Kreatív kapcsolataink

Beischer-Matyó Tamás: Kreatív kapcsolatok – BÉKEFI TEODÓRA kritikája a Budapesti Operettszínház október 6-i előadásáról

Ludovik Kendi (fotó: Budapesti Operettszínház)

Jó napot! Ennél szemtelenebb és egyszerűbb indítást nehéz elképzelni, pláne ha operáról van szó. De ha jobban belegondolunk, a fotós jogosan szakítja félbe a kibontakozóban lévő nyitányt, hiszen 2017-ben nemhogy hatperces operanyitány, még egy kívánok sem igazán adódik a Jó napot! után. A Kreatív kapcsolatok tisztában van a korral, amelyben és amelyről szól, de abból nem enged, hogy ezt az opera nyelvén tegye. Érzékenyen kísérletezik két, látszólag nehezen kibékíthető perspektíva összeegyeztetésével, és úgy tűnik, sikerrel jár.

A történet egy fotós, egy énekesnő, egy üzletasszony és egy informatikus sorsának összefonódásáról szól. Felépítése a középpontos drámákra emlékeztet, ugyanis minden konfliktus a fotós személyéhez köthető, és a többi szereplő személyisége és tettei csak a hozzá való viszonyulásban értelmezhetők. Fotósként modelljeinek nem azt az arcát keresi, amelyet a külvilágnak mutatnak, de még csak nem is azt, amilyenek valójában. Ennél messzebbre megy: azt az oldalát hívja elő az embereknek, amilyennek látszani akarnak, de sosem tudtak vagy mertek. Ezzel a képességével érzelmi kötődést vált ki fotóalanyaiból, amit néhány jó kép, esetleg egy számára előnyös baráti vagy szerelmi kapcsolat erejéig kihasznál. Foglalkozása szép metaforáját adja az ilyesfajta érzelmi kizsákmányolásnak, mert nem egyszerűen visszatükrözi az illető vágyott személyiségét, hanem tárgyiasult formában szembesíti is vele. Az informatikus szavaival élve: meghódítja az alanyt, és az elkészült képek a trófeái.

Nem nehéz a Don Giovanni-történetre asszociálni, az összehasonlítás azonban még izgalmasabb, ha a végkifejletek különbségeire fókuszálunk. Az utolsó jelenetben, a nagy lelepleződések után a kétségbeesett informatikus le akarja lőni a fotóst, de ehelyett először véletlenül megsebesíti az énekesnőt, végül magát öli meg. Mindhárom szereplő tönkremegy érzelmileg vagy fizikailag, és minderre a fotós csak annyit mond: „unalmasak vagytok” – majd elmegy sétálni, új kalandok után néz. Ez látszólag teljesen eltér a Mozart-opera zárlatától, de tekinthető érdekes gondolatkísérletnek is:

mi lett volna, ha Don Giovannit nem rántja magával a pokolba a kormányzó szelleme, és élhet tovább, ugyanúgy?

Míg ma legfeljebb a szimbolikáját értjük és érezzük a túlvilági büntetésnek, a másokat kihasználó, személyiségzavaros fotós nagyon is hús-vér alaknak tűnik. A történet ettől még nem válik egy csapásra valószerűvé, de egy operától még akkor sem lehet elvárni a valóság leképezését, ha a cselekmény minden mozzanata bármikor megtörténhetne a való életben is.

László Boldizsár (fotó: Budapesti Operettszínház)

A Kreatív kapcsolatok nemcsak a Don Juan-archetípus újraértelmezésétől válik izgalmassá. Dramaturgiája megfelel a modern művészetet jó száz éve meghatározó általános töredezettség-igénynek, meg sem próbálja a történet(ek)et egy az egyben rekonstruálni. Ennek egyik legfontosabb eszköze, hogy a különböző képek közötti kapcsolat sokszor homályban marad, lineáris történetvezetés helyett ok-okozati összefüggéseket kapunk. Izgalmas felfedezni, ahogy az opera értelmezési tartományán belül maradva bontakozik ki a dramaturgia, ennek minden feszültségével és lehetőségével együtt. A modern igényeknek való megfelelés és a műfaji hagyományok húzd meg, ereszd meg-játéka akkor kerül leginkább egyensúlyba, amikor a történetvezetés csodálatos módon kiszolgálja a zene kibontakozását. Az egyik jelenetben a fotós és üzletasszony kedvese az aznap – többek közt az énekesnőről – készült képeket nézegetik. Ebből először kialakul egy kettős, melyben a fényképekről beszélnek (a fotós elismerően szól a nőről, az üzletasszony láthatóan féltékeny), majd csatlakozik hozzájuk az énekesnő is, és a duett hármassá alakul. Az énekesnő azonban nem szól hozzá a pár vitájához, érzéseiről, kialakulóban lévő szerelméről énekel, tehát pont annyira van csak jelen, amennyire a fénykép által megidéződik az alakja. Remek megoldás, hogy a két nő szövege gyakran szóról szóra ugyanaz, saját kontextusukban mégis mást jelentenek mondataik. Az előadás során egyébként szinte minden szót lehetett érteni, ami a zeneszerzőt, az énekeseket és a zenészeket egyaránt dicséri. Egy alkalommal volt nehézkes a szöveg megértése, a fotós és az énekesnő szerelmi kettősénél, de elképzelhető, hogy ebben volt némi szándékosság. A zenekar hangosan játszott, és Lukács Anita és Ludovik Kendi is egyre hangosabban, szinte egymást túlkiabálva énekelt. Az egymásratalálás előtt a fotós az énekesnő szenvedélyes énjét kívánta mindenáron előhívni, míg az énekesnő a férfi lovagiasságát hiányolta. Egy idő után azonban mindketten megfelelnek az elvárt szerepnek, így talán nem merész valamiféle értékítéletet belelátni harsány, őszintétlen kettősükbe – amely persze előre is vetíti kudarcra ítélt kapcsolatukat.

Beischer-Matyó Tamás zenéje szimbiózisban mozog Mechler Anna szövegével és a történettel, s ha kell, ezt klasszikus operaáriával, musical-elemekkel vagy épp tangózenével valósítja meg. A szerelmi kettős esetéhez hasonlóan azonban időnként mégis elszakad a szavaktól, és önkényesen más értelmet ad nekik. Az egyik, már idézett jelenetben a fotós és az üzletasszony félig tréfásan vitatkoznak, és a szöveg alapján nehéz lenne eldönteni, mikor beszélnek komolyan, mikor nem. Beischer-Matyó erre izgalmas választ ad: amikor a nő sorolja, milyen kínzásoknak fogja alávetni kedvesét, ha az netán megcsalja, könnyed, szinte nevetős a zene. Amikor azonban azt mondja, hogy „ugyanígy jársz, ha nem töltesz még bort”, kifejezetten drámaivá válik, még a színpad világítása is megváltozik.

Az első ijedtség után az ember felfedezi az iróniát, de aztán újra gondolkodóba esik: honnan tudhatom bármikor is, mi rejlik a szavak mögött?

Beischer-Matyó Tamás azonban nemcsak erre hívja fel a figyelmet ezzel a látványos megoldással, hanem a zene interpretáló mivoltára, és ebből fakadó manipulatív erejére is. Mindenféle túlmagyarázás nélkül megjegyezhető, hogy az opera központi problémájához ez elég szorosan kapcsolódik.

Ludovik Kendi és Frankó Tünde (fotó: Budapesti Operettszínház)

Az énekesnő alakja szintén remek lehetőség a zenében rejlő irónia megmutatására. Az operákban elhangzó dalok jelenléte mindig elég ellentmondásos volt, lévén, hogy a műben végig mindenki énekel. A Kreatív kapcsolatok új szintre emeli ezt a kérdést az olyan jelenetekben, mint amikor az énekesnő beénekel fellépés előtt, de ezt bosszankodásaival meg-megszakítja. Majd a saját monológjából emel ki szavakat, és azokkal folytatja a beéneklést, teljesen összekeverve a „beszédet” az énekléssel. Az énekesnő szólama egyébként komoly technikai felkészültséget igényel, Lukács Anita azonban könnyedén megoldja a feladatot. Játéka is hiteles: az elején kissé merev, majd bizonytalan nő odaadó szerelmessé alakulását szépen, túlzásoktól mentesen játssza el. Ludovik Kendi is remekül alakítja az egyszerre gyűlölt és szeretett fotóst, hangilag és külsőre is jó választás volt a szerepre. Frankó Tünde színészi és énekesi teljesítményéről hasonlóképp lehet nyilatkozni, bár az általa megformált üzletasszony karaktere ellentmondásosabb, mint az énekesnőé. Első ránézésre úgy tűnik, a karrierista nő egyenlő félként tud jelen lenni kapcsolatában, sőt, mintha a fotóst pont karakánsága és önállósága vonzaná igazán. Aztán mikor elkezdenek eltávolodni egymástól, és ebből egyre több vita kerekedik, kiderül, hogy sokkal bizonytalanabb annál, amit mutat. Legnagyobb félelme ugyanis, hogy a férfi elhagyja, ezért az sem érdekli, ha bántja, csak maradjon vele.

Ez a kétségbeesett vallomás annyira hirtelen csap le a mű kétharmadánál, hogy inkább tűnik átgondolatlan megoldásnak, mint árnyalt jellemrajznak, de semmiképp nincs kellően előkészítve.

László Boldizsárról is legfeljebb annyi kritika fogalmazható meg, hogy időnként túljátssza a szerepét (pl. az informatikus megőrülése annyira teátrálisra sikerült, hogy semmi szánalmat nem lehetett érezni a karakter iránt), énekesi teljesítménye nagyon színvonalas. Az informatikusé az egyik legizgalmasabb karakter az operában, elsősorban azért, mert általa a fotós vonzereje kilép a női-férfi kapcsolatok síkjából, és nemtől függetlenné válik. Ezt kicsit talán hátráltatja, hogy a rendezés – véleményem szerint a zenéből nem feltétlen következően – homoerotikus vonzalmat magyaráz bele a kapcsolatba. Egyáltalán nem elrugaszkodott gondolat, de talán érdekesebb lett volna, ha nem él vele. Székely Kriszta rendezése egyébként jól illeszkedik a műhöz és az előadás teréhez is. A háttérben elhelyezett kivetítő (Varga Vince videóival) sokat hozzáad a szegényes díszlettel operáló előadáshoz, a látvány tehát nem ad okot hiányérzetre. A Kálmán Imre Teátrum bensőséges tere pedig lehetővé teszi, hogy a közönség fizikailag és pszichésen is bevonódjon az előadásba – a Kreatív kapcsolatok esetében ez különösen sokat ad hozzá az élményhez.

Lukács Anita és Frankó Tünde (fotó: Budapesti Operettszínház)

Végül, de nem utolsósorban dicséret illeti a Budapesti Operettszínház Zenekarának tizenegy zenészét, akik (szinte a színpadkép részeként játszva) ha kellett, háttérbe vonultak, máskor szinte nagyzenekari hangzást produkáltak. Mindez persze Dubóczky Gergelynek is köszönhető, aki jelenleg valószínűleg az egyik legpontosabb értője Beischer-Matyó zenéjének, és aki (vezénylés közben!) egy mondat erejéig maga is szereplőjévé vált az előadásnak.

Nehéz kérdésnek tűnik, hogy mit tudunk kezdeni az opera műfajával, illetve az opera mit tud ma mutatni nekünk. A Kreatív kapcsolatok ígéretes választ ad erre a kérdésre – reméljük, sok hasonlóban lesz még részünk.

Fotók: Budapesti Operettszínház