Jules Massenet: Werther – felújítás a Magyar Állami Operaházban. Az október 25-i és november 5-i előadásokról BÓKA GÁBOR írt kritikát
Az Operaház elmúlt évadainak vitathatatlanul pozitív tendenciája a francia repertoár fokozatos bővítése. Nem itt és most kell felmondani a leckét arról, hogy a francia muzsika, azon belül is az opera hagyományosan mostohán kezelt szelete a nemzetközi zeneirodalomnak; az okok taglalása pedig még messzebbre vezetne. Annyit azonban feltétlenül jelezni kell, hogy a bőségesnek addig sem nevezhető repertoár az elmúlt húsz-huszonöt évben a korábbiakhoz képest is feltűnően leépült, és a Faust utolsó, 2004-es Erkel színházi előadásait követően egészen 2013-ig kizárólag az elnyűhetetlennek tartott (ennek ellenére mégis meglehetősen elnyűtt előadásokban színre kerülő) Carmenra korlátozódott. Azóta viszont egyértelmű a fejlődés: Rameau, Bizet, Saint-Saëns operáinak változó nívón kivitelezett és eltérő lelkesedést kiváltó produkciói után a tavalyi évad végén alapmű, a Faust került vissza a színház repertoárjába – s a produkció, ha zenei tekintetben hordozott is kínos megoldatlanságokat (gondolunk itt a címszereplőre), összességében mégis azzal a kellemes tanulsággal járt, hogy megfelelő tálalásban egy közel sem kikezdhetetlen minőségű opera is válhat fontossá. A Werther bemutatója előtt tehát immár nem csak az volt a kérdés, hogy az Operaház együttese meg tudja-e szólaltatni a művet, de az is, hogy képes-e érvényes, aktuális előadást létrehozni belőle.
A produkció e tekintetben felemás benyomást kelt: a tisztes színvonalú színpadi produkciót magasrendű zenei tolmácsolás egészíti ki. Szikora János rendezése szemmel láthatólag a Werther-előadások nemzetközi sztenderdjeinek reprodukálására törekszik: nincs benne semmi eredeti, viszont csaknem minden, amit kínál, stílusos és hiteles. Kevésnek is érezhetnénk ezt a Faust után, ha az Otello még frissebb élménye nem figyelmeztetne, hogy bármennyire is hívei vagyunk a modern színháznak, a színvonalas konzervativizmus sokkal többet ér, mint a modernkedéssel leplezett ötlettelenség. Persze korlátjai is vannak az előadásnak: a konvenciókhoz való ragaszkodás ezúttal nem egyesült a szereposztáshoz történő alkalmazkodással. A szereposztás nem minden ponton fedi a Werther „szó szerinti” olvasatától elvárható színpadi karaktereket, és a rendező a jelek szerint nem törekedett rá, hogy ezekben az esetekben a meg nem felelést csökkentse, hogy megtalálja a kulcsot a rendelkezésére álló énekesekhez. Ahol pedig a valós jellemábrázoláshoz kevés volt a darab kínálta anyag, ott megelégedett azzal, hogy beállítsa a jelleneteket – a mellékszereplők esetében így nem valós karaktereket, hanem jelmezben mórikáló operaénekeseket látunk, ami feltűnő ellentmondásba kerül azzal az átéltséggel, amit elsősorban a két címszereplőtől, valamivel kisebb mértékben pedig Charlotte, Sophie és Albert alakítóitól kapunk. Nem teljesen megoldott a szcenika sem: Horesnyi Balázs díszlete inkább dekoráció, s bár annak kétség kívül ízléses, és megnyerő a szimbolikája is (Werther, a művész nem csak költő, de festő is, s az ő figuratívból fokozatosan absztraktba hajló munkái képezik az előadás vizuális keretét), játékteret mégsem igazán képez. A színpadi mozgások meglehetősen esetlegesek, mert nincs semmi, ami irányítsa, szervezze a szereplők elhelyezkedését, olykor pedig egyenesen akadályozzák őket a festmények: az oldalirányú távozások ügyetlenek, és kizökkentik a nézőt az amúgy flottul megoldott produkció zavartalanságából. Disszonáns a zárójelenet beállítása is: a háttérből felhangzó (amúgy mindvégig kiváló formában éneklő) gyermekkórus hangjaira Szikora az Angelica nővér üdvözülés-jelenetét vizionálja – úgy érzem, az amúgy is túlcsordulóan romantikus zenéhez itt a kelleténél szívhez szólóbb – hogy ne mondjuk: giccsesebb – színpadi megoldás társul. Mégis: apróbb megoldatlanságok és döccenők ellenére Szikora János rendezése szolid, színvonalas megvalósítása a Werthernek – megfelelő zenei produkció mellett élményszerű előadás alapja lehet.
A karmesteri-zenekari produkción mindez nem múlik. A Magyar Állami Operaház Zenekarának játéka a hangzásképet tekintve kiváló: gyönyörű pillanatokkal ajándékoznak meg, az együttes számára relatíve ismeretlen stílus és darab ezúttal nem a készületlenséget erősíti, hanem fokozottabb teljesítményt inspirál. Míg a főpróbán és a premieren sok volt a pontatlanság, exponált akkordok, megszólalások rendszeresen nem voltak együtt – mégpedig azért, mert dirigens és együttese még nem igazán értette meg egymást –, addig a november 5-i előadásra e hibák, ha meg nem is szűntek, de a korábbiakhoz képest minimalizálódtak. Michel Plasson vezénylése az Operaház falai között manapság különösen ritkán hallható autentikusság élményével ajándékoz meg. A hangzáskép már említett szépsége mellett a drámai és a lírai részletek arányának helyes eltalálása jelenti e tekintetben a legfőbb erényt: az előadás nem túllirizált, a karmester egy percre sem felejti el, hogy amit vezényel, az színházi zene, ugyanakkor a józan mértéktartás, a franciás elegancia sosem csap át heves vagdalkozásba. Kétségtelen, hogy Plasson nem üt pontosan, és kezdetben ennek negatívumait is hallhattuk a zenekari játékban – de, mint már jeleztem, mindinkább csökkenő mértékben: a zenekar, úgy tűnik, fokozatosan elfogadta a karmester személyét és stílusát, annak esetleges technikai fogyatékosságaival együtt is. Talán ők is megértették: sokkal több és fontosabb az, amit tanulhatnak tőle, mint amit nagyobb odafigyeléssel kompenzálniuk kell.
A szereposztás alapvetően kielégítő: szolid alakítások sorát hozta. Arturo Chacón-Cruz Werthere becsületes teljesítmény a szónak abban az értelmében, hogy e minden szempontból konvencionális előadási keretben végrehajtja azokat a színészi és énekesi feladatokat, amelyek a bennünk élő Werther-sztereotípiákat jó színvonalon kielégítik. Egyetlen feltűnő problémája, hogy hangja a középfekvésben nem igazán szép, márpedig a szólam tekintélyes része ebben a fekvésben mozog. Ez adottság, tehát nem róható fel hibaként, a hallgatónak ugyanakkor nem öröm. Kiemelendő viszont, hogy a művész magas hangjai nagyon szépek és üzembiztosak – megbízható technikai felkészültség és énekkultúra sejlik fel a vokális produkció mögött, mely mind a főpróbán, mind a premieren csak a III-IV. felvonásra „melegedett be” igazán.
Nyári Zoltán Werther-alakítása összhatásában hasonló színvonalú a premieren hallott vendégművészéhez, de máshol vannak erényei és hibái. Színészi játéka jóval impulzívabb, nagyobb elánnal és szívesebben megy bele a drámai helyzetekbe – a színészi megformálás elevenebb, sodróbb, magával ragadóbb, így a közönségre is közvetlenebbül hat. A hang nyíltabb, s bár nazalitása kétségtelen, a középfekvésben mégis kellemesebb hallgatni, mint Chacón-Cruzét. Az énekkultúra viszont kevésbé kiművelt: Nyári alapvetően a hangadás biztonságára és érzelmi telítettségére törekszik, kevés figyelmet fordít az apró nüánszokra, a szólamformálás mikromunkájára.
Schöck Atala Charlotte-ja elsősorban a vokális produkcióban él, ezen a téren azonban első osztályú az alakítás – és az előadások során gazdagodott is a főpróbán és a premieren hallottakhoz képest. Schöck Atala énekkultúrája, éneklésének árnyaltsága, a vokális kifejezőeszközök gazdagsága különleges és ritka érték a magyar operakultúrában, amely elsősorban az érzelmek primer kifejezésére szokott törekedni a formálással szemben. Színészileg az alakítás egy kicsit hideg, visszafogott. Ez bizonyos pillanatokban megfelel a szerepnek, máskor azonban – a III-IV. felvonásban – akadályozza a teljes kibontakozást. Itt a hagyományoktól kicsit elrugaszkodva, a művész egyéniségéhez jobban alkalmazkodva kellett volna kitalálni Charlotte figuráját.
Albertet Haja Zsolt alakítja: kifogástalan vokális produkciójához eminens színészi teljesítmény járul. Az alakítás nagy erénye, hogy Albertet – szemben a világszerte eluralkodó, hiperkritikus trenddel – nem eleve gonosz és érzéketlen fráternek ábrázolja, hanem érző szívű, de a Wertherénél egyszerűbb, korlátoltabb – polgáribb – érzelemvilágú férfinak, aki a ház és a család jogos védelmének hitében adja át a pisztolyt Werthernek. A figurában nincs törés, ugyanakkor a zenei karakterrel való ellentmondás sem; a rendezés erénye, hogy így ábrázolja a karaktert, Haja Zsolté pedig az, hogy ezt nagyon jó színvonalon hozza.
Celeng Mária Sophie-ja inkább korrekt, mintsem magával ragadó. A művész valamelyest túl van ezen a csupa életöröm, csupa vidámság figurán – elvégre hiteles Fiordiligi is volt már. Ennek következménye, hogy – mivel nem kap számottevő rendezői segítséget a karakter hitelessé tételéhez – elmórikálja a szerepet: kedélyeskedik, csicsereg, de mindezt érezhetően csinálnia kell, nem belülről fakad. Vokális produkciója viszont első osztályú.
Az Operaház Werther-produkciója jó, de nem kiváló benyomást kelt. Biztos képet ad a műről, de nem okoz katartikus művészi élményt – ám ez is nagyon hasznos, ha figyelembe vesszük, hogy a darab jószerivel gyökértelen hazánkban (eddig egyetlenegyszer, 1984-ben mutatták be Budapesten). A mostani Werthert tekinthetjük egyfajta tanulmánynak is, mely az élet csalódásait megelőlegező goethei eredeti iskolai olvastatásához hasonlóan lefekteti az alapokat, hogy közönség és előadók egyaránt felkészültek legyenek egy majdani új, igazán katartikus Werther-tolmácsolásra.
Fotók: Nagy Attila, Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház