gál Erika és Bándi János (fotó: Csilag Pál)

Az előadássorozat nagy revelációját Bándi János interpretációja jelentette. Kiváló hőstenorunkat nem először hallottuk Tannhäuserként, sőt, Siegmund szerepében való kirobbanó sikerű bemutatkozását is meghatározó Wagner-élményként tekinthetjük.  Bándi János művészi egyéniségének a drámai szenvedélytől áthatott szerepátélés alapértelmezett jellemzője, melyhez mostani Tannhäuser-alakításában költői letisztultság társult: a címszerepben bensőségesen introvertált, mintegy fausti figurát formált meg. Tannhäusere nem lázadó hedonista vagy neurotikus  botrányhős, hanem ízig-vérig átszellemült, az égi és testi szerelemben egyaránt poézist kereső elmélyült lírikus. Ez egyaránt tettenérhető volt a „Dir töne Lob” dinamikailag árnyalt felépítésében és a szerep drámai csúcspontjaként ható Római elbeszélés mélypszichológiai önvallomásként ható előadásában.

A Wolfram von Eschenbach szerepében bemutatkozó Molnár Levente a nagy elődökhöz (dr. Palló Imre, Jámbor László,  Sólyom-Nagy Sándor) méltó ihletettséggel tolmácsolta Tannhäuser költői ellenpólusának szerepét, s példás vokális frazeálással és stílusérzékkel örvendeztette meg közönségét; csupán a drámai csúcspontokon némileg erőteljesebb hangütés hiányzott ahhoz, hogy a szerep ideális megformálójává váljék.  Ezzel ellentétben sajnálattal említhetjük, hogy Busa Tamás Wolframja szereposztásbeli tévedésként hatott: a  művészt sem hanganyaga, sem dallamformálási készsége nem predesztinálja erre a szerepre, alakítása olyan alapvető követelmény, mint az autentikus szövegmondás terén is kívánnivalót hagyott maga után. Ez azért is különös, mert Busa Tamástól Wagner világa távolról sem idegen, amint ezt korábbi Bolygó hollandi-alakítása is tanúsítja.

A kísérő szerepek közül legelőször a Hermann őrgrófot alakító Berczelly Istvánról kell szót ejtenünk. Bár a művészt ezúttal nem köszöntötte hivatalos ünneplés, a jelen értékelésben nagy elismeréssel kell szólnunk Operaházunk veterán örökös tagjának a színpadot uraló, impozáns alakításáról. Ugyan a produkción olykor tettenérhetők voltak a fáradtság jelei, összességében a korábbi Berczelly-élmények méltó időbeli extrapolációjának érződött.

Dalnokverseny, középen Temesi Mária (Erzsébet) és Berczelly István (Hermann) (fotó: Csillag Pál)

A „kismesterek” szerepében örvendetesnek tűnt Szappanos Tibor szereplése Walther von der Vogelweide szerepében: a művész vokális teljesítménye felveti a kérdést, hogy az olasz belcanto alternatívájaként nem volna-e érdemes a Gerhard Stolze vagy Heinz Zednik nevével fémjelzett német karakterrepertoárban továbbfejlődnie. Egri Sándor Biterolf alakítójaként érzékletesen közvetítette a szerep pszichológiai mikrouniverzumából kilövellő agresszivitást. Végül pedig nagy örömet szerzett Váradi Zita üde hangszépsége a pásztorfiú rövid, de az első felvonás szcenikai átmenete szempontjából annál jelentősebb szerepben.

Dicsérettel kell szólnunk az énekkari művészek (karigazgató: Szabó Sipos Máté) teljesítményéről, s külön köszönettel tartozunk a mű motívumvilágának gerincét képező Zarándokkórus fegyelmezett dinamikájú, áhítatot sugárzó megszólaltatásáért.

A korrekt műhelymunkának induló zenekari teljesítményt Dénes István pálcája alatt hamar lenullázták az idioszinkratikus tempóváltások és szétesések, melyek egyúttal új, alternatív jelentéssel ruházták fel a wagneri „mystischer Abgrund” fogalmát. A pontatlanságok különösen bántóan jelentkeztek a Római elbeszélés alatt, vagy a második felvonást lezáró monumentális fortissimo („Nach Rom!”) esetében, ahol a tűéles pontosságnál semmi kevesebb nem fogadható el. Medveczky Ádám vezénylete alatt a slamposság dicséretes módon eltűnt, a műhöz méltó szilárd és súlyos Wagner-hangzás szólt a zenekari árokból (azért egyszer Transzlajtániában is örülnénk a dúsan televibrált vonóshangzásnak, ahol a partitúrában „molto espressivo” előadói utasítás szerepel). A teljes zenei produkció sajnálatosan megszenvedte a második felvonás zárójelenetének durva megcsonkítását, így nemcsak a címszereplő és Erzsébet dramaturgiailag lényeges koncertálása sikkadt el a „Wie soll ich Gnade finden!” felkiáltással egyetemben, hanem csorbát szenvedett a jelenet multikatartikus jellege.

Tannhäuser (Bándi János) és a kismesterek (fotó: Csillag Pál)

Összegezve, s groteszk asszociációval a mű címének orosz kiejtését idézve, a jelen előadássorozat mintegy „tangejzírként” ontotta magából a tanulságokat, a jelenkor magyar operajátszásának minden erényének és problémájának keresztmetszetét nyújtva. A mi tisztünk ez utóbbiak elemző bemutatása, a megoldásokat a jelenkori felelősöktől vagy a kegyes utókortól várhatjuk…

Fotók: Csillag Pál / Magyar Állami Operaház