Kővári Anikó születésnapjára

2012. április 12.

Az Erkel Színház volt nézőtéri felügyelőjét, a debreceni és pécsi operatársulat egykori mezzoszopránját köszöntjük – BÓKA GÁBOR írása

Kovari_Aniko2

Kővári Anikó

Kővári Anikó Budapesten született 1942. április 12-én. Énekesi tanulmányait a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában végezte Kerényi Miklós György tanítványaként 1963 és 1967 között; 1966 és 1967 között a Magyar Állami Operaház Énekkarának tagja. 1967-ben szólistaként szerződött a debreceni Csokonai Színházhoz: itt kezdetben nem csak mezzo-, de szopránszerepeket is énekelt. 1972-ben lett a Pécsi Nemzeti Színház operatársulatának tagja, ahol a nyolcvanas évek végén történt visszavonulásáig a zeneirodalom számos jelentős mezzoszoprán-szerepét formálhatta meg. A kilencvenes évek elejétől az Erkel Színház nézőtéri felügyelőjeként dolgozott, de a színház bezárása után még négy évadon át maradt a társulat kötelékében az Operaház nézőtéri felügyelőjeként.
Eddig a száraz életrajzi adatok, melyek azonban vajmi keveset árulnak el Kővári Anikó személyiségéről – kutassuk bár a művész vagy a magánember jellemzőit.

A művész alaposabb megismeréséhez bántóan kevés fogódzója akad annak, aki vagy életkori, vagy földrajzi okokból nem láthatta színpadon Kővári Anikót. Hanglemezfelvétel nem áll rendelkezésünkre, a rádió- és tévéfelvételek (ha vannak) hozzáférhetetlenül porosodnak a közszolgálati média archívumában. Fényképeket nézegetve és kritikarészleteket olvasgatva azonban egy kivételesen vonzó egyéniség képe bontakozik ki előttünk: szemet gyönyörködtető megjelenés, kirobbanó temperamentum, dús, érzéki énekhang – ez köszön vissza a megsárgult lapok hasábjain.

Kovari_Aniko3

Kővári Anikó

A pályafutás elején mintha bizonytalan lenne, melyik szerepkör is lesz majd Kővári Anikó sajátja: öt Debrecenben töltött éve alatt, mint már említettük, egyaránt alakít szoprán és mezzoszoprán szerepeket is – szép sikerrel énekli például Ameliát Az álarcosbálban, melyben később, pécsi évei alatt majd Ulricát formálja meg. Szintén nem a mezzo-, hanem a szopránfőszerep vár rá az akkortájt több magyar színpadon is műsoron lévő Igor hercegben. Borogyin operáját parádés szereposztásban tűzte ki a Csokonai Színház: Berczelly István Igorja, Tréfás György Koncsakja mellett még Jeroska karakterszerepét is olyan kaliberű énekes alakította, mint az ekkortájt Budapestről száműzött Járay József. Sőt – s ezt már a művésznő személyes közlése alapján tudhatjuk – az is megtörtént, hogy Koncsakot egy előadáson fiatal orosz basszista alakította, bizonyos Jevgenyij Nyesztyerenko. Ilyen háttér előtt is kell olvasnunk Fábián Imre kritikájának elismerő szavait a Film, Színház, Muzsika hasábjain: „[Berczelly mellett] igazi felfedezés volt számomra Kőváry Anikó kitűnő Jaroszlavnája. Hangjának vivőereje, kifejezőkészsége, formálásának egyszerűsége avatja szerepformálását eseménnyé.” (1970/20.) Alig egy évvel később aztán minden mezzoszerepek egyik legnehezebbikét, Sába királynőjét osztják Kővári Anikóra. Goldmark Károly operája mára sajnálatos módon kikopott színpadainkról, ám ekkortájt még biztos kasszasikernek számított, gyilkos szólamai azonban szinte megoldhatatlan feladat elé állították a mindenkori énekeseket. Már akit. Mert a szigorúságáról híres Albert Istvánt bizony meggyőzte a debreceni produkció: „A szereplők közül első helyen Kőváry Anikó Sába királynőjét említjük. A fiatal énekesnő életet tud önteni minden frázisba, s egyaránt birtokba vette már a líra és a dráma kifejezőeszközeit. Kitűnő tehetségének jó edzés a mű kényes és nehéz szólama.” (FSZM, 1971/23.)

Sába királynője

Sába királynője

Ilyen sikerekkel a háta mögött érkezett Kővári Anikó 1972-ben Pécsre. A lehetőségek szerényebbek: a pécsi társulat (miként ma is) évente csak egy bemutatót tudott tartani – az az évi egy bemutató azonban sokszor nagyobb innovativitásról tett tanúbizonyságot, mint a „nagyok” műsorpolitikája. Huszadik századi klasszikus remekművek – mint a Jenůfa vagy az ekkor még Katyerina Izmajlovaként játszott Kisvárosi Lady Macbeth – itt voltak láthatók először magyar színpadon, s ez a sorozat a hetvenes években sem szakadt meg. Különleges csemegének számított Paul Hindemith A hosszú karácsonyi ebéd című egyfelvonásosa, melyet 1977-ben tűzött műsorára a színház. A darabban jellegénél fogva nincs kiemelkedő főszerep, így az előadást méltató írások szinte csak felsorolásszerűen emlékeznek meg az alakításokról – amúgy is a teljesen ismeretlen mű vázlatos ismertetése tölti ki a szűkre szabott terjedelmű írások tekintélyes részét. Kővári Anikó pályafutásán sem nagyságánál fogva emelkedik ki Généviève szerepe, hanem mert arra figyelmeztet, hogy e kiváló énekesnő ensemble-tagként is tudott a kritika által is elismerten figyelemre méltót alkotni.

Persze a társulati létből fakadó, kötelezően vállalandó kisebb feladatok (Bervoix Flóra, a Figaro házassága Marcellinája vagy A sevillai borbély Bertája) mellett a főszerepek sem kerülik el Kővári Anikót pécsi évei alatt. Sőt: éppen hogy itt bontakozik ki pályafutása a maga teljességében, rátalálván legsajátabb szerepkörére. Noha alkalmanként még itt is énekel szopránszerepeket (Weber Bűvös vadászának Agátája szintén a különlegességek sorába tartozik hazánkban), világos, hogy ezután már a társulat mezzoszopránjaként tekintenek rá. Drámai erejű Santuzza Karinthy Márton Parasztbecsület-rendezésében, izzó féltékenységű Judit A kékszakállú herceg várában, királynői megjelenésű Eboli hercegnő a Don Carlosban. Minden mezzók szerepálmát, Carment több felújításban is énekelte Pécsett: Albert István bírálata szerint „terjedelmében, kifejezőerejében a szerepre hivatott orgánum, s nemcsak énekben, játékban is megtalálta az ábrázolt alak jellemző kihívó-kacér modorát-magatartását.” (FSZM 1984/13.)

Kiemelkedő eseménye volt a pécsi operatársulat történetének 1978. március 24.: máig egyetlen Wagner-bemutatójuk, a Lohengrin egyben Kővári Anikó karrierjének is egyik csúcsa. „…a megszokottnál [sic!] merőben eltérő Ortrudot alakít. Túl a dekoratív megjelenésen Kővári Anikó Ortrudját a misztikus bosszú vágya helyett nagyon is evilági óhaj hevíti, hogy ellenfelét, Elzát legyőzze férje, Telramund segítségével. Félelmetes nőisége, amelyhez rendkívül szuggesztív, a szerepet bensőséges tisztasággal végigéneklő drámai hang társul, a tájékozatlanabb nézőt is jól eligazítja a Lohengrin szövevényes történetében.” (g. i., Magyar Nemzet, 1978. június 21.)

Bándi Jánossal a Bajazzók-premier után, 1995-ben

Bándi Jánossal a Bajazzók-premier után, 1995-ben

Ez tehát Kővári Anikó, a művész vázlatos portréja. Emberi vonásairól kollégái, pályatársai mondhatnák a legtöbbet – vagy éppen azok a nézők, akik nézőtéri felügyelői szolgálatának két évtizede során nap mint nap tapasztalhatták segítőkészségét, az opera műfaja és különösen az Erkel Színház mint játszóhely iránti elkötelezettségét. Szolgálat – írom, hiszen Kővári Anikó számára az operával való kapcsolat ezen másik formája sem pusztán letudandó napi penzum volt, hanem hivatás; akkor is, amikor a nézőkkel spontán beszélgetésbe elegyedve újabb és újabb előadásokat, művészeket ajánlott a figyelmükbe, de akkor is, mikor egy-egy előadás után a közreműködő művészeket méltatta a maga közvetlen módján. Humora, iróniája gyakran irányul maga felé: saját emberi gyengeségeit előszeretettel figurázza ki, énekesi pályájának néhány kedves anekdotáját pedig szívesen osztja meg alkalmi hallgatóságával. Ha valakinek, hát Kővári Anikónak is köszönhetjük, hogy az Erkel Színház a bezárása előtti másfél évtizedben (ez nagyjából megegyezik az általam személyesen átélt időszakkal) családiasabb hely volt, mint az Operaház. A 2007-ben a társulat által megszavazott „Az előadásokért”-emlékérem, valamint a magánénekesek által 2009-ben átadott jelképes díj nem is kerülhetett volna méltóbb helyre, mint hozzá.

Kerek születésnapján jó egészséget és hosszú, boldog éveket kívánunk a művésznőnek!

Fotók: Pécsi Nemzeti Színház – Archívum, valamint magángyűjteményből

(Köszönet Jánosi Ildikónak, valamint a Pécsi Nemzeti Színház Archívumának és Jankovics Gabriellának a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségükért!)