Küzdelem az elemekkel

2014. augusztus 11.

Giuseppe Verdi: Traviata – az Iseumi Szabadtéri Játékok előadása Szombathelyen, 2014. augusztus 3. KONDOR KATA írása

Violetta: Pasztircsák Polina (fotó: Budai István / Iseumi Szabadtéri Játékok)

Violetta: Pasztircsák Polina (fotó: Budai István / Iseumi Szabadtéri Játékok)

Egy szabadtéri előadásra mindig sok veszély leselkedik: ha az égiek nem fogják az előadók – és persze a közönség – pártját, akkor az időjárás könnyen keresztül húzhatja számításainkat. A szombathelyi Traviatán nem a horizontot megvilágító villámok okozták a legtöbb problémát, a gyakori eső inkább a próbaidőszakra nyomta rá a bélyegét, így bármilyen extrémnek is hangzik, az előadás három (!) beteg szereplővel zajlott le, köztük a címszerepet éneklő Pasztircsák Polinával, akinek a hangja olyan súlyos állapotban volt, hogy első felvonásbeli áriájának egy részét kihagyták.

A kritikus ezek után vakarhatja a fejét, mit is lehet írni egy olyan produkcióról, ahol éppen az énekesi teljesítmények csorbultak – melyek a közmegegyezés szerint egy operaelőadás legfontosabb részét jelentik. Természetesen elemezhetnénk a rendezést, ha Káel Csaba munkájában akadna bármilyen elemezni való, de azon kívül, hogy az Iseum épületére vetített fényfestés, valamint a jelmezek is mutatósak voltak, a szereplők pedig különösebb probléma nélkül jelentek meg a színpadon, és hagyták el azt, nem sok mondanivalónk lehet. Nem mintha nem volnának kisebb motívumok, amelyek valamiféle értelmezési kísérletről tanúskodnak (Alfréd maffiózó-ruhája a második felvonásban, a harmadik felvonásban használt tükör, melyen keresztül a szerelmesek meglátják egymást), ám ezek nem állnak össze egységes koncepcióvá, hanem ötletszerűen elszórva bukkannak fel itt-ott az előadás során.

Ami az énekeseket illeti, a betegség természetesen rányomta bélyegét az egyéni és az összteljesítményre, ám a legnagyobb problémának nem is egy-egy kevéssé szép hangot vagy nem tökéletes magasságot éreztem, hanem azt a folyamatos tendenciát, hogy az előadóknak minden figyelmét lekötötte szólamuk eléneklése. Nyilvánvalóan vigyázniuk kellett hangjukra, kellően beosztani azt, ezért gyakorlatilag nem maradt kapacitásuk arra, hogy megfelelő kifejezéssel, érzelemmel, szenvedéllyel töltsék meg szerepüket. A jelenség természetesen érthető, ám mivel már az első felvonás ellaposodott (a Brindisi igen vérszegényre sikerült), az előadás olyan hátrányból indult, amelyet a kétségkívül előforduló értékek sem tudtak később ellensúlyozni.

Annina éa Alfréd: Kovács Annamária és Brickner Szabolcs (fotó: Budai István / Iseumi Szabadtéri Játékok)

Annina éa Alfréd: Kovács Annamária és Brickner Szabolcs (fotó: Budai István / Iseumi Szabadtéri Játékok)

A helyzet azért is sajnálatos, mert Pasztircsák Polina minden bizonnyal kiváló Violetta lehet. A hang még betegen is szép, puha, könnyed, sőt nagyrészt a magasságok is megvannak, habár az énekesnő nagyon óvatosan és szinte csak sóhajtva fogja meg őket. Brickner Szabolcs sem volt teljesen egészséges, ám ennek ellenére ő is tisztességgel helytállt: csak néhány hangnál akadtak problémái, egyébként kellemes színű, hajlékony tenorhangon énekelt. Mindazonáltal nála éreztem leginkább, hogy minden erejével a technikai megvalósításra kell koncentrálnia, remélhetőleg ideális körülmények között Alfrédja érzelemmel és kifejezéssel telibb.

Az idősebb Germont-t éneklő Fokanov Anatolij viszont a hírek szerint egészségesen lépett színpadra, így az ő esetében a problémákat nem okozhatta a betegség. Nem mintha az egyébként kiváló állapotban lévő hanggal lett volna bármilyen gond, igényesen kivitelezett szólamformálást hallottunk tőle, ám ezzel együtt is súlyos hiányérzetünk maradt. Az énekes ugyanis semmilyen értelemben nem formál szerepet, karaktere arctalan, jellegtelen. Sokféleképpen színpadra lehet vinni Alfréd apját: lehet jó szándékú, de korlátolt ember, lehet ellenszenves zsarnok, aki később megbánja tettét, stb., ám valamilyennek muszáj lennie, különben az egész mű dramaturgiailag legérzékenyebb része, a második felvonás nem fogja tudni betölteni szerepét a drámai folyamatban. Ahogy esetünkben is történt. Természetesen rendezés hiányában az énekesnek nehezebb dolog kezdeni valamit a figurával, ám teljes mértékben ekkor sem menthető fel a művészi megformálás felelőssége alól.

Violetta: Pasztircsák Polina (fotó: Budai István / Iseumi Szabadtéri Játékok)

Violetta: Pasztircsák Polina (fotó: Budai István / Iseumi Szabadtéri Játékok)

A Florát éneklő Kertész Mónika szintén betegséggel küszködött. Mivel nem ismerem hangját és eddigi művészi eredményeit, nem tudhatom, ez mennyiben hathatott ki a produkciójára. Nagy öröm volt viszont Kovács Annamáriát hallani, s noha Annina már csak rövidségénél fogva sem ideális szerep a számára, gazdag hangjával és kifinomult szerepformálásával így is élményt nyújtott. A kisebb szereplők közül ki kell még emelni a Gastont éneklő Szappanos Tibort, akit régen hallottam ilyen jó formában, valamint a Grenvil doktort alakító Egri Sándort, aki ritka érzékenységgel jelenítette meg az orvost.

Míg legutóbbi kritikámban a Szegedi Szabadtéri Játékok esetében kifogásoltam a zenekar hangosítását, itt egészen kedvező benyomásokat szereztem: valamennyi árnyalat, az éteri pianók, a legfinomabb megoldások kiválóan hallhatóak voltak. És a Madaras Gergely vezényelte Savaria Szimfonikus Zenekar bőven produkált ilyen szépségeket, nagyon magas színvonalon kivitelezett muzsikálásban részesítettek minket. Az egyetlen problémát azok a kisebb szétesések jelentették, amikor nem sikerült a zenekarnak az énekesekkel együtt maradnia: feltehetőleg a beteg művészek nem tudtak egy-egy váltást olyan gyorsan megcsinálni, mint egészségesen, ebben az esetben egy kicsivel több karmesteri figyelem elvárható lett volna. Sajnos a hangosítás közel sem volt azonban rendben a Magyar Állami Operaház Énekkara esetében: egyenetlenségek zavarták meg a hangzásélményt, így teljesítményükről érdemleges bírálatot nehéz volna megfogalmazni.

Alréd és az idősebb Germont: Brickner Szabolcs és Fokanov Anatolij (fotó: Budai István / Iseumi Szabadtéri Játékok)

Alréd és az idősebb Germont: Brickner Szabolcs és Fokanov Anatolij (fotó: Budai István / Iseumi Szabadtéri Játékok)

Nem kedveztek az égiek a szombathelyi Traviata-produkciónak, leginkább csak „mi lett volna, ha” – kérdések maradtak az előadás után. Bár a vihar elkerült minket, nem kisebb hiányérzettel mentünk haza, mintha csupán fél előadást láttunk volna.

Fotók: Budai István / Iseumi Szabadtéri Játékok

Hasonló bejegyzések