Kincses Veronika születésnapjára

Közelgő születésnapja alkalmából személyes emlékeinkkel köszöntjük a művésznőt – BÓKA GÁBOR és VÉTEK GÁBOR írása

Kincses Veronika
Kincses Veronika

Öt esztendővel ezelőtt lámpalázasan várakoztam rövid újságírói pályafutásom harmadik interjúalanyára a Gellért Szálló cukrászdájának teraszán. Izgalmam nem csupán a számomra szokatlan interjúhelyzetből fakadt, de abból is, hogy akit vártam, annak művészete különösen fontos volt számomra. Kiskoromtól kezdve, mióta először hallottam Kincses Veronikát a televízióban, minden egyes megjelenése magával ragadott – persze tizenéves fejjel aligha tudtam megfogalmazni akár a magam, akár mások számára, miért éppen őt sorolom kedvenc énekeseim közé.

Könnyű lenne persze a hang természet adta érzéki szépségét említeni a legfontosabb tényezőként, ám ez csupán egyik összetevője a teljes művészi élménynek – legalább ennyire fontos az is, tulajdonosa hogyan sáfárkodik adottságaival. Felnőttebb fejjel sokat böngészve régebbi előadások kritikai visszhangját nem egyszer találkoztam azzal az elemző megállapítással, hogy Kincses Veronika éneklésében mindig a tiszta vonalrajz uralkodik a hangszínekre való koncentrálás felett. S valóban, ez a plasztikusság és kiegyensúlyozottság művészetének talán legvonzóbb tulajdonsága: minden érzelmet, amit meg akar jeleníteni, a zenén keresztül, a muzsikából kiindulva jelenít meg. Aki ismeri szinte áttekinthetetlenül gazdag diszkográfiájának legjobb felvételeit, Pillangókisasszonyát vagy a Simon Boccanegra Amelia Grimaldiját, tudhatja, hogy e lemezeken Kincses Veronika minden rájátszástól mentesen „csak” énekel – s Cso-cso-szán vagy Amelia éppen ettől válnak körüljárható, hús-vér figurákká. Még szembetűnőbb ez a művésznő Mozart-portrélemezén, amelyen szövegkörnyezetükből kiragadva énekel áriákat a zeneszerző négy különböző operájából – méghozzá egymástól nagyon különböző karaktereket megformálva. Hiszen aki pályafutásának elején nagyszerű Zerlinájával ugrik ki, majd felvételek tanúsága szerint kongeniális Susannát alakít, attól meglepő, ha alig pár év elteltével Fiordiligiként jelenik meg a Così fan tuttéban. S hogy e három eltérő nőalak, kiegészülve Donna Elvirával és a Titus kegyelme Vitelliájával mégis milyen teljesen tud megjelenni mindössze néhány percbe sűrítetten – nos, ez Kincses Veronika művészetének nem csak mély muzikalitását, de egyben sokoldalúságát is bizonyítja.

Susanna szerepében (Fotó: Szkárossy Zsuzsa)
Susanna szerepében (Fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Utóbbival kapcsolatban most csak utalásszerűen hivatkozhatunk arra, hogy az elmúlt évtizedekben aligha volt más magyar operaénekesnő, aki ilyen biztonsággal közlekedett volna két, egymástól oly távolinak látszó kor és stílus, nevezetesen a XVIII. századi opera buffa (vagy ritkábban, mint láttuk, az opera seria) és a múlt századforduló utóromantikus olasz operájának világa között. Utóbbi vonulat fennsíkját természetesen a nagyszerű Puccini-alakítások sora jelzi: Manon Lescaut, Mimi, Pillangókisasszony, Angelica nővér – csupán Liu szorult háttérbe a művésznő saját döntése nyomán, hiszen – mint azt nem egyszer elmesélte – számára a Turandotban sokkal izgalmasabb a címszereplő karaktere. A művészi önismeret iskolapéldája, hogy sosem kísértette meg a teljes szerep színpadi megformálása.

A legendás Bohémélet 1986-ból (Fotó: Mezey Béla)
A legendás Bohémélet 1986-ból (Fotó: Mezey Béla)

Önismeret – sokszor jutott eszembe ez a szó, míg azt a bizonyos öt évvel ezelőtti interjút készítettem Kincses Veronikával, és később is, amikor más ügyekből kifolyólag hosszú délutánokat beszélgettünk át. „…sosem voltam primadonna-alkat, nem voltam az a vonulós, magamat vivő, »figyeljetek, engem nézzetek«-alkat. Mint mondtam, ennél mindig fontosabb volt számomra, hogy meg tudjam valósítani a kottában foglaltakat” – mondta magáról akkor, s ezt az önjellemzést nem csak a színpadon, de a való életben is érvényesnek találom. Az a közvetlenség, felszabadult humor, életvidámság, amivel Kincses Veronika minden egyes személyes találkozásunkkor megajándékozott, legalább annyira fontos emlék számomra, mint a magasrendű művészi élmények, melyeket akár operaelőadásokon, akár koncerteken, akár felvételek jóvoltából gyűjthettem, s mindez egymástól elválaszthatatlanul idéződik fel bennem most, amikor egy újabb születésnap előestéjén magam is csatlakozom a köszöntők népes táborához.


 

A Bohémélet Mimije
A Bohémélet Mimije

Kincses Veronika születésnapi köszöntéseként a művésznővel kapcsolatos személyes előadásélményeim felidézése nagy örömet okoz számomra, annál is inkább, mert gyermekkoromtól kezdve számos emblematikus szerepében élvezhettem művészetét. Énekesi alkatának alapjellemzőjeként a lírai szoprán alaphangfajból kiágazó interpretációs és stílusbeli sokoldalúságot tartom, akár a Légy jó mindhalálig Nyilas Misijéről, a Bohémélet Mimijéről, a Norma címszerepéről, a Così fan tutte Fiordiligijéről, a Simon Boccanegra Amelia Grimaldijáról, A nürnbergi mesterdalonokok Évájáról vagy A kékszakállú herceg vára Juditjáról esik szó. Ezek részletes elemzése hosszabb tanulmányt igényelne, e helyütt csupán legszebb gyermek- és fiatalkori emlékeim pasztellszerű felidézésére van lehetőség. Ikonikus alakításai közül legelőször a Bohémélet Mimijét idézném, ahol a bársonyos bensőségesség és a lírai szerepalkat sebezhetősége volt a szerepformálás legjellemzőbb motívuma. További jelentős élményként él bennem Kincses Veronika alakítása Bellini Normájának címszerepében, ahol a drámai koloratúrszopránok aranystandardjaként ismert Casta Diva-ária magabiztosan méltóságteljes megszólaltatására emlékszem legszívesebben. A Così fan tutte Fiordiligijének alakításakor a mozarti virtuozitás mellett híven mutatkozott meg a művésznő drámai tehetsége is, főleg a „Mint a szikla” (Come scoglio) kezdetű áriában.

Gulyás Dénessel a Pillangókisasszonyban (Fotó: Mezey Béla)
Gulyás Dénessel a Pillangókisasszonyban (Fotó: Mezey Béla)

A Magyar Állami Operaház közelmúltbeli előadástörténetében kihagyhatatlanul jelentős mozzanat, hogy az 1980-as évek elejétől kezdve fokozatosan előtérbe kerültek az eredeti nyelvű előadások, s az olasz énekkultúrát mesteri szinten képviselő Kincses Veronika e folyamatban is oroszlánrészt vállalt, amint ezt Verdi Ernani című operájában Elvira vagy a Simon Boccanegrában Amelia Grimaldi szerepe is illusztrálja. Emellett, mint minden Wagner-rajongó, aki örömmel emlékszik vissza a bayreuthi mester iránti szenvedélyének kibontakozására, meghatározó jelentőségű első Wagner-élményemként idézhetem A nürnbergi mesterdalnokok új betanulású színrevitelét a Magyar Állami Operaház színpadán, ahol Éva szerepét Kincses Veronika interpretálta, s előadásából a harmadik felvonás kvintettjének szelíd szopránszólója a legmaradandóbb emlékem. Élő előadásélményeim lezárásaként örömmel gondolok vissza Kincses Veronika közreműködésére az egyesült államokbeli Bard College Bartók-fesztiválja alkalmából, ahol az Öt dal Ady Endre szövegére című ciklus előadásából a fájdalmas melankólia, A kékszakállú herceg vára című egyfelvonásosban Judit alakításából az öntudatosan domináns női én bontakozott ki leghangsúlyosabban.

Madama Butterfly
Madama Butterfly

Örvendetes tény, hogy Kincses Veronika legjelentősebb alakításai hangfelvétel formájában is rendelkezésünkre állnak, ezeket elemezve maradandó módon tehetjük értelmivé művészete érzelmi szépségét. Teljes operafelvételei közül elsőként Puccini Pillangókisasszony c. dalművét említeném, ahol a címszerepet alakítva elsősorban a belépő áriában tükrözi megejtő módon a címszereplő ifjonti lelkesedését és naiv tisztaságát. Verdi Simon Boccanegra című operájának teljes felvételén Amelia Grimaldi szerepében elsősorban a „Come in quest’ora bruna” kezdetű áriát idézhetem, amelyben az interpretáció áttetsző tisztaságát érzem leginkább példaértékűnek. Ugyanakkor, előadói sokoldalúságát leginkább talán Goldmark Károly Sába királynője című operájának teljes felvétele illusztrálja: a német romantikus zenedrámai hagyományokat keleties kolorittal ötvöző műben Kincses Veronika Szulamitként virtuóz biztonsággal interpretálja a legkülönbözőbb stíluselemeket. Legelső példaként az Énekek éneke biblikus erotikájával telített „Mein Assad kehrt zurück” kezdetű áriát hoznám fel, ahol a művésznő magabiztos koloratúrkészségéről ad tanúbizonyságot; a közvetlenül rákövetkező jelenetben, valamint az első felvonás fináléjában („Dieses Auge, diese Züge”) pedig drámai ereje mutatkozik meg az együtteseket uraló széles dallamboltozatban. A 3. felvonás katartikus fináléjában a halálba készülő hősnő áriájában a többször elismétlődő, különböző hangregisztereken átívelő „selig will ich sterben” motívum a mesteri dallamépítést illusztrálja leghívebben. Az alakítás hitelességét az opera zárójelenetében hallható Sprechgesang-szerű motívumok stílushű megszólaltatása teszi teljessé.

Mesterdalnokok Kincses Veronikával és Molnár Andrással
Mesterdalnokok Kincses Veronikával és Molnár Andrással

Megtiszteltetésnek érzem tehát, hogy az átélt élmények felidézésével nagy örömmel és szeretettel köszönthetem hazánk közelmúltbeli operatörténetének egyik legjelentősebb alakját, Kincses Veronikát ezen a jeles ünnepnapon, s küldetésemnek tekintem, hogy a művésznő gazdag választékban elérhető felvételeit a jelen és a jövő operarajongóinak figyelmébe ajánljam.

Fotók: Mezey Béla, Szkárossy Zsuzsa, illetve a művésznő magángyűjteményéből