Kitéve az elemeknek

2017. augusztus 7.

Giuseppe Verdi: Rigoletto – KONDOR KATA írása a Szentmargitbányai kőfejtő július 12-i előadásáról

Gilda és Rigoletto: Elena Sancho Pereg és Vlagyiszlav Szulimszkij (fotó: Armin Bardel / Oper im Steinbruch)

A szabadtéri előadásoknak kétség kívül számos előnye és hátránya van. Egy csillagos ég alatt végighallgatott opera különös varázzsal bírhat: a meleg nyári esték a megszokottnál is fogékonyabbá tehetnek minket a műélvezetre, a természeti környezet pedig nem csupán hangulati elemként működhet közre, de a produkció valódi szereplőjévé válhat. Ugyanakkor éppen ezek a művészeten kívüli tényezők korlátozni is képesek az élményt, legyen szó akár zavaró hanghatásokról vagy az időjárás szeszélyeiről. A Szentmargitbányai kőfejtő Rigoletto-előadásán mindkét oldalt megtapasztaltuk: miközben a különleges helyszín már sajátos miliőjével elbűvölt, egy kiadós nyári vihart is a nyakunkba kaptunk, így sajnos az első felvonás egyes részeit elnyomta az esőkabátok zizegése. A szereplőket ugyanakkor óriási elismerés illeti, amiért rajtuk jóformán egyáltalán nem lehetett észrevenni a nehezített körülményeket – különösen Elena Sancho Peregre hárult komoly feladat, aki Gilda első felvonásbeli áriáját énekelte szakadó esőben, ám produkciója így is egészen magával ragadó lett.

Az előadás helyszíne ezúttal a burgenlandi kőfejtő nagyobb színpada volt, ami hatalmas méretekkel rendelkezik: ez lehetőséget kínál a rendezőnek, hogy látványos produkciót hozzon létre, ugyanakkor a tér megfelelő kihasználása a szokásosnál is nagyobb kihívást jelent. Philippe Arlaud, aki a színre állítás mellett a díszlet- és a fénytervezésért is felelt,

több kisebb részre osztotta a játékteret, ami azonban a gördülékeny átrendezéseknek köszönhetően képes volt a maga monumentalitását is megmutatni.

A falak részben vagy egészben vetítőfelületként működtek, általában a hangulati hatás vagy egy szimbolikus jelentésréteg megjelenítése céljából (gyakran láthattuk például a szereplők arcát, óriási méretben), így nem terhelték túl a néző érzékszerveit – ugyanakkor helyenként igen impozánsnak bizonyultak: a hátteret képező sziklafal leomlása (egyben Rigoletto világának összeomlása) egészen hihetőre sikerült.

A Mantuai herceg: Yosep Kang (fotó: Armin Bardel / Oper im Steinbruch)

A színpadképet a vörös és az arany színek uralták – minden pompáról és gazdagságról árulkodik –, ehhez kisebb mértékben járul a fekete és a fehér, amelyet az alsóbb társadalmi helyzetűek viselnek (illetve az, aki ilyennek álcázza magát), valamint a kék, amely Monteronéhoz köthető.

A leglátványosabb díszletelem a Herceg lakosztályába vezető óriási, vörös lépcsősor, amely nem csupán arra hivatott, hogy a nézők szemét vezesse, és bizonyos eseményeket kiemeljen, de egyfelől szintén fényűzésről tanúskodik – az udvartartás nagyszabású bevonulással érkezik a színre –, másrészt a különböző szereplők ilyetén színrelépése egyfajta párhuzamot, vagy épp erős kontrasztot képez.

Itt megy végig a meggyalázott Gilda, valamint az élettelen bábként megjelenő Hercegné, egy újabb kiszolgáltatott, ám már szinte bizarrá váló nőalak. A rendezés ugyanakkor a társadalomkritikai és a személyes felelősséget firtató kérdéseken túl a darab transzcendens rétegével sem marad adós: Monterone átkának elhangzásakor egy óriási szikla emelkedik a magasba, mely végül maga alá gyűri Rigolettót.

Rigoletto: Vlagyiszlav Szulimszkij (fotó: Armin Bardel / Oper im Steinbruch)

Sajnálatos módon egy szabadtéri előadáson számos tényező nehezíti a zenei produkció maradéktalan befogadását. Bár a Szentmargitbányai kőfejtőben a hangosítás minősége kielégítő, egyes finomságok, amelyek igazán értékessé tehetnék az előadást, elvesznek. Így a Szlovák Rádió Szimfonikus Zenekara és a karmester, Anja Bihlmaier produkciójáról csupán annyit mondhatunk, hogy színvonalasan és élvezetesen muzsikáltak, a dirigens pedig a rendhagyó helyszín ellenére is jól összetartotta az együtteseket az esetek többségében. A Bécsi Filharmónia Kórusa összeszedetten és drámai erővel énekelt – részükről az óriási színpad és az összetett mozgások miatt ez különösen elismerésre méltó.

A Mantuai herceg és Gilda: Yosep Kang és Annely Peebo (fotó: Armin Bardel / Oper im Steinbruch)

A szereplők közül elsősorban a Gildát éneklő Elena Sancho Pereget kell kiemelni. A fiatal szoprán a fesztivál visszatérő közreműködője, tavalyi Adinája után ismét emlékezetes vokális produkciót nyújtott. Hangja szép, hajlékony, frázisait igényesen formálja meg, magasságai is biztosak. Yosep Kang tisztességgel, de nem kiemelkedően szólaltatta meg a Herceg szólamát: bár nagyobb kifogásunk nem lehetett ellene, hangszíne sokszor nem elég olaszos, és előadásában helyenként a zenei ívek is csorbát szenvedtek. A Rigolettót éneklő Vlagyiszlav Szulimszkij teljesítménye igen sok kérdőjelet hagyott maga után: miközben

helyenként egészen alapvető technikai hibákat vonultatott fel, más jelenetekben szép és ihletett megoldásokra is felfigyelhettünk benne.

Mivel korábban nem hallottam őt, nem sikerült eldöntenem, hogy egy közepes vagy annál jobb művész indiszpozíciójáról van-e szó, vagy egy kevéssé jó énekes haladja meg helyenként saját korlátait.

Jelenet az előadásból (fotó: Armin Bardel / Oper im Steinbruch)

A mellékszereplők is változó teljesítményt nyújtottak. Közülük a Giovannát és Maddalenát éneklő Annely Peebo teljesített a legmagasabb színvonalon: kellemes, sűrű mezzoszopránnal rendelkezik. A mélyebb hangú szereplők esetében viszont meg kellett állapítanunk, hogy

egy szólam elénekléséhez nem elegendő, ha a basszista a hangokat csupán megszólaltatni képes.

Mind a Sparafucile szerepében fellépő Sorin Coliban, mind a Monteroneként színre lépő Clemens Unterreiner mélységei nélkülözték azt a hangszínbeli minőséget, ami a produkciót élvezhetővé tette volna.

A Szentmargitbányai kőfejtő előadása nem hibátlan, de érdekes és élményt nyújtó volt, távozásunkkor a pozitív tapasztalatok domináltak. A mostoha időjárás okozta nehezített körülmények között ez pedig igen jó eredménynek számít.

Fotók: Armin Bardel / Oper im Steinbruch

Hasonló bejegyzések