Búcsú Kocsis Zoltántól – BÓKA GÁBOR és KONDOR KATA írásai
Amikor tíz éve, lapunk indulásakor először szembesültem azzal a szomorú ténnyel, hogy az emberi halandóságnak egy újságíró számára is vannak konzekvenciái – magyarán hogy időnként nekrológokat is kell írni –, álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer Kocsis-búcsúztató is megjelenik e hasábokon. Nem csak azért, mert akkortájt pályája csúcsán lévő, javakorabeli férfi volt Kocsis Zoltán, de azért sem, mert Kocsis és az opera – ekkor még egymástól távol álló fogalmaknak tűntek.
Igaz, vélhetően csak az őt személyesen nem ismerő kívülállók számára. Hiszen kevés időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a zongoraművész, filológus, hanglemez-szerkesztő és karmester Kocsis Zoltán portréja mellé elhelyezhessünk egy újabbat is: az operakarmesterét. S bár előadóként csak az utolsó étvizedben kirándult e műfaj területeire, aligha hihető, hogy érdeklődése csak ekkor támadt volna fel iránta: bizonyítja ezt azoknak a szerzőknek a névsora, akiknek színpadi műveivel foglalkozott – akiknek életműve egész pályafutását végigkísérte.
A franciák: Debussy és Ravel. A Pelléas és Mélisande, amit évtizedek után az ő jóvoltából hallhatunk újra élőben, magától értetődő, anyanyelvi természetességgel – az ekkor még kevés operai rutinnal rendelkező maestro húsbavágó drámaként tolmácsolta a művet, minden szépelgéstől mentesen. A gyermek és a varázslat, amely végre kikerült az „apró ékszerdoboz”, „színes kis semmiség” skatulyából, és igazi pszichológiai remeklésként tűnt fel.
Schönberg, akit a magyar közönség legfeljebb csodálni tanult meg, szeretni nem – de Kocsis, nem tudván ebbe belenyugodni, újra és újra elénk tárta az életmű legkülönbözőbb darabjait, végül magmun opusát, a Mózes és Áront is. Mi több, a befejezetlen mű teljessé tételével is megpróbálkozott – merész kísérlet, melynek hat évvel ezelőtti nagy sikerű premierjét egyelőre nem követte folytatás, de amely vállalkozás híven mutatja azt a szellemi nívót és elmélyültséget, amelyen Kocsis Zoltán egy-egy előadni kívánt művel foglalkozott.
Rahmanyinov, akinek nagy műveit – szimfóniáit, zongoraversenyeit – Kocsis sem tudta megszerettetni jelen sorok írójával, de akinek egyfelvonásosára, az Alekóra egy emberként csodálkozott rá idén tavasszal a budapesti közönség: a repertoárról érthetetlenül hiányzó, vérbő orosz színpadi művet ismerhetett meg benne.
Richard Strauss, akihez talán legkésőbb jutott el Kocsis a felsoroltak közül, de akinek színpadi műveiért mennyiségileg feltétlenül a legtöbbet tette: a Daphné, a Capriccio, A hallgatag asszony és A béke napja alkotják azt az immár torzóként maradt sorozatot, melynek Strauss összes, Magyarországon még nem játszott operáját kellett volna bemutatnia. Ehhez kapcsolódott a József-legenda színpadi előadása is – külön írást érdemelne, mennyit tett Kocsis szintén az utóbbi tíz évben a zenész körökben sokak által lenézett balett műfajáért, újra és újra alkalmas színpadi formát keresve a 19-20. század legnagyobb balettmuzsikáihoz – Strauss darabja mellett Sztravinszkij Petruskájához, Csajkovszkij Diótörőjéhez és Bartók két táncjátékához is.
S ezzel el is érkeztünk Bartókhoz és A kékszakállú herceg várához. Ahhoz az operához, amelyet a legtöbbször vezényelt, csaknem mindig más szólistákkal, kutatva az ideális párost (vélhetően a majdani lemezfelvétel szempontjait is szem előtt tartva), de keresve a zenekari hangzás optimumát is: azt a kényes egyensúlyt, melyet ebben az operában különösen nehéz megteremteni, hiszen a zenekarnak úgy kell mindvégig vezető szerephez jutnia, hogy közben mégsem nyomhatja el a szereplőket. Úgy érzem, egy hónapja, október 7-én – utolsó Kékszakállú-előadásán, s ma már tudjuk: egyben utolsó hangversenyén – sikerült elérnie azt, amit éveken át keresett: most, hogy a zenekar az árokban ült, megvalósult a Bartók által megálmodott egyensúly. Ezen az utolsó estén Kocsis feje alig-alig bukkant ki a zenekari árokból – szellemi jelenléte azonban minden korábbi Kékszakállújánál erősebb volt: az előadó-zseni teremtő géniusszá változott, hogy még egyszer átadja nekünk azt, amiről talán ő tudta a világon a legtöbbet – Bartók zenéjét.
A gyász óráiban egyelőre aligha tudjuk felfogni, hogy a személyes veszteségen túl mi mindennel lett is szegényebb a magyar és az egyetemes zenei élet – s ennek részeként az operajátszás is.
Bóka Gábor
Kocsis Zoltánnal dolgozni egyike az ember maradandó élményeinek – valószínűleg akkor is így van, ha az ember hivatásos zenész, hát még ha csupán szabadidejében hódol a muzsikának! Amikor a kórusunk megtudta, hogy vezényelni fog minket, nem is tudom, melyik volt az erősebb érzés: az öröm, az izgalom – vagy a félelem? A nagy Kocsis Zoltán jön hozzánk, aki igen kemény és szigorú ember hírében áll; mi lesz, ha nem lesz elégedett a teljesítményünkkel? Ráadásul Bartók Cantata profanáját adtuk elő vele, ami amúgy is az egyik legnehezebb darab, amivel egy átlagos kórustag pályafutása során találkozni szokott. Már a nagy karmester híre elég volt, hogy ne száz, de minimum százhúsz százalékkal akarjunk dolgozni.
Amit ő persze el is várt. Szigorúsága, türelmetlen természete ugyanis csak akkor mutatkozott meg, ha valaki nem tett meg mindent a muzsikáért. Képes volt egészen apró részleteken is sokáig elidőzni, míg azok a megfelelő módon nem szólaltak meg, és nem egyszer odaült a zongorához, hogy magyarázat helyett megmutassa, hogyan is képzeli el a megfelelő taktusokat. Meglepve tapasztaltuk, hogy saját magát sem tartotta tévedhetetlennek, ha valami zavar támadt, rögtön megállt, és kérdezte: „Mi volt a probléma? Nem érthető az ütés?” A próbák során aztán rájöttünk, micsoda szerencsénk van, hogy ezt a rendkívül bonyolult művet épp vele adhattuk elő, hiszen az a képessége, hogy a legkisebb hibát is meghallotta, az első ijedtségünk elmúltával a jó produkció záloga lett.
A közös munka végén megköszöntük neki, hogy a maximalizmusával olyan teljesítményre vett rá minket, amit korábban el se tudtunk volna magunkról képzelni. Hárított – nem ő követelte meg, hanem a mű. Biztosan így volt. Ám ő tudta közvetíteni a művek szavát.
Kondor Kata