Amilcare Ponchielli: Gioconda – felújítás az Erkel Színházban. BODA BENJAMIN GÁBOR írása a február 22-i premierről
Van valami a Gioconda sztorijában, ami megkapó hatással tud lenni az ábrándos lelkű, operaimádó kamaszokra. Barnaba gyomorforgató ármánykodása, az oroszlánszáj, a névtelen feljelentés, Enzo és Laura szerelme, a meghiúsult szöktetési kísérlet a csillagfényes velencei éjszakában, méregfiolák, tetszhalál és még mennyi minden! Jelen sorok írója sem tudja elfelejteni, micsoda izgalmat okozott a leghíresebb Ponchielli-opera cselekményének tengerillatú atmoszférája, hátborzongató fordulatai, amikor még csak az operakalauzok oldalain olvasott újra és újra Enzóról, Barnabáról, Lauráról és a többiekről. Naiv módon egy másik, szenvedélyektől nem kevésbé túlfűtött és nem kevésbé szövevényes meséjű itáliai remekmű, A trubadúr örökké emlékezetes zenei élményét képzelte a Giocondához. Az 1990-es évek közepén járva, a rádióműsort böngészve alig várta, hogy hallhasson is az 1876-ban született alkotás zenéjéből, mikor pedig 1997-ben eljött a pillanat, és sikerült a rádióból magnókazettára is felvennie az opera 1959-ben rögzített, többek közt Maria Callas, Piero Cappuccilli és Fiorenza Cossotto nevével fémjelzett, Antonino Votto vezényelte teljes felvételét, a muzsika önmagában enyhe csalódást okozott. Egy az opera műfaját magától felfedező tizenkét éves kisfiút kicsit sem befolyásolnak az operaéneklés történetének csillagai, Cappuccilli nevére mégis azóta emlékszik, az izgalmas történet okozta vonzalom pedig nem csillapodott. Ezt látni is kellene, gondolta, majd az Erkel Színház 1999-2000-es évadjában közel is került a pillanathoz, de a bérletekben meghirdetett, akkor Mikó András rendezésében futó előadások elmaradtak, jelen sorok írója pedig egy Straussiadát látott a Gioconda helyett.
A DVD fénykorának beköszöntével azóta többször is végignézhettem a bécsi Staatsoper Fischer Ádám dirigálta, Marton Éva címszereplésével diadalra vitt 1986-os előadását, a partitúra pedig, egy-egy kiemelkedően szép motívumtól eltekintve ugyan a mai napig sem delejezett meg, mégis legkedvesebb lemezeim egyikeként tartom számon a darab 2003-as, Marcello Viotti vezényelte stúdiófelvételét, amely ritka kiegyenlített, magas színvonalú szereposztással ajándékozza meg a hallgatót. A melodramatikus történet vonzereje több mint húsz év elteltével jócskán megkopott, a Violeta Urmana, Plácido Domingo és Lado Ataneli alkotta Gioconda–Enzo–Barnaba-hármas azonban minden jövőbeli Gioconda-előadás zenei megvalósítását illetően felállította a mércét.
2019. február 22-én, közel húsz esztendővel később, a hideg szélben az Erkel Színház felé tartva lelkes és értelmes kamaszhang ütötte meg fülemet. Kisgimnazista formájú fiú készítette fel társait a Giocondára, azt a bizonyos, hajdan mágnesként vonzó cselekményt ecsetelve. Van, ami nem változik, a kamaszok pedig ezúttal végig is nézhették s hallgathatták Puccini milánói mesterének legnevesebb operáját.
A Ponchielli-mű magyar színpadra történő visszatérésével kapcsolatban két lényegi kérdés foglalkoztatott. Az első: mit lát a széles látókörű Almási-Tóth András, a kortárs operarendezés egyik legavatottabb magyar szakembere abban a Giocondában, amely eddigi munkái közül talán a legkevésbé illik az alkotói profiljából kirajzolódó ízléséhez? A második:
beváltja-e a hozzá fűzött várakozásokat, azok minden prekoncepciójával együtt, a budapesti előadás izgalmasnak ígérkező, jól csengő nevekben bővelkedő szereposztása?
A két kérdés közül annak eldöntendő volta miatt is a másodikra könnyebb a válasz. Az elsővel kapcsolatban a premier után napokkal is csak jóval zavarba ejtőbb gondolatok fogalmazódnak meg.
Ami ugyanis a zenei megvalósítást illeti, az már a premieren jóval több, mint kielégítő, s minden bizonnyal csak érni fog a további előadások folyamán. A zenekar Kesselyák Gergely biztos kezű irányítása alatt, az előjáték egy-két apróbb fúvós gikszerétől eltekintve végig jó színvonalon, sőt az előadás előrehaladtával egyre inkább bemelegedve áll az énekescentrikus partitúra szolgálatába, miközben parádésan értékesíti az Órák tánca jelentette kihagyhatatlan ziccert is. A klasszikus zene egyik topslágerének számító balettbetét a közönségreakciók alapján is az előadás egyik kedvenc pillanatának tűnik. Ötletes, a klasszikus és a kortárs táncművészet világát elegyítő koreográfia dicséri megalkotóját, Barta Dórát, szórakoztató és könnyeden precíz kivitelezése pedig a hat kiváló táncművészt.
A Gioconda hat jelentős szólószerepe a férfi és női alaphangfajok komplett palettáját öleli át. Jelen előadáson a legmélyebb fekvésűek maradéktalan diadalt arattak.
Mind Alvise basszus-, mint pedig a vak asszony altszerepe, merőben más előjellel, de azt a maradéktalanul fajsúlyos vokális és színpadi jelenlétet igényli, amellyel megformálóik egyaránt maximálisan bírnak. A rutinos Cser Krisztián esetében ez újból csak a papírformát igazolta. A sodró erejű, nagy volumenű, egyszerre érdes és magvas basszushang számára már-már gyerekjátéknak tűnt a nagyhatalmú és kíméletlen Alvise Badoero szólamának megszólaltatása. A harmadik felvonást nyitó Alvise-ária, mely a két részben játszott új produkcióban közvetlenül a szünet után hangzott el, mind a színpadra állítás ötletessége, mind Cser produkciója miatt az előadás egyik kiemelkedő részleteként méltatható.
A Wiedemann Bernadett betegsége miatt a vak asszony szerepébe beugró Kiss Judit Anna premieren debütálhatott az Erkel Színház színpadán. Az ifjú énekművésznő erőteljes, szép színű, gömbölyű althang birtokosa. A fiatal, rutintalan beugró énekessel kapcsolatos minden sztereotípiát porig rombolva, úgy formálta meg ösztönös stílusérzékkel és hitelesen a közelmúltban jubiláló pályatársnő szerep szerinti édesanyját, hogy a meglepetés erejével is hatva a Gioconda-premier legemlékezetesebb alakítása fűzödik nevéhez.
A húszéves csend után a Gioconda komoly húzásokkal került vissza az Erkel színpadára. Ez a döntés jótékony hatással volt ugyan az előadás feszes drámaiságát illetően, elszenvedője azonban az opera baritonszereplője lett. Érthetetlen módon került ki ugyanis az elhangzott zenei anyagból a mű egyik tulajdonképpeni slágerszáma, Barnaba második felvonás eleji Barcarolája, törlése pedig nem csak a vokális produkció szempontjából ítélte egysíkúságra a pesti operaszínpadokon otthonra lelt világsztár, Alexandru Agache Barnaba-interpretációját, de az első háromnegyed órát uraló szereplő a két köztes felvonás együttesein és röpke jelenetein túl csak hosszú kihagyás után, az utolsó percekre térhetett vissza a maga teljes súlyában a színpadra.
A minden operabarát számára tudvalevően nemes és veretes baritonhangot uraló, sokoldalú Agache ezúttal is tökéletes színvonalon, kifogástalanul, csak épp kizárólag intrikus színekkel formálhatta (!) meg az operairodalom egyik legellenszenvesebb alakját.
A csúszómászó utcai énekes-besúgó figuráját a rendezés gyaníthatóan tudatosan vette olyan groteszkre, hogy csak dícséret illetheti Agache színészi alázatát is, akinek az első felvonásban mintha Jago-, a negyedikben pedig mintha villám Scarpia-karikatúrát kellett volna alakítania.
A Ponchielli-mű egyik legizgalmasabb fűszerét az a tény adja, hogy a zeneszerző az általánosan bevett sémákat felrúgva mezzoszoprán hangra komponálta Laura, az opera kényszerházasságban élő, tiszta lelkű szerelmes női figurájának szólamát. A rendezés is sokkal hálásabb helyzetbe hozta Gál Erikát, aki érzelmes, de nem érzelgős, határozott, helyzetéből fakadóan pedig mégis könnyen sebezhető nőt formált Alvise fél-naiva feleségéből. Fenti jelzők a sebezhetőn kívül átvitt értelemben a szólam vokális kibontását illetően is teljesen helytállóak.
A címszerepet éneklő Sümegi Esztert megtalálta a szerep. Képes természetesen megjeleníteni mindazt, ami tulajdonképpen a karakter lényege. Játékában szenvedély fűtötte, egyszerre jólelkű és hirtelen haragú, odaadóan érzelmes, plebejus temperamentú utcai énekesnőt formál.
A sokoldalú Sümegihez jól illenek a fajsúlyos énekelnivalót garantáló romantikus, olasz heroinák, igazi jutalomjáték számára Gioconda, aki e hősnők egyik legemblematikusabbja.
A szólam vokális kivitelezésének hibátlanságához nem fér kétség, teljesen felesleges annak részletes ecsetelése, hogy mely regiszterben hogyan szól a voce. Sümegi kiváló énekművész, jó technikával, aki képes tartalommal is megtölteni a precíz éneklést.
Napjaink egyik legszebb hangú és legrokonszenvesebb színpadi kiállású magyar tenorját, Boncsér Gergelyt a fentiekkel ellentétben sajnos nem csapta arcul Enzo szerepe. Az opera azon pillanataiban, amikor a szólam jellege már-már egy Otellót előlegez, hiányérzetet kelt az előadás egésze alatt tapasztalható, a kelleténél egy fokkal haloványabb hangerő, a lírai pillanatok ezzel szemben még így is közel kifogástalanok. Évekkel ezelőtt, Szegeden egy másik genovai nemesifjú bőrébe bújva, Gabriele Adornóként a Grimaldi lánynak hitt Amelia szerelmeseként a reveláció erejével hatott, az Erkel Színházban Rodolphe-ként és Raoul de Nangiskét kifejezetten imponáló énekléssel vétette észre magát. Ezúttal a Grimaldi család sarját alakítva Laura Adornóval énekelt szerelmi duettjében, és az azt megelőző híres románcban nyújtotta az egyébiránt minden hátrányos tényező mellett végig szépnek értékelhető vokális produkciója kiemelkedő pillanatait.
Elgondolkodtató, hogy egy a műfajhoz és specifikusan az operarendezéshez olyan kiválóan értő szakember, mint Almási-Tóth András, miért elégszik meg a Gioconda cselekményének alapfokú elmesélésével.
Mivel nem olyan magától értetődő remekműről van szó, amely a zene zsenialitása által szinte megrendezetlenül is megállna a saját lábán, a színpadra vitellel lehetősége lenne még emelni is egy olyan opera fényén, amely végső soron rendelkezik ugyan közepesen invenciózus melódiájú slágerekkel, de amelynek színvonalán egy friss, invenciózus rendezés mégis klasszisnyit emelhetne.
Igaz, a fenti mondatban említett alapfokú elmesélés jókora ferdítésnek tűnhet, hisz a kulcsmomentumok többsége épp hogy eltér a szokványostól. A librettóval ellentétben Almási-Tóthnál az első felvonás csúcspontján Alvise kiüti felesége kezéből a vak asszonytól hálából kapott rózsafüzért, az a színpad vízzel elárasztott részére hullik, hogy Laura csak véletlenül bukkanjon rá újból a második felvonás Giocondával énekelt kettősében. Az új pesti Giocondában nincs oroszlánszáj, Barnaba a besúgóhálózatbeli törpe kollégákkal firkáltatja a Dózse-palota oldalára az „L betű plusz E betű szívecskét”, a házasságtörést elárulandó. Ezek a változtatások azonban a cselekmény szempontjából semmin sem módosítanak, a legfőbb újdonság Barnaba halála, akit Gioconda még öngyilkossága előtt pisztollyal öl meg, és ami logikusabb megoldásnak is tekinthető az eredeti végkifejlettel szemben.
A színészvezetésben azonban nem sok nyoma van a karakterek mély, lélektani ábrázolásának, pedig a darab, ha másra nem is, erre minden hibája ellenére is adna lehetőséget.
Helyette inkább az egész előadás díszlet- és jelmezegyüttesével tudatos összhangban hol finom, hol direkt irónia sejlik fel – és nem csak a Giocondával mint művel, hanem magával az operajátszással és annak különböző irányzataival kapcsolatban is. Van itt teljesen életszerű oszlop Szent Márk oroszlánjával, enyhén naivra vett, gyenge Tiepolo-utánzatként vászonra festett velencei látkép, ugyanez gondolákkal is – mindkettő fel-le húzható, akárcsak a modernebb trendeket megidéző, fehér, csupasz falú kis szoba. Van eleredő eső az Enzo–Laura-duett közben, és van kifejezetten giccses látványeffekt a szerelmespár révbe érésekor. A jelmezek Enzo késő középkori outfitjétől Alvise 19. századot megidéző lila ruhakölteményéig terjednek. A színészvezetésben is fel-felsejlik a paródiajelleg, lásd Barnaba már említett utolsó felvonásbeli túlzásait.
Az előadás végül is felfogható szellemes reflektálásként is az operajátszás különböző módjaira. Mindeközben érthető marad a történet, a slágerszámok énekesbarát beállításban hangzanak el, jó énekesek éneklik őket – mégis kár, hogy kísérlet sem történt a mélyebb értelmezésre.
Fotók: Kereszturi Levente / K. L. Photography