Nyári Metropolitan-vetítések az Urániában. BÓKA GÁBOR írása
A mind népszerűbbé váló operavetítések nem pusztán látókörünk szélesítése céljából bizonyulnak hasznosnak: az elmúlt évadban egyfajta menedéket is jelentettek a honi operajátszás mind kiúttalanabbá váló helyzetében. Az Operaház hajdani közönsége lassan átszokik a mozikba, hiszen az egyébként nem csekély jegyárakért ott legalább bizonyosan minőséget kap. A művészi irányvonalon persze lehet vitatkozni (magam nem egyszer adtam hangot elégedetlenségemnek egy-egy Metropolitan-előadás rendezése láttán), de a látottak és hallottak profizmusán aligha.
Jól jön ez a nyári idényben: az operamentes hónapokban ismét csak a moziba kényszerül a néző, akinek anyagi lehetőségei nem engedik meg, hogy Salzburg és Bayreuth között ingázzon – márpedig vagyunk így néhányan. Így hát örömmel ülünk be az Uránia Nemzeti Filmszínház nézőterére, hogy felüdüljünk Donizetti Don Pasqualéjának mediterrán dallamain és vérbő komédiáján. Az előadáson (mely a mögöttünk álló évad közvetítéssorozatában került elsőként a vásznakra, s mely egy 2006-os produkció felfrissítése) első ránézésre aligha találhatunk fogást: szolid, konzervatív rendezés, mely pontosan értelmezi a karaktereket, s nem vét súlyosan a jó ízlés ellen. Úgy is mondhatnánk: Otto Schenk jóvoltából fogalmat alkothatunk róla, nagyjából milyen szellemiségű is lehetett a mi budapesti Pasqualénk, melynek kiüresedett vázát immár fél évszázadnál régebben próbálja életben tartani játékmesterek serege. Mindenesetre Met-beli kollégáik a jelek szerint jobban értik a dolgukat: az ötéves produkció most is eleven, friss – és vitathatatlan érdeme, hogy két igazi motorja is akad Anna Nyetrebko és Mariusz Kwiecień személyében. Nyetrebko rámenős Norinájával kapcsolatban joggal merülhet fel a kérdés: a házasságkötés után nem fogja-e megenni reggelire a nem éppen talpraesettnek mutatkozó, macis Ernestót (akit azonban lefegyverzően énekel Matthew Polenzani karcsú, hajlékony, fényes, igazi belcanto-hangon)? Dicséret illeti az énekesnőt, hogy a megfelelő pillanatban jó érzékkel ellensúlyozza a felsőfokon megjelenített hisztérikát: a kertjelenetben leheletfinom éneklése és érzékeny színpadi játéka hitelessé teszi Ernesto iránti szerelmét. Ha korábban azt hihettük, hogy az élet császáraként színre lépő Malatestával flörtöl (Kwiecień lehengerlő alakítása után izgatottan várjuk Don Giovanniját), s közösen akarják kiforgatni vagyonukból az öreget és unokaöccsét, úgy ebben a jelenetben azt érezzük: inkább Malatestát használta eszköznek valós céljai eléréséhez. Vagy ez lenne az álarc? Netán mindkettő álarc, s a valóság valami egészen más? Istenem, vajon ki láthat mindenféle női praktikákon át?
Don Pasquale is nehezen láthat át rajtuk: John Del Carlo megformálásában legalábbis elég egyszerű öreg bácsikává változik e talán többre hivatott karakter. Hogy Del Carlo éneklése színvonalában nem ér fel a többiekéhez – hát Istenem, nem jöhet össze minden egyetlen estén. A figura szimplifikálása azonban már problémásabb, s az egész előadás korlátaira mutat rá: a többi szereplő tekintetében izgalmas asszociációkat keltő előadás éppen a címszereplővel nem tud mit kezdeni, s ezzel hatalmas ziccert hagy ki a darab interpretáció-történetében. Noha mifelénk vitathatatlanul ez Donizetti legnépszerűbb operája, nyugaton közel sem ez a helyzet – a közvetített előadás mindössze a 129. volt a Met történetében (ezzel szemben a Szerelmi bájital 259-nél jár). S ha sorra vesszük, hogy a nem túl gyakori színre állítások közül melyik vette igazán górcső alá a darab mondanivalóját, még rosszabb a helyzet. Bár a Met produkciója nagyszerű szórakozás, fergeteges pillanatokat rejt, az igazi műértelmezéssel adósunk marad. Sőt: a világ egésze adós még a Don Pasquale méltó előadásával.
Mondhatnánk, hogy szokásos lemezemet ismételgetem a Met kevéssé inspiratív színi megvalósításairól – ám épp a nyári ismétlések első darabja, a Pillangókisasszony mutatott rá példát, hogy lehet másképp is. Persze Anthony Minghella (itthon főképp Az angol beteg rendezőjeként ismerhetjük) sem forgatja ki sarkaiból a darabot – eszközeiben azonban tudott újat mondani e nem sok kísérletet megélt színpadon. Mindenekelőtt bátran felrúgja a kimondatlan szabályt, miszerint vagy stilizálunk, vagy realista előadást rendezünk – s igaza van. A művészet megmagyarázhatatlan csodája, hogy a máskor kínos diszharmóniát eredményező stíluskeveredés miért bizonyul jelen esetben termékenynek. Minghella rendezése érzékenyen bontja ki a szereplők jellemét, érzéseiket, reakcióikat, vagyis mesterfokon valósít meg egy pszichológiai alapokon nyugvó, hagyományos rendezést, ám mindezt stilizált környezetbe, a Michael Levine tervezte elvont térbe helyezi, s a japán színház legkülönbözőbb formáiból származó eszközökkel köríti. Ez néha csupán hangulatteremtő erővel bír: az első felvonás szerelmi kettősének lampionjai mintha a Cso-cso-szán által emlegetett szempárok vizuális megjelenítései lennének, az intermezzo alatti origami-madarak pedig a zenekari közjáték megoldhatatlannak tűnő problémáját orvosolják az összehúzott függöny vagy a szereplők kínos feszengése helyett. Ám a Cso-cso-szán kisfiát megjelenítő bábu jóval több ennél: revelatív megoldás. Ritka az olyan gyerekszínész, aki a figura érzelmi rezdüléseit olyan szinten tudná közvetíteni, ahogy az elvárható egy értő rendezésben – a bábművészek mozgatta kisfiú arcán azonban az érzelmek olyan skálája tükröződik, ami a felnőttekkel egyenrangú szereplővé avatja e néma karaktert. Ha sarkítva akarunk fogalmazni: Cso-cso-szán fia éppen bábként változott hús-vér figurává a darabban – minden más általam ismert előadásban csak dramaturgiai eszközként van jelen, itt azonban drámai szereplőként, akinek cselekedetei a többiek viselkedését is befolyásolják.
Ebben a csodálatra méltó közegben a szereplők szinte kivirágzanak. Számos érv szólhatna az ellen, hogy Patricia Racette-et a szuperközelik világában hiteles pillangókisasszonyként fogadhassuk el – mégis az a helyzet, hogy átlényegülése láttán szemünk-szánk eláll. A vokálisan is feddhetetlen produkció a szereppel való azonosulás olyan fokát valósítja meg, ami zárójelbe teszi az összes általam látott „hitelesen japán” alakítást. A csaknem mindig (így most is) jól éneklő Marcello Giordani színészi merevsége most előnnyé változik: folyamatos téblábolása kívülállóságát hangsúlyozza, ami vele született léhaságán túl is motiválja az idegen környezetből való menekülését. Az egytől egyig kiváló epizodisták közül is kiemelést érdemel Maria Zifchak Szuzukija és Dwayne Croft Sharpless konzulja.
Örömmel mondanám, hogy a Metropolitan végre megtalálta azt a rendezőt, aki a konzervatív közönségnek is megfelel, de az újdonságok iránt nyitott nézők számára is izgalmas előadásokat tud létre hozni. Mondanám, de nem mondhatom: a bő két éve rögzített előadás végén már csak a rendező játékmesteri feladatokat magára vállaló özvegye köszönhette meg a tapsokat.
Fotók: Metropolitan Opera / Marty Sohl, Ken Howard