Köpeny a sztyeppékről

Szergej Rahmanyinov: Aleko – magyarországi bemutató. A Nemzeti Filharmonikusok április 14-i koncertszerű előadásáról BÓKA GÁBOR írt kritikát

Zemfira: Karine Babajanyan (fotó: Posztós János / Budapesti Tavaszi Fesztivál)
Zemfira: Karine Babajanyan (fotó: Posztós János / Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Vallomással kell kezdenem: nem szeretem Rahmanyinovot. Pontosabban: nem szeretem a szimfóniák, zongoraversenyek, szólózongoraművek érzésem szerint gyakran terjengős és bombasztikus Rahmanyinovját – ám szerencsére zenei éltünk nem egy nagysága (köztük elsősorban épp Kocsis Zoltán) tett azért az elmúlt években, évtizedekben, hogy a hozzám hasonló felületes ítéletalkotók véleménye megváltozzék. Csak magamban kereshetem a hibát, ha a mégoly kiváló előadások jóvoltából sem tudom élvezni e műveket. Ugyanakkor időről időre fel kell figyelnem egy másik Rahmanyinovra is: a dalszerzőre, a kantáták és egyházi kórusművek alkotójára. Ez a zeneszerzői profil jóval visszafogottabb, s épp ezért szimpatikusabb is jelen sorok írójának – a néhány évvel ezelőtt agyonjátszott Harangok című kantátába például akárhányszor bele tudtam feledkezni. És – most már tudom – így van ez a szerző korai egyfelvonásosával, az Alekóval is.

Az 1892-ben keletkezett Aleko meglepően érett kompozíció: kész zeneszerzőnek, mi több, kész operaszerzőnek mutatja Rahmanyinovot. Annál különösebb, hogy a mester, bár élete hátralévő öt évtizedében előadóként szoros kapcsolatot ápolt a műfajjal (több színház karmestereként is tevékenykedett), komponistaként mégsem kötelezte el magát a színpadi művek mellett: az Alekót követően csak két hasonló terjedelmű egyfelvonásos került ki a keze alól a következő évtized elején, valamint két meg nem valósult tervéről tud még a zenetörténet. A grandiózus operai életmű ígéret maradt csupán – de apró igazgyöngyöket termett.

Az Aleko Puskin költeményét követő cselekménye klasszikus háromszög-történet: középkorú férfi (Aleko) fiatalabb felesége (Zemfira) beleszeret a korban inkább hozzá illő harmadikba – aki a sztyeppei cigányromantika jegyében csak mint fiatal cigány említtetik. Sehol ármánykodó erők: a történet éppen attól tragikus, hogy a helyzet hordozza magában a katasztrófát – a két férfi közül az egyiknek pusztulnia kell, Aleko megöli a fiatal cigányt. A történet a maga modellszerűségével A köpenyt juttathatja eszünkbe: Puccini műve koncentráltabb, dramaturgiai szempontból feszesebb, színpadszerűbb; Rahmanyinové viszont rövidségében is epikus, vagy még inkább a korszak divatos panorámaképeit idézi – zenei kísérettel. Ez a szerkesztésmód – mely a sztyepperomantikával együtt a mindössze két évvel korábban bemutatott Borogyin-opusz, az Igor herceg visszfényének tűnik – persze magában hordozza a statikusság veszélyét. Az Aleko bele is esik a csapdába: kórus követ balettbetétet, ária követ duettet – a történet lassan hömpölyög, és a mindössze hatvanpercnyi játékidő akár hosszadalmasnak is tűnhetne, ha a koncertszerű előadás minősége ezúttal nem feledtette volna az apró buktatókat. Azonban – szerencsére – bőven feledtette.

Öreg cigány: Alekszander Roszlavec (fotó: Posztós János / Budapesti Tavaszi Fesztivál)
Öreg cigány: Alekszander Roszlavec (fotó: Posztós János / Budapesti Tavaszi Fesztivál)

A Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba) és a Nemzeti Filharmonikusok felsőfokú produkciót nyújtottak. Az énekkar megszólalásai nem csak a hangzásélmény magasrendűségével szolgáltak, de drámai élményt is nyújtottak: noha a librettó olykor kínosan didaktikus mondatokat ró rájuk (a kedvencem: „… mi félénkek és jók vagyunk, / te vad s merész, hagyj minket el!” – éneklik Alekónak a cigányok), ez nem akadályozta meg őket, hogy ne csupán szemlélődőként, de a tragédia aktív részeseiként legyenek jelen – ami, lévén szó koncertszerű előadásról, különösen figyelemreméltó. A zenekar hangzása a tőlük megszokott kiemelkedő nívóhoz képest is magaslatot jelentett. Kocsis Zoltán betanítása és vezénylése túlmutatott a produkció önértékén: a Magyarországon most először felhangzó mű és szerzője melletti grandiózus érvként hatott – s ezúttal még e sorok keményszívű íróját is meggyőzte.

Aleko: Dmitrij Uljanov (fotó: Posztós János / Budapesti Tavaszi Fesztivál)
Aleko: Dmitrij Uljanov (fotó: Posztós János / Budapesti Tavaszi Fesztivál)

A címszerepben fellépő Dmitrij Uljanov bizonyos szempontból hendikeppel indult ezen az estén: a darab egyetlen valódi slágerét, Aleko áriáját néhány nappal korábban Dmitrij Hvorosztovszkij is megszólaltatta a Müpa pódiumán – a világsztár kollégával való összehasonlítás nem tett jót a mégoly sok értéket felvonultató interpretációnak. Uljanov sötétebb, zártabb hangképzése kevésbé vonzó színben tünteti föl a matériát, mint amilyen az valójában – tulajdonosa ugyanakkor nagyon is tisztában van hangjának nemcsak technikai képzettségével (e téren minden, amit hallottunk, kifogástalan volt), de színével is: Hvorosztovszkijjal ellentétben, aki áriáját a visszaemlékezés elragadtatottságától íveltette a kétségbeesésig, Uljanov mindvégig ez utóbbi hanghoz ragaszkodott – ehhez azonban megejtő hitellel. Figyelemre méltóak voltak azok a sötét indulatok is, melyek már első megszólalásától kezdve feszítették Uljanov interpretációját: ez elsősorban a sokak által megirigyelhető volumenben manifesztálódott (ez a Müpa énekhangokkal szemben nem mindig barátságos terében különösen megsüvegelendő).

Kocsis Zoltán (fotó: Posztós János / Budapesti Tavaszi Fesztivál)
Kocsis Zoltán (fotó: Posztós János / Budapesti Tavaszi Fesztivál)

A Zemfiraként fellépő Karine Babajanyan vokális kifejezőeszközökben megnyilvánuló érett nőisége pontosan a helyére tette a figurát, vagyis a három főszereplő közt fennálló életkori viszonyokat: így, egy nem szende, sokkal inkább tapasztalt Zemfirát hallva még inkább érvényesnek tűnt A köpennyel való párhuzam. Más kérdés, hogy Babajanyan szerepformálása mintha kicsit egyoldalúan hangsúlyozta volna Zemfira jellemének negatív oldalát, az Alekóval szembeni gúnyt – míg a fiatal cigányhoz fűződő líra valamelyest halványabban szólalt meg ezúttal. Ez azonban csak nüánsznyi észrevétel egy alapvetően pontos, zenei vonatkozásban pedig kifejezetten gazdag szerepformálás kapcsán. A karakter egyszerűbb volta révén problémátlanabbnak bizonyult a Zemfira szerelmesét, a fiatal cigányt éneklő Alekszander Mihajlov fellépése: jellegzetesen szlávos, vonzó lírai tenor, magabiztos technikával, pontos karakterizálással – az elvárásokat és a megvalósulást figyelembe véve azt mondhatjuk, talán az ő szerepformálása volt a legteljesebb ezen az estén. Két kisebb szerepben Alekszander Roszlavec (öreg cigány) és Halmosi Katalin (öreg cigányasszony) több mint korrekt jelenléte egészítette ki a szereplők listáját egy olyan produkcióban, mely lemezre rögzítve a darab amúgy nem túl gazdag diszkográfiájában is megállná a helyét.

Fotók: Posztós János / Budapesti Tavaszi Fesztivál