Kisvárosi haláleset

2019. március 29.

Georg Friedrich Händel: Feltámadás – szcenírozott oratórium a Gießeni Városi Színházban. KONDOR KATA írása a március 16-i előadásról

Néhány éve egy cikkemben – egyáltalán nem pejoratívan, hanem tárgyilagosan – a „vidéki” jelzővel illettem egy előadást, kiemelve ezzel, hogy korlátozott erőforrásokból, egy szűk közönségréteg számára jött létre. Akkor kollégáimban nagy megütközést keltett, hogy ezt a több szempontból is mellékzöngékkel rendelkező kifejezést használtam, és a vidéki operajátszás összetett problémaköre hazánkban azóta se lett egyszerűbb és könnyebben megtárgyalható téma. A közelmúltban ismét vidéken jártam, csak épp nem idehaza, hanem Németországban. A Frankfurthoz közeli, mindössze 87 ezer lelket számláló Gießent impozáns szellemi élete ellenére is legfeljebb kisvárosnak nevezhetjük, és ha ehhez hozzátesszük, hogy a település jóformán minden nevezetessége a természettudományokhoz köthető, hamar világossá válik, az átlagos operarajongó nem ide szervezi leggyakrabban előadásnéző útjait. Abban, hogy nekünk épp ide támadt kedvünk kirándulni, egy speciális magyar vonatkozás játszott szerepet: Kovalik Balázs visszatérő vendégként dolgozik a Gießeni Városi Színház társulatával – ezúttal Händel Feltámadás című oratóriumát állította színre.

Mária Magdolna és az Angyal: Francesca Lombardi Mazzulli és Samuel Mariño (fotó: Rolf K. Wegst / Stadttheater Gießen)

A színpad számára eddig nem vagy alig létező darabból készült előadások mindig izgalmas élményt nyújtanak, valószínűleg ennek köszönhetjük a szcenírozott oratóriumok mostanában gyakorivá váló bemutatóit.

A nagy szabadság azonban nagy feladatot is ró az (itt a szó legszűkebb értelmében vett) alkotókra, hiszen működőképes dramaturgiával rendelkező művet kell létrehozniuk, melyet leggyakrabban cselekményelemek hozzáadásával érnek el.

Így történt a Feltámadás esetében is: az alkotócsapat (a rendező mellett Sebastian Ellrich díszlet- és jelmeztervező, valamint Julia Schinke dramaturg sorolható ide) az eredeti történetet csak motivikus szinten megtartó, mai környezetbe helyezett eseménysort tárt a közönség elé. Kovalik Balázs munkásságát ismerve nem kell meglepődnünk azon, hogy részleteiben is igen jól működő, az eredeti darabhoz illeszkedő, de azt gondolatébresztő módon továbbszövő koncepció született, amelyet, ha úgy tetszik, lehetséges egységes, összefüggő történetként értelmezni, de ez inkább csak eszköz, mint cél, melyen keresztül a fókuszba élet, halál, hit, szerelem, családi kötelékek kérdései kerülnek.

Jelenet az előadásból (fotó: Rolf K. Wegst / Stadttheater Gießen)

Az előadás középpontjában egy szövevényes viszonyrendszerű család áll, az elsiratott halott egy Jézusra feltűnően hasonlító fiatal férfi, aki körül, mint a naprendszer bolygói, keringenek a rokonai: anyja, kiskorú öccse, özvegye, annak testvére és a család papja (ez utóbbi három testesíti meg az oratórium énekes szerepeit, Mária Magdolnát, Mária Kleofást és Szent János apostolt). Rajtuk kívül még jelen van egy temetkezési vállalkozó (Lucifer) és egy ministránsfiú (az Angyal), a szereplők pedig az első felvonás nagy részét betöltő temetési szertartáson kívül is kapcsolatban állnak egymással, egy passiójátékon és egy ünnepi vacsorán is találkoznak.

A haláleset traumáján túl vágyak, vonzalmak, fel nem vállalható érzelmek is beárnyékolják a viszonyokat – ezek egyébként a vadromantikus operák kacifántosságán is túltesznek:

az özvegy nővére szintén szerelmes volt az elhunytba, sőt, gyermeket vár tőle, miközben a papot éppen őhozzá fűzik gyengéd szálak, s az érzelem erotikus álmok formájában is nyugtalanítja őt. A kimondott szavak és a kimondatlan késztetések, vágyak, látomások egymásra vetülését a díszlet hátsó falán megjelenő videók (Martin Przybilla munkái) is megmutatják.

Lucifer és Mária Kleofás: Grga Peroš és Marie Seidler (fotó: Rolf K. Wegst / Stadttheater Gießen)

A rendező megindító részletességgel tárja elénk a vívódásokat, elfojtásokat, a szűk közösség mikroközegében kialakuló ellentmondásos kapcsolatokat. Mindez már önmagában élménnyé tenné az előadást, ám éppen erről a rétegéről lehetne legfeljebb egyfajta lajstrommal beszámolni a produkciót nem ismerő olvasóinknak, és a térbeli távolság okán gyanítható, hogy ezúttal ők vannak többségben. Így inkább a koncepció gondolatiságára fókuszálnánk, és arra a fő kérdésre, hogy mi köze mindennek a feltámadás-történethez.

Már az eddigiekből is kiderült, hogy a rendező igen profán módon közelít az eseményekhez – az indítás a holttest mellett cigarettázó Luciferrel akár sokkoló is lehet. A vallás valamilyen metafizikus tartalom hordozója helyett abból a szempontból lesz fontos, hogy milyen szerepet tölt be az emberek életében.

A haláleset után, a temetés végéig a családtagok önmagukat biztatják a túlvilágba vetett hitükkel (a másik sokkoló részlet az első felvonást záró, egyben minden reményt megtörő krematórium-jelenet), és ezt az üzenetet hozza el számukra a pap is. A Jézusra hasonlító halott motívuma azonban mindezt ironikus fénybe helyezi, egyszersmind párbeszédet kezdeményez különböző német filozófusok kereszténység-felfogásával, akik közül természetesen Nietzsche juthat legelőször eszünkbe. A második felvonásban a vallási szertartások nem lelki, hanem szociális szükségleteket elégítenek ki, már senki nem próbálja komolyan venni az ördög legyőzését ábrázoló kis színjátékot, annak a közösség életére gyakorolt hatása lesz fontos. Az előadás végén csak a fiatal özvegy fanatizmusba hajló hite marad, miközben halott férjét látja közeledni maga felé. Tovább lehet gondolni, vajon ez önbecsapás, vízió vagy őrület lehet-e, ám a többi szereplő közönye és értetlenkedése igen sötétté teszi a befejezést.

János: Aco Bišcevic (fotó: Rolf K. Wegst / Stadttheater Gießen)

Az izgalmas színrevitel nem lepett meg különösebben, az már annál inkább, milyen örömteli pillanatokat okozó zenei megvalósítással járt együtt. Michael Hofstetter munkássága nem ismeretlen a hazai közönség előtt, hiszen rendszeresen dolgoznak együtt Kovalik Balázzsal, legutóbb az Artasersében örülhettünk színvonalas produkciójának. Most hazai terepen hallhattuk, a Gießeni Városi Színháznak ugyanis ő a főzeneigazgatója, tehát amellett, hogy biztos kézben tartotta és kidolgozott interpretációval valósította meg az előadást, abban is szerepe volt, hogy a gießeni zenekar ilyen pompásan tud barokk zenét játszani; precíz, csillogó, kiváló stílusérzékről tanúskodó muzsikájuk a korszak avatott tolmácsolói közé emelte őket.

Mária Kleofás és Mária Magdolna: Marie Seidler és Francesca Lombardi Mazzulli (fotó: Rolf K. Wegst / Stadttheater Gießen)

Akadt egy hasonlóan kellemes meglepetés az énekesek között is: az Angyal szerepét a fiatal venezuelai kontratenor, Samuel Mariño alakította. Az övéhez hasonló, szinte korlátlan magasságokkal rendelkező kontratenor hang már önmagában is különlegesség, ám a művész emellett

magával ragadó szépséggel, virtuóz módon, de az érzékeny kifejezést sem nélkülözve szólaltatta meg a Händel-muzsikát. Mindenképpen érdemes megjegyezni a nevét, alighanem hallani fogunk még róla!

A többi énekes produkciójára inkább a tisztességes helytállás kifejezését lehetne használni. A Mária Magdolnát éneklő Francesca Lombardi Mazzulli ugyan az első felvonásban igen gyengén kezdett, de a második részre megtalálta hangjának hajlékonyságát. Marie Seidler Mária Kleofás szerepében nem csak kellemes mezzoszoprán hangot mutatott fel, hanem igen finom lélektani árnyalatok kifejezésére alkalmas színészi játékot is. A Jánost megformáló Aco Bišcevic híres áriájában ugyan kissé fakón szólt, ám később ővele sem akadt komolyabb probléma. Luciferként Grga Peroš inkább a drámaibb hatású részekben nyújtott emlékezetes produkciót, de a finommozgásokat is győzte.

Az Angyal és Lucifer: Samuel Mariño és Grga Peroš (fotó: Rolf K. Wegst / Stadttheater Gießen)

Ahogyan azt már megszokhattuk, Kovalik Balázs rendezése elsősorban az önbecsapásainkat vette célba, a vallással kapcsolatban (ahogyan nálunk a széles körben félreértett Fidelio esetében is történt) nem azt kérdezte, mi az igazság. Nem teológiai szempontból közelítette meg a témát, hanem kíméletlen önvizsgálatra késztetett: miben hiszünk, mennyire vagyunk őszinték, amikor az ég felé fordulunk, és mennyiben vezetnek minket akár a társadalmi beidegződések, akár a hiúság, hogy saját magunk előtt tetszetősnek tűnjünk fel? Egészen örömteli, hogy a kis német város színháza ezt az izgalmas produkciót értékes zenei megvalósítással tette teljesebbé.

Fotók: Rolf K. Wegst / Stadttheater Gießen

Hasonló bejegyzések