Középen

Richard Wagner: Siegfried – felújítás a Magyar Állami Operaházban. KONDOR KATA írása a március 26-i és április 2-i előadásokról

Közepéhez érkezett az Operaház Ring-sorozata, akár a tetralógia wagneri felosztását (mely A Rajna kincsét előestének számítja, s így a Siegfried voltaképpen a sorozat második darabja), akár a művek időtartamát vesszük figyelembe (a tizenöt órányi zenének nagyjából a felét a Siegfried első felvonásának végére hallgattuk meg). Ennyi idő után már lehet némi benyomásunk arról, merre tart a produkció mind az értelmezés, mind a megvalósítás színvonalának tekintetében – noha messzemenő következtetéseket természetesen még nem vonhatunk le, ahhoz meg kellene várni Az istenek alkonyát is. A feltételes módot nem csupán a jövőbe vetett bizalom általános hiánya indokolja – az Operaház jelen pillanatban elérhető jövő évi tervezete azt mutatja, hogy a sorozat bizonyos értelemben csonkán fog maradni, azt nem az első három rész teljes alkotógárdája fejezi be: az eddigi karmester, Halász Péter már nem vesz részt a jövő évi bemutatóban.

Siegfried: Kovácsházi István (fotó: Vermes Tibor)
Siegfried: Kovácsházi István (fotó: Vermes Tibor)

Egy olyan bonyolult belső összefüggésrendszerrel rendelkező darab, mint A nibelung gyűrűje esetében a közreműködők időközi változása ritkán szerencsés, a mű előadása valamennyi részére kiterjedő, egységes koncepciót igényelne (ez még abban az esetben is fennáll, amikor éppen az egymással azonos értékű, ám különböző interpretációk összjátékára bízzák a produkciót, például különböző rendezők állítják színre a négy részt, vagy különböző énekesek formálják meg más napokon ugyanazt a szerepet, hiszen ebben az esetben épp a koherens értelmezés hiánya, sőt, annak lehetetlensége képezi a vezérfonalat). Természetesen csupán elvekről van szó, nem szeretnénk abba a hibába esni, hogy jóslatokba bocsátkozunk egy még el sem hangzott előadásról, amely akár még jó is lehet.

Wotan: Egils Silins (fotó: Vermes Tibor)
Wotan: Egils Silins (fotó: Vermes Tibor)

Ahogyan a jelen produkció sem sikerült olyan kiválóra, hogy a későbbiekben feltétlenül nosztalgiával gondoljunk vissza rá. Sajnálatos módon a Magyar Állami Operaház Zenekara ezúttal nem érte el A walkürben mutatott színvonalat. Rossz szóviccel élve középszerűnek minősíthetném a teljesítményüket, ám ez pontatlan megfogalmazás lenne, mivel előadásuk inkább rendkívül hullámzónak nevezhető: a skála a nem túl kellemes és sokszor még korrektnek sem nevezhető játéktól egészen az extatikus szépségekig terjedt. Úgy tűnt, csupán a darab egyes frekventált részletei (Kovácsdal, Siegfried-Brünnhilde duett stb.) kapták meg azt a figyelmet vagy próbamennyiséget, amely az élményt nyújtó produkcióhoz szükséges – ami a végeredmény tekintetében igencsak szomorú, hiszen ezek a részletek megmutatták, mi mindenre lehetett volna még képes a zenekar.

Brünnhilde: Sümegi Eszter (fotó: Vermes Tibor)
Brünnhilde: Sümegi Eszter (fotó: Vermes Tibor)

M. Tóth Géza rendezése sem a tetralógia ezen részében sikerült a legjobbra, ráadásul A Rajna kincsére kidolgozott kiinduló koncepció A walkürhöz hasonlóan a Siegfriedre sem illeszkedik tökéletesen. Ennek megfelelően a rendező számos ponton lemond arról, hogy a vetítések jelentésképző szerepet kapjanak, azok inkább csak hangulati hátteret biztosítanak. Wotan színrelépésekor ugyan újra megjelenik a Walhallához köthető számítógépes hálózat képe, de ez is inkább emlékeztető funkciót tölt be, mintsem új mozzanattal gazdagítaná az értelmezést. Sokkal jobbat nem lehet elmondani a színészvezetésről sem, mert akad ugyan néhány ötletes megoldás, a második felvonásban dicséretes módon a humornak is jut tér, ám a figurák nem különösebben érdekesek vagy kidolgozottak, az pedig rendkívül bosszantó, hogy a mozgások sok esetben mennyire nem illeszkednek a zenéhez.

Siegfried: Kovácsházi István (fotó: Vermes Tibor)
Siegfried: Kovácsházi István (fotó: Vermes Tibor)

Siegfried szerepét a világon nagyon kevesen tudják korrekt módon megszólaltatni, így már önmagában is örülhetünk a ténynek, hogy akad olyan magyar énekes, aki képes rá. Ennek fényében talán nem is volna helyes túl szigorúan megítélni Kovácsházi István produkcióját, még ha bizonyos hiányosságok nem is kerülhették el a figyelmünket. A művész ugyanis több ponton feltűnően spórolt a hangjával, ami önmagában teljesen érthető lenne, ám ezzel együtt alakításának intenzitása is csorbát szenvedett, aminek inkább pótolnia kellett volna a hangbéli hullámvölgyeket. Ráadásul az első felvonás utolsó jelenetét bármilyen embert próbálóra és így a későbbi részeket veszélyeztető nehézségűre is írta meg Wagner, ez egyszersmind a mű leghatásosabb momentumai közé is tartozik, amely csak kellő (hang)erővel megszólaltatva lehet igazán expresszív. Ám a tenorista mindezért bőségesen kárpótolt minket. A lírai részek különösen ihletettek, a hang szépséges színben, hajlékonyan és kifejezően szól, különösen emlékezetes a harmadik felvonás „Im Schlafe liegt eine Frau” sorának megrendült pianója. Az utolsó előadáson aztán Kovácsházi István már jóval kevésbé spórolt, mint korábban, így remélhetőleg egy későbbi, kiforrottabb produkcióban ennyi hiányérzetet sem fog maga után hagyni.

Mime és Wotan: Jürgen Sacher és Egils Silins (fotó: Vermes Tibor)
Mime és Wotan: Jürgen Sacher és Egils Silins (fotó: Vermes Tibor)

Jürgen Sacher Miméje sok kérdőjelet ébreszthetett. Nem tudtam eldönteni, hogy a tenorista a szerepformálás érdekében torzítja el a hangját, és ezért nem sikerül maradéktalanul elénekelnie a szólamát, vagy eleve nem képes rá, és ezt az alakítással okosan leplezi (korábbi, budapesti szerepléseiről semmilyen emlékem nem maradt meg, így feltételezem, hogy akkor valamivel jobb teljesítményt nyújtott). Ám ezek a szinte karikaturisztikus jellemzők nem tesznek jót a karakterábrázolásnak, Mime túlságosan egysíkú, komolyan vehetetlen és érdektelen alak lesz, ami jóformán valamennyi páros jelenetének belső feszültségét és pszichológiai hátterét felborítja.

Alberich: Marcus Jupither (fotó: Vermes Tibor)
Alberich: Marcus Jupither (fotó: Vermes Tibor)

Nagy öröm volt újra hallani Egils Silins basszbaritonját. Míg annak idején a Müpában hangját és játékát is egy kissé merevnek éreztem, ebben a produkcióban alakítása tökéletesen a helyén volt, mi több, annak egyik legstabilabb pontjává vált. Kiállása kellően erőteljes, méltóságteljes, személyiségének mélysége hitelesíti a karaktert. Emellett a Wagner-zene nagyszerű ismerője is, érzi és érti a stílust és a mondanivalót, és képes kiválóan közvetíteni azt – nem véletlen, hogy az előadások egyik első katartikus élménye éppen őhozzá, a harmadik felvonásbeli az Erda-jelenet végén álló monológjához köthető.

Fafner és Siegfried: Rácz István és Kovácsházi István (fotó: Vermes Tibor)
Fafner és Siegfried: Rácz István és Kovácsházi István (fotó: Vermes Tibor)

Sümegi Eszter Brünnhildeként szintén hazai büszkeségeink táborát erősíti: önismétlésnek tűnhet újra és újra leírni alakításának mindazon erényeit, amelyek az utóbbi időben oly sok előadásban jellemezték. A hang gyönyörű, erős, de rugalmas, a kifejezés egész tárházára alkalmas, így nagyszerűen be tudja mutatni az egykori walkür személyiségének és érzelmi hullámzásának ezer árnyalatát. Az énekesnő Brünnhildéje néha rebbenékeny, sebezhető fiatal lány, míg szopránja puha és simogató, máskor büszke, harcos nő, aki drámai erővel rendelkezik, de tud gyengéd és érzelmes is lenni, a zárókettős extázisát pedig a közönségre is átragasztja.

Brünnhilde és Siegfried: Sümegi Eszter és Kovácsházi István (fotó: Vermes Tibor)
Brünnhilde és Siegfried: Sümegi Eszter és Kovácsházi István (fotó: Vermes Tibor)

A kisebb szerepeket részint hazai művészek, részint az operaházi Ring egyik visszatérő közreműködője énekelték. Marcus Jupither Alberichje ezúttal is nagy népszerűségnek örvendett; nehéz is megfogalmazni, miért nem lehettünk mégsem maradéktalanul elégedettek vele. Valószínűleg annyi izgalmas és árnyalt Alberich-alakítást láthattunk, hogy azokhoz képest ez a heves vérmérsékletű, ám igen egyszerű figura nem túlságosan érdekes. Rácz István Fafnerként visszafogott, de megbízható alakítást nyújtott. Szemere Zita az Erdei madár szerepében igazán bájos jelenség, ráadásul észre sem lehet venni, hogy egyáltalán magasságokat énekel, olyan természetesen szólaltatja meg azokat.

Amit a címszereplő esetében állítottunk, az egész előadásra is igaz lehet: a Siegfried színre vitele akkora feladat, hogy egy tisztességesen összerakott, de nem kiemelkedő produkciót is értékelni kell. Ugyanakkor Wagner életművét illetően különösen sok viszonyítási alap kínálkozik: mind élőben, mind közvetítéseken keresztül időről időre kiváló előadásoknak lehetünk tanúi, így a közönség nagy elvárásokat támaszt egy új színpadra állítással szemben. Ezért – bár az utolsó felvonás fináléja szinte minden korábbi rossz tapasztalatunkat elhomályosította – mégsem lehetünk teljesen elégedettek: lehetett volna ez a produkció még jobb, hiszen úgy tűnt, akadnak még kiaknázatlan lehetőségek.

Fotók: Vermes Tibor