Kis lépésekben

Julian Budden: Puccini – BÓKA GÁBOR könyvkritikája

Budden_Puccini
Julian Budden: Puccini

Az Európa Könyvkiadó évtizedes múltra visszatekintő Életek és Művek-sorozatában ellentmondásos szerep jut a zenész-életrajzoknak. Egyfelől a kiadó láthatóan ambicionálja, hogy a halódó magyar komolyzenei könyvpiacon alapvető fontosságú, a nagyközönség érdeklődésére is számot tartó műveket jelentessen meg magyarul. Másrészt választásai – talán megfelelő szakmai előkészítés híján? – nem mindig bizonyulnak sikeresnek. Otto Friedrich minden szempontból kitűnő Glenn Gould-életrajza után egy megkérdőjelezhető (Matthew Boyden: Richard Strauss) és egy megkérdőjelezhetetlenül rossz munka (Jonathan Carr: Az igazi Mahler) kapott helyet a sorozatban, melyek után Julian Budden Verdi-kötete jelentett visszatérést az elvárható színvonalhoz. Értelemszerű volt tehát, hogy a 2007-ben elhunyt zenetudós másik összefoglaló művét, Puccini-kötetét is mielőbb megismerhesse a magyar olvasó.

Persze nem csupán a „jól bevált szerző” miatt választott helyesen a kiadó, amikor Budden életrajzára tett. Puccini munkássága olyan terület, mely az egyaránt rohamosan fogyatkozó olvasó- és operalátogató közönség csekély közös halmazát valóban érdekelheti. Ez tükröződik a komponistával foglalkozó magyar nyelvű szakirodalom relatív bőségében is: Falk Géza, Pernye András vagy Fajth Tibor hasonlóan szerkesztett, „élete és művei” típusú kötetei mellett még olyan fontos külföldi munka is napvilágot látott magyarul, mint William Ashbrook monográfiája (1968/1974), nem is beszélve Puccini válogatott levelezésének hazai kiadásáról (Zeneműkiadó, 1964). Ilyen körülmények között persze azt is kérdezhetnénk: miért éppen Puccini? Nem lett volna célszerűbb a magyar nyelvű szakirodalom fehér foltjai közül eltüntetni egyet ahelyett, hogy egy újabb Puccini-könyvvel örvendeztetik meg az olvasókat? Nehéz igazságot tenni; magam hajlok arra, hogy a keresletet és a kínálatot figyelembe véve nagyon is örülnünk kell egy hasonlóan igényes, színvonalas munka megjelentetésének – főképp, ha az tud újat mondani az eddigi munkákhoz képest. Ez azonban Puccini alaposan dokumentált életével és életművével kapcsolatban cseppet sem tűnik könnyű feladatnak.

Talán nem meglepő, hogy Budden könyvét lapozgatva sem az életrajzi adatok között bukkanunk elsősorban újdonságokra. Legfeljebb hangsúlyeltolódásokra lehetünk figyelmesek: értelemszerűen jóval kevesebb szó esik például a budapesti látogatásokról, mint a hazai életrajzokban – ennek kapcsán minden magyarázat fölösleges. Azonban bármily ismertek is a tények, az előadásmód csöppet sem unalmas: Budden stílusa gördülékeny (ez nem kis részben a két fordító, Rácz Judit és Győri László érdeme is), tárgyilagos, cseppnyi visszafogott iróniával fűszerezve. Nem vész el az apró részletekben, ugyanakkor jó érzékkel hívja fel a figyelmet visszatérő jelenségekre, tendenciákra – legyen szó a mindennapi életről vagy az alkotói folyamat fázisairól. A könyv szerkezete pontosan alkalmazkodik a kitűzött célhoz, vagyis az életrajz és az életmű párhuzamos tárgyalásához: a fejezetcímek megegyeznek a kilenc opera címeivel (a Triptichon értelemszerűen egynek számít), s egy-egy fejezet a mű létrejöttének körülményeibe ágyazva tárgyalja Puccini életének aktuális eseményeit – majd következik a zenei–dramaturgiai analízis. A korszerűtlennek tűnő eljárás Puccini esetében tökéletesen működik: az életmű jószerivel kizárólag az operákra koncentrálódik, így azok egésze tökéletesen áttekinthető – másrészt az életrajz így nem rúgja le magáról létrejöttének valós okát (hisz bajosan állíthatnánk, hogy Puccini életét kiemelkedő történelmi–politikai szerepvállalása miatt is érdemes lenne megismerni, szemben például Verdiével).

A mű igazi értéke azonban a műelemzésekben, valamint néhány, a keletkezést és a különböző változatokat érintő filológiai részletben rejlik – melyek földrengésszerű változást nem hoznak ugyan a Puccini-életműről alkotott elképzeléseinkbe, de kis lépésekkel közelebb visznek egy elképzelt, ideális Puccini-életrajz és -recepció létrejöttéhez. A 2002-ben lezárt kézirat újdonságai persze a hazai szakértők, kutatók számára korábban is hozzáférhetők voltak a külföldi szakirodalomban; a nagyközönség azonban mindeddig nem olvashatott arról magyarul, hogy példának okáért A fecske végleges verziója (melyet az elveszett partitúra híján csak zongorakivonatból lehet rekonstruálni) gyökeresen különbözik attól, amit időről időre megpróbálnak feltámasztani a világ különböző operaházai egy-egy sztárpáros kedvéért. A közismert változatban Magda belátja Ruggeróval való kapcsolatának lehetetlenségét, és önként kisétál a kapcsolatból, míg a végleges változatban Ruggero adja ki Magda útját – minderről Ashbrook négy évtizede még meg nem valósult átdolgozásként írt. Hasonlóan érdekes szembesülni az Edgár három-, illetve négy felvonásos verzióinak különbségeivel is – főleg azután, hogy négy éve, a darab hazai bemutatóját követően mindenki szóvá tette a rapid befejezés értelmezhetetlenségét. Egyáltalán: öröm, hogy Budden az életmű perifériájára szorult operákra is éppolyan figyelmet fordít, mint a csillogó középpontra – ez más Puccini-könyvekre egyáltalán nem jellemző (Pernye még azt a luxust is megengedi magának, hogy az Angelica nővért mellőzze). De lebilincselően érdekesek a Turandot befejezéséről szóló oldalak is: Budden amellett, hogy a magyar nyelven hozzáférhető irodalomban a legalaposabban ismerteti, egyáltalán mi is áll Puccini hátrahagyott vázlataiban, összeveti Alfano két befejezését is, minden egyes eltérésnél gondosan mérlegelve a változtatás mellett vagy ellen szóló érveket. Figyelemre méltó az az empátia, amivel Alfano munkáját értékeli – nem függetlenül attól, hogy Puccini művészetét sem német vagy francia mintákhoz való hasonlítgatással akarja „megemelni”, hanem saját közegében szemléli. A befejezés kapcsán nemcsak azt közli, hogy a híresztelésekkel szemben a duett és a zárójelenet motívumainak nagy része bizony Puccinitól származik, de még azt a meglepő állítást is megkockáztatja, hogy a befejezés, a „Nessun dorma” visszaidézése is a komponista akarata – az általa jóváhagyott librettóban ugyanis a zárókórus metruma megegyezik az ária szövegének metrumával. Kételkedhetünk ezen okfejtés igazában, de frappáns voltát aligha érheti bírálat.

Miként a kötet egészét sem érhetné – ha e nagyszerű szellemi teljesítmény nem méltatlan kivitelben került volna az olvasók elé. Magára valamit adó kiadó nem adhat ki a kezéből sajtó- és szerkesztési hibáktól hemzsegő kötetet, hát még az Európa. Márpedig most ez történt. Szóvá sem teszem az idegen nevek és a címek ragozásának következetlen, sőt következetesen szabálytalan használatát, de a számos alkalommal rosszul szereplő tulajdonnevekről már említést kell tennünk. A 163. oldalon Ricardi áll Ricordi helyett, a 183. oldalon Verdi Falstaffjának leánykája Ninetta lesz a helyes Nanetta helyett (az előbbi egy Johann Strauss-operett címszereplője). A Scalát, majd később a Metropolitant is irányító Giulio Gatti-Casazza nevét háromféleképpen is sikerült kinyomtatni: a 277. oldal 8. sorában Gatti-Cassazza áll, míg a 350. oldal 8. sorában Catti-Casazza szerepel. Utóbbi említés egyébként nem található a névmutatóban, mely ennek megbízhatóságát is kérdésessé teszi. Töméntelen mennyiségű az elválasztási hiba: 399.: hon-orárium; 401.: ker-ingőzene; 405.: motork-erékpárosként – és a sort még hosszan folytathatnánk. Végül nagyon gyakoriak a rosszul megszerkesztett mondatok, a hiányzó állítmányok, vagy épp ellenkezőleg: az ismétlődő mondatrészek, melyek nagyon megnehezítik a szövegértést. (Pl. 453.: „A monológ új szövegre történő újraírásakor… Puccini a nyitóperiódus ismétlése nélkül megőrizte az eredeti struktúra külső bástyáit, de a nyitóperiódus megismétlése nélkül.”) Bántó hibák ezek egy fontos könyv arculatán, melyeket még az Operaház archívumából érkezett gazdag képanyag és az egész kötet vonzó kivitele sem tud teljesen elfedni.

Julian Budden: Puccini
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2011
631 oldal, 4900 forint