Komoly szórakozás

2014. július 17.

„Oper für alle” – A Bajor Állami Zenekar június 12-i hangversenye a Müncheni Operafesztiválon. KONDOR KATA írása

A Bajor Állami Operaház valóban hangsúlyt fektet arra, hogy ne kizárólag művészeti, hanem minél tágabban értelmezve társadalmi intézmény legyen. Számos programjukkal mozgatnak meg nagyobb tömegeket, ismertetőkkel teszik könnyebben befogadhatóvá az előadásokat, és arra is figyelmet fordítanak, hogy a produkcióik minél több embert érjenek el. Talán többen is látták már a Staatsoper TV nem megszokott módon ingyenes online előadás-közvetítéseit, Münchenben pedig minden évben tartanak nyilvános szabadtéri koncertet, egy alkalommal pedig kivetítőkön lehet megtekinteni egy operát. Ráadásul ezeket az eseményeket a június-júliusban tartott, igen elit eseménynek számító fesztiváljukon rendezik meg.

Philippe Jordan és a Bajor Állami Zenekar (fotó: Wilfried Hösl)

Philippe Jordan és a Bajor Állami Zenekar (fotó: Wilfried Hösl)

Miért fontos megemlíteni, hogy egy operaház el akarja juttatni művészetét az emberekhez? Nem ez volna a természetes – hiszen minél többen kedvelik meg az intézmény magas színvonalú előadásait, annál több jegyvásárló kerülhet ki közülük? Bár efféle elvekkel a világon sokfelé szembesülhetünk, mégis ritkán tapasztaljuk, hogy az operaházak és a közönség kapcsolata hibátlanul működne. Az internetre sokszor még mindig veszélyforrásként, a szellemi javak eltulajdonítására alkalmas felületként tekintenek, nem pedig mint marketingeszközre; a tömegelőadások – különösen szabadtéren – gyakran nem a legmagasabb színvonalat képviselik, és általában csak népszerűbb darabok kerülnek színre, nehogy véletlenül túl kevesen legyenek kíváncsiak rájuk.

Mindettől nagyon különbözik a müncheniek koncertje. Maga a műsor egyáltalán nem könnyű esti sörözgetésre való – bár sokan azt is megteszik közben –, a Richard Strauss-darabok hosszabbak is, több figyelmet is igényelnek annál. Másrészt az előadói névsor a közönség maximális megbecsüléséről árulkodik: ezekkel a nevekkel igen drága jegyeket is el lehetne adni egy koncertre. A sztárkarmester Philippe Jordan mellett a sztárszoprán Diana Damrau lépett fel, és bár ritkán használják húzónévként a Bajor Állami Zenekart, a világ egyik legrangosabb zenei intézményéhez méltóan, nagyon magas színvonalon muzsikálnak.

Az ATTACA együttes (fotó: Wilfried Hösl)

Az ATTACA együttes (fotó: Wilfried Hösl)

Az est első száma a művészeti nevelésről szól: az ATTACCA, a koncerten közreműködő zenekar ifjúsági tagozata játssza Verdi A végzet hatalma című operájának nyitányát. Miközben a nagy zenekarok valószínűleg unalomig játsszák koncertszámként ezt a darabot, ilyen fiatal muzsikusoknak kihívást jelenthet, elég csak az igen igényes kivitelezésű hangszeres szólókra gondolnunk. Ezúttal nem lehet panaszunk, az ifjú zenészek érzékenyen követik a karmester irányítását (őket is Philippe Jordan vezényli, habár most még a zenekarhoz hasonlóan a koncert egyenpólóját viseli). Kisebb egyenetlenségek néha ugyan mutatkoznak, nem minden átvezetés teljesen gördülékeny, ám a szép pianók és a kidolgozott finommozgások alapján akár azt is hihettük volna, hogy hivatásos zenekart hallunk.

Az ezt követő zenekari darabokban aztán megtapasztalhattuk, hova lehet meg fejlődni: a technikai perfekcionizmus nem is volt kérdés a felnőtt muzsikusok esetében. A Richard Strauss-évnek köszönhetően már önismétlésnek érzem, de újra és újra el kell mondani, mennyiféle szín, árnyalat, karakter jelenik meg a szerző munkáiban (így a koncert első felében játszott Till Eulenspiegel vidám csínyjei esetében is), és milyen sokoldalú játékmódot kíván mindez a zenekartól. Az együttes azonban egyetlen ütemet sem játszott „üresen”, tehát a hozzá tartozó hangulat, kifejezésmód nélkül. Egyedül a karmesteri attitűdöt éreztem szokatlannak: bár Jordan nagyon pontosan, de rendkívül visszafogottan vezényelt, egyéniségét annyira háttérbe szorította, hogy inkább tűnt alkatrésznek a gépezetben, mintsem alkotómunka végrehajtójának.

Diana Damrau és Philippe Jordan (fotó: Wilfried Hösl)

Diana Damrau és Philippe Jordan (fotó: Wilfried Hösl)

Az est talán legjobban várt része Diana Damrau színrelépése volt, aki néhány ismertebb Strauss-dalt adott elő. Sajnos itt szembesültünk először a szabadtéri környezet hátrányaival és korlátaival, ugyanis sok esetben éppen a dalok lényege, a finom megoldások vesztek el. Ezek egy része műszaki okoknak tudható be, a technikai berendezések nem vitték át tökéletesen a pianókat (habár később javult a helyzet, talán még előadás közben is finomítottak egyes beállításokon). Ugyanakkor az énekesnő varázslatosan szép hangszíne így is élményt nyújtott, legyen szó akár a Morgen című dal lírai finomságú dallamíveiről, akár például a Muttertändelei könnyed, szinte szikrázó muzsikájáról, és a daltolmácsoláshoz oly elengedetlen gazdag kifejezőeszköz-tár és igényes szövegmondás is hozzájárult a produkció értékéhez.

A koncert második fele ismét a dalokban is kiváló partnernek bizonyuló zenekaré volt. Strauss Hősi élet című szimfonikus költeményének előadása során már erősebben éreztem Philippe Jordan karmesteri munkájának közvetlen hatását, bár talán a mű romantikus áradatai nagyobb lehetőséget is adnak a művészi egyéniség megnyilvánulására. Pompás fokozásokat hallhattunk, Jordan érezhetően mestere a feszültség és oldás kézben tartásának. A zenekarból ki kell emelni a hegedűsöket, nem csak a szólókat játszó, a színlapon is feltüntetett David Schultheisst, hanem az egész szólamot, éteri szépségű pianóik az este kiemelkedő pontjai közé tartoztak. De a fafúvósok is megérdemlik az elismerést, rájuk is nagy felelősséget hárít a zenemű, ám karakteres játékmódjukkal élménnyé tették a darab számos fontos pontját.

Bajor Állami Zenekar (fotó: Wilfried Hösl)

Bajor Állami Zenekar (fotó: Wilfried Hösl)

Ha csak egy szép koncertet hallottunk volna ezen a müncheni estén, az is megérné a dicséretet. Ám nem csupán erről van szó; jó látni, milyen komolyan veszik arrafelé a közönséget, feltételezik róluk, hogy érdemes egy ilyen értékes és igényes előadást eléjük tárni. A hallgatóság pedig felnőtt a feladathoz, figyelemmel és érdeklődéssel vettek részt az esten. Mindkét fél jól járt.

Fotók: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper


Diana Damrau, Philippe Jordan und die Bayerische Staatsorchester – 12. Juli 2014, im Rahmen der Münchner Opernfestspiele

Die Bayerische Staatsoper legt großes Wert darauf, daß ihre Produktionen immer mehr Menschen erreichen können, so auf ihren prestigevollen Opernfestspiele am Ende der Saison organisiert jedes Jahr ein kostenloses Freiluftkonzert. Dieses Ereignis wurde auch in diesem Jahr mit sehr anspruchsvollem Program und mit Starkünstlern veranstaltet. Zuerst die Jugendorganisation der Bayerischen Staatsorchester, ATTACA hat die Ouvertüre der Oper La forza del destino von Verdi sensibel und ausgearbeitet aufgeführt. Danach standen Werke von Richard Strauss in dem Programm, zuerst Till Eulenspiegels lustige Streiche, mit dem schon das aus den erwachsenen Musikern stehende Orchester demonstriert das hohe Niveau ihrer technischen Kenntnisse. Diana Damrau sang mitreißend die Lieder des jubilierenden Komponisten, obwohl die Outdoor-Umgebung nicht das beste ist die Nuancen dieser Stücke zu vermitteln. In dem zweiten Teil spielte wieder das Orchester die Hauptrolle, diesmal aber auch die künstlerische Individualität des Dirigentes Philippe Jordan erschien stärker im Produktion. Die besonders schöne Instrumentalsoli kamen auch hinzu diesen Abend wirklich unvergesslich zu machen.

Von Kata Kondor (Übersetzung von Dorottya Gyarmathy)

Hasonló bejegyzések