Kortárs vigadalom

Selmeczi György: Boldogasszony lovagja – a Kolozsvári Magyar Opera produkciója a CAFe Budapest fesztiválon. GULYÁS GERGELY írása az október 17-i előadásról

Boldogasszony lovagja: Kovács István és Laczkó Vass Róbert (fotó: Kotschy Gábor / CAFe Budapest)

Október 17-én a Müpa Fesztivál Színházában mutatták be Selmeczi György Boldogasszony lovagja című vígoperáját. A történet a bátorfai templom építéséről, illetve annak bonyodalmairól szól. A falu népe László királynak szentelné a templomot, de ehhez előbb bizonyítaniuk kell valamelyik csodatételét, hiszen a király még nem szent. Küldöttséget menesztenek Váradra, ahol már egy éve ott időz a pápai legátus és kísérete, hogy a szentté avatáshoz szükséges csodák vizsgálatát, valamint a bizonyítási eljárást lefolytassa. Sok bonyodalmon megy keresztül a lelkes küldöttség (a darab egyik csúcspontja, mikor az esperes bezáratja őket a tyúkólba), mire sikerül elfogadtatni László egy csodatételét, s így minden akadály elhárul a templom felszentelése elől.

A zenei szövet teljesen diatonikus, harmonikus, de ezzel együtt is kortárs hatású. Végig nagyon hangulatfestő az anyag, ettől kicsit „rajzfilmes” benyomást kelt (azaz minden egyes színpadi gesztusnak megvan az erőteljes zenei megfelelője), ami egy buffánál persze nem negatívum, de olykor-olykor már a banalitás határát súrolja. Emiatt néhol a gegek is erőltetetté, szájbarágóssá válnak.

Hamisítatlan opera buffáról beszélünk, melynek karakterei a sztereotípiákig egyszerűsítettek: a kovács (Peti Tamás Ottó) lassú és egyszerű, a Diakónus (Rétyi Zsombor) borissza, a Diákot (Szabó Levente) kicsapták az egyetemről, a nemes (Szilágyi János) büszke és indulatos, a Fogadósné (Wittinger Gertrúd) cserfes. Egyedül Veronika (Antal Livia) és az Esperes (Kovács István) jelleme árnyaltabb, az ő motivációik nehezebben fejthetők meg – éppen ez adja kettejük duettjeinek feszültségét.  A Legátus (Laczkó Vass Róbert) külföldi követként tulajdonképpen kívülről szemléli az eseményeket, de éppen ezért az ő reakciói a legobjektívebbek, egyszersmind a leghitelesebbek is.

Boldogasszony lovagja – jelenet az előadásból (fotó: Kotschy Gábor / CAFe Budapest)

A Püspök színre lépése sajnos teljesen felesleges, pedig az ő megjelenése újabb csavart vihetne a történetbe, miután kiderül, hogy ő Veronika apja. Ezzel szemben a szerepe kimerül egy bevonulásban, egy látványos meghökkenésben majd egy kivonulásban (mindez egyetlen hangnyi éneklés nélkül). Szerencse, hogy Szép Gyula csak a testével játszva is elérte a kívánt dramaturgiai hatást, így elfogadhatóvá téve a karakter jelenlétét. A többi szereplő színészi játéka – amellett, hogy tökéletesen énekelték a (kortárs mércével nem túl bonyolult) szólamukat – is végig nagyon koncentrált és élvezetes volt.

A Kolozsvári Magyar Opera Zenekara gyönyörűen játszott Szabó Sipos Máté vezényletével: annak ellenére hoztak létre nagyon változatos színeket és erőteljes hangzást, hogy a darab a megszokott operazenekarnál valamivel kisebb apparátusra íródott. Igaz, még így is sokszor túldimenzionálták a hangerőt, és teljesen elnyomták az énekeseket. Az opera énekkarát (karigazgató: Kulcsár Szabolcs) is minden dicséret megilleti: remek statisztaszerepeket hoztak, éneklésük pedig mindvégig nagyon egységes benyomást keltett, miközben szépen kidolgozott szólamokat is hallhattunk. Külön kiemelném a szerzetesek dáridóját, ami mind mondanivalójában, mind színpadi megvalósításában telitalálatnak bizonyult.

A díszlet jelképisége érthető és világos, de kicsit egyszerű. Ezt ellensúlyozta a korhű, szépen tervezett jelmezek kiválósága. Két dolog rontott valamelyest az összhatáson: Veronika abszolút oda nem illő iskolatáskája és a levágott kezű nemes. A levágott kezet egy fekete kesztyű jelképezte, amivel a XXI. század technikai ősrobbanásában szocializálódott nézőnek akadhattak gondjai: szakmailag ugyanis semmi nem indokolja, hogy ne lehessen olyan jelmezt tervezni, amely valódi megoldást nyújt erre a problémára. Arról nem is beszélve, hogy mennyire megnehezíti a színészi játékot, ha folyton a kéz mereven tartására kell figyelni.

Boldogasszony lovagja – jelenet az előadásból (fotó: Kotschy Gábor / CAFe Budapest)

A rendezést Novák Eszter jegyzi – munkája felemás benyomást kelt. Kiváló megoldásokra is felfigyelhettünk, így például a legátus közönségben való mozgatására, vagy a falu értelmiségének egyetlen színpadi entitásként kezelésére. Sajnos azonban akadtak kifejezetten zavaró döntések is. Ilyen volt a színváltozásokkor indokolatlanul leeresztett függöny (miközben ráadásul a díszletezők is be-bemászkáltak), valamint a vállalhatatlan tapsrend. Időhiánytól függetlenül nem lehet így elengedni egy darabot, főleg nem a bemutatóra. Borzasztóan kizökkentettek a kóválygó statiszták, a tanácstalan énekesek, az pedig, hogy a rendező még a színpadon is kiabálva mutatja, hogy kinek kit kellene behívni, túlmegy egy bizonyos határon.

Amikor az előadás után kiléptem az utcára, nagyon vegyes érzések kavarogtak bennem. Jól szórakoztam, de a szájbarágós humor a második felvonás közepétől kezdett fárasztóvá válni. Ez és a borzalmas tapsrend keserűvé tette a mosolyt az arcomon. Az viszont biztos, hogy ha lenne lehetőségem még egyszer megnézni (már csak a saját magam meggyőzése végett is) az előadást, megtenném. És ha egy darab ilyen érzést vált ki az emberből, akkor elérte a célját.

Fotók: Kotschy Gábor / CAFe Budapest