Korrekt halál

2012. február 7.

Erich Wolfgang Korngold: A halott város – bemutató a debreceni Csokonai Színházban, 2012. január 25. BÓKA GÁBOR kritikája

A Csokonai Színház legutóbbi operabemutatója élesen veti fel a kérdést: alkalmazhatunk-e abszolút mércét egy magyar vidéki város új produkciójával szemben, avagy törvényszerű, hogy az értékelés során minduntalan előtérbe tolakodjon az „ahhoz képest”-szemlélet? Utóbbi lehetőséget minden okoskodásnál csattanósabban cáfolja a gyakorlat: a tavalyi Prokofjev-premier, A tüzes angyal magyarországi bemutatója olyan, nemzetközi mércével is kiemelkedő színvonalat ért el, mely után tájékozatlanságra vallana egy debreceni előadást „ahhoz képest” elemezni. Természetes persze, hogy egy társulat működése során nem lehet minden előadás egyformán kiugró minőségű; ám a magas átlagszínvonal, mely a darabválasztás igényességében, a rendezői törekvések hazai viszonyok közt progresszív voltában és az illúziókeltő zenei kivitelezésben tükröződik, arra sarkall, hogy ne csupán az operai ünnepnapokat kísérjük kitüntetett figyelemmel a cívis városban, de a hétköznapokat is.

Marietta és Paul: Rálik Szilvia és Nyári Zoltán (fotó: Máté András)

Magam az utóbbiak közé sorolnám A halott város előadását, mely vélelmezhetően (noha nem bizonyosan) magyarországi bemutató is egyben. A darabválasztás igényességét most sem érheti bírálat: Erich Wolfgang Korngold operája a század első felének nagy operai szenzációja volt, s noha mai füllel hallgatva inkább eklekticizmust, mintsem eredetiségét vélünk kihallani e muzsikából (az obligát Richard Strauss-hatás mellett Puccini és Schönberg képviselik a Korngoldra ható irányzatok két szélső pólusát), a szövegkönyv problémafelvetésének komolysága az elmélyült mesterségbeli tudással megkomponált zenével párosulva ma is élvezhetővé, mi több: izgalmassá teszi a darabot. Az előadásból éppen azt a kis pluszt hiányolom, ami ezt az izgalmat az elméletből képes a gyakorlatba átültetni. Akárhová tekintek, mindenhol korrekt vagy kifejezetten jó művészi teljesítményeket látok – de egyik összetevő sem kiemelkedő, s mivel maga az alapanyag is nélkülözi a végső inspiráltságot, a – ne kerteljünk – zsenialitást, így a produkció sem tud átlendülni egy bizonyos szinten.

Brigitta és Frank: Bódi Marianna és Massányi Viktor (fotó: Máté András)

Még leginkább a rendezés tekintetében fogalmazhatóak meg egyértelműen kifogásaink. Vlad Troickij mintha elveszett volna a túlzsúfolt színpadkép (tervező: Dmitrij Kosztyuminszkij) és a cselekmény fővonalát kiegészítő háttérmozgások koncepciójának kialakításában, s nem maradt ideje arra, hogy elvégezze a rendezői aprómunkát, vagyis ténylegesen kibontsa a két szereplő lélektanát, egymáshoz való viszonyát. Tekintettel arra, hogy A halott város par excellence lélektani opera, ez elég jelentős hiányosság, melyet nem pótol sem a prózai színészek koporsókkal ékesített ki-be vonulása, sem a zenekar elhelyezésére is szolgáló falak – vetítéssel kiegészítve városkép –, valamint a színpad elülső részén elhelyezett sírkövek és a vaskeresztek szimbolikája. Ha ugyanis eltekintünk a körítéstől, a maguk színészi eszköztárából válogató, hozott anyagból jobban-rosszabbul dolgozó énekeseket látunk a színpadon – szerencse, hogy a szereposztás jelentős része ezúttal nagyobb merítésből gazdálkodhat –, s ebből kénytelen-kelletlen arra következtetünk, hogy a rendezőnek csak a jelenetek beállítására futotta, de kibontásukra, megfejtésükre már nem. S olykor a beállítás sem száz százalékos: a cselekmény fordulópontján, a harmadik felvonásbeli gyilkosság előtt Marietta Élektrát idéző táncot lejt riválisa, Paul néhai felesége, Marie ereklyeként tisztelt hajfonatával. A tárgy a maga valóságában meg is jelenik a színpadon; ez egyáltalán nem lenne magától értetődő a színpad szimbolikus közegében, ám ha már megjelenik, illett volna jó realista módjára exponálni később végzetessé váló szerepét. Troickij jóvoltából olyan pisztoly sül el a harmadik felvonásban, mely az elsőben nem volt a színen.

Marie és Paul: Rálik Szilvia és Nyári Zoltán (fotó: Máté András)

Színen van viszont a zenekar, melynek teljesítményéről csak szordínósan mondhatunk véleményt – lévén meglehetős távolságból és szűrten jut csak el a fülünkbe, amit az új néven játszó Kodály Filharmonikusok (ex-Debreceni Filharmonikusok) produkálnak távozó vezetőjük, Kocsár Balázs pálcája alatt. Hogy rendezői ihlet vagy praktikussági szempont vezérelte-e színpadra ültetésüket, nem tudhatom biztosan (noha házi használatra az utóbbira tippelnék, mivel az előbbinek semmi értelme, létszámuk viszont kétségtelenül meghaladná a Csokonai Színház árkának befogadóképességét). A háttérbe húzódás mindenesetre nemcsak vizuális, de érzékletes auditív ténnyé is válik az előadás folyamán, melynek elsődleges és másodlagos következményei is vannak. Elsődleges, hogy a zenekar sosem nyomja el az énekeseket; másodlagos, hogy ilyen pozícióban nem tud megmutatkozni a zenekari letét önmagában álló szépsége, a sokszor már-már túlcsordulóan édes dallambőség – játsszanak bármily szépen is a zenekar vonósai. A háttérből is világos azonban, hogy Kocsár Balázs zenei irányítása most is autentikus, a mű alapos ismeretéről és a betanítás gondosságáról tesz tanúbizonyságot, s az előkészítés alaposságát az előadásokon még kellő spontaneitással, művészi szabadsággal is képes megtoldani. Alig hihető, hogy egy külső szemmel nézve ilyen harmonikusan működő karmester–zenekar kapcsolatnak ne lenne helye a jövőben Debrecenben – főként, hogy ezt az intenzív alkotói légkört eddigi tapasztalataim szerint csak Debrecenben tudta elérni Kocsár, operaházi vendégszereplései alkalmával nem.

Gaston és Albert gróf: Cselóczki Tamás és Böjte Sándor (fotó: Máté András)

Rálik Szilvia a maga jól ismert erényeivel formálja meg Marie és Marietta kettős szerepét: a szólamtudás magas fokú profizmusa, az éneklés árnyaltsága háttérbe szorítja a hang bizonyos fokú nyerseségét, a magasságok alig-alig hallhatóan éles voltát (az énekes érezhetően gondot fordít arra, hogy tompítsa hangadásának e problémás vonásait). S hogy miért nem lehet mégsem átütő az alakítás? Úgy érzem, Rálik Szilviának nincs kulcsa a kettős szerep kettős voltához: kiváló Marietta, de csak korrekt Marie – vagyis teljes hitelességgel alakítja a kacér, erotikus, a társaság királynőjeként viselkedő, ám a végén mégis bensőséges hangnemre váltó Mariettát, az eleve halványabban megírt–megkomponált Marie azonban kifog rajta, alakítása itt legfeljebb korrekt, de nem jellegzetes. Hiba lenne azonban ezt a hiányosságot Rálik Szivlia nyakába varrni – sokkal inkább a rendező már elemzett felelősségét látom e jelenség mögött is. Mint ahogy Nyári Zoltán Paul-alakításának bizonyos fokú szürkesége is hasonló indokokkal magyarázható csak, lévén a művész közismerten kiváló színészi adottságokkal rendelkezik (lásd még Győrben látott frenetikus Don Ottavióját). Most ő is inkább korrekt, mint emlékezetes, s ezt csak tetézi, hogy az általam látott január 25-i előadáson a művész (remélhetőleg csupán időleges) hangi problémákkal is küzdött. Massányi Viktor kellemes hangon énekli Frank untermann-szerepét (de nehéz mostanság elhinni, hogy Massányi hajdan hősbaritonként is remekelt!), de igazán Pierrot-ként talál magára az álomjelenetben – utóbbi képben Böjte Sándor és Cselóczki Tamás kiváló karakterformálásaira is fel kellett figyelnünk. Az est legárnyaltabb színészi teljesítményét a magvas hangon éneklő Bódi Marianna nyújtotta a házvezetőnői és apácai minőségben egyaránt színre lépő Brigittaként – ahogy mindig, most is öröm látni és hallani őt.

Marietta és Paul: Rálik Szilvia és Nyári Zoltán (fotó: Máté András)

Végigolvasva az eddigieket, úgy érzem, akaratlanul is igazságtalan voltam a produkcióhoz, mely túl azon, hogy egy nálunk ismeretlen művet tett mindenki számára hozzáférhetővé, az eddigi operaévad egyetlen jelentős eseménye is volt hazánkban – márpedig immár az évad felénél járunk. Csakis a társulat által felállított magas mérce szerint ítélhető hát ez a produkció „csak” jónak – ám így is bőven elég okot szolgáltat arra, hogy legalábbis operapremierjeik miatt mi, pestiek irigykedjünk a debreceniekre.

Fotók: Debreceni Csokonai Színház / Máté András

Hasonló bejegyzések