Kihívás

Gluck-felvételekről (2). BÓKA GÁBOR lemezkritikája

Gluck Arias

Jelen hazai operaévad hőse számomra kétségkívül Sümegi Eszter. Egy olyan időszakban, mikor alig vannak operabemutatók, s ha akadnak, jórészt azok is értékelhetetlenek – sajnos olykor nem csak színpadilag –, lehetetlen szó nélkül elmenni egy olyan magasrendű művészi teljesítmény mellett, mint amit e kiváló, s az utóbbi időben sokoldalúságával is újra meg újra feltűnést keltő művész nyújt. Egy évadban két olyan fontos szerep meghódítása, mint Arabella és Butterfly (az előbbi immáron tény, az utóbbi még csak ígéret jelen sorok írója számára), s mindeközben sorozatban kiemelkedő színvonalú Aidák és Toscák figyelmeztetnek arra, hogy talán nem túloz a kritikus, ha Sümegi Eszterrel kapcsolatban az elmúlt szűk két évtizeden belül is különösen termékenynek tartja a mostani periódust. Nem győzünk hát örömünknek hangot adni, hogy a pálya e szakasza hangzóanyag formájában is megörökíttetett egy újabb portrélemez erejéig, melyen az első CD-től eltérően Sümegi nem legsajátabb repertoárjából – Verdi, Wagner és Puccini operáiból – énekel részleteket, hanem új terület, a barokk felé tesz kirándulást – sikerrel.

Christoph Willibald Gluck francia reformoperái persze nem csak azért jelentenek különleges kihívást az előadó számára, mert a barokk – noha a meghódítására tett korábbi kísérletről már magunk is beszámoltunk – szokatlan szín Sümegi Eszter palettáján, de azért is, mert ez a muzsika bizony nem adja magát könnyen. Ha tiszteljük is Gluckot a szövegkönyvek szerkezetének megreformálásáért, egyet kell értenünk azokkal is, akik munkásságának értékelésekor a mérleg másik serpenyőjében a barokk színgazdagság bizonyos fokú elszegényedését látják. (A Gluck által kezdeményezett dramaturgiai reform majd Mozart műveiben tud a barokk zenéhez mérhetően színes muzsikával párosulni.) Magyarán szólva: ha egészében értékelhetjük, sőt élvezhetjük is Gluck reformoperáit, egyes, nagyjából hasonló dramaturgiai szituációkból kiragadott, s meglehetősen hasonló zenei eszközökkel dolgozó részleteket egymás után hallgatva nem irreális az egyhangúság veszélyétől tartani. Nem véletlen, hogy a nemzetközi lemezpiac élvonalában tudomásom szerint egyetlenegy Gluck-szólólemez árválkodik csak, Cecilia Bartolié – ám az is a szerző reform előtti opera seriáiból válogat, jóval változatosabb, színgazdagabb muzsikát.

Mondhatunk-e nagyobb dicséretet Sümegi Eszter szólólemezére annál, mint hogy a fenti gondolatmenet egy csapásra válik semmissé, amint megszólal az első ária, az Alkésztisz híres szopránáriája (Divinités du Styx)? S nem csupán azért, mert a hanganyag, az éneklés, az énekkultúra nemcsak az élő előadásokon, de a stúdiófelvétel sokszor leleplezőnek bizonyuló közegében is meggyőzően mutatja, hogy a művész minden regiszterben magabiztosan, mi több: fölényesen uralja „hangszerét”. Ha nagyon szőrszálhasogatóak lennénk, természetesen felsorolhatnánk a lemez majdnem egy órája alatt néhány apróbb hibát (elsősorban kevésbé sikerült frázislezárást), ám ezek teljesen eltörpülnek az Egészről szerzett pozitív benyomásaink mellett. Amelyek – ismételjük – nem csak a perfekt vokalitáson alapulnak; legalább ennyire fontosnak tartom Sümegi felvételen keresztül is élő jellemábrázoló készségét – ami azért is figyelemre méltó, mert ha van gyengéje előadásának, az a plasztikus szövegejtés háttérbe szorulása; ily módon azt hihetnénk, a szép éneklés, a francia operában voltaképpen stílustalanságnak számító bel canto kerül majd az interpretáció középpontjába. De tévedünk: ha összehasonlítjuk Alkésztisz eget-földet megmozgató, kicsit teátrális, de mégis őszinte és nagyon asszonyi segélykiáltásait a tauriszi Iphigeneia eseményekkel tehetetlenül sodródó, a főpapnő szerepébe akarata ellenére kényszerülő kislányának bensőséges vívódásaival, világos lesz, milyen széles spektrumát tárja is elénk Sümegi Eszter az érzelmeknek – pusztán vokális eszközökkel.

Az egy-egy operából nagyobb egységeket rögzítő lemez zárórészében, az Orpheusz francia változatának két részletében a címszereplő szólamát Wiedemann Bernadett énekli. Vele kapcsolatban helyt adhatnánk olyasfajta kritikusi okoskodásnak, miszerint a stílusosság érdekében érzékelhetően nemcsak hangerőben fogja vissza magát, de némileg karcsúsítja is dús mezzóját – ám e helyett egy egészen egyszerű kérdést tennék fel inkább: ugyan mikor kap e világszínvonalú produkciókkal előrukkoló művészünk is lehetőséget arra, hogy szólólemezt készítsen?

A Failoni Kamarazenekar nem korszerű, ám annál inkább színpadszerű, azaz mindig a megfelelő hangulatot megragadó és közvetítő játékkal járul hozzá a lemez sikeréhez – köszönet érte a minden stílusban avatott kezű Medveczky Ádámnak.

Sümegi Eszter: Gluck-áriák
Budapesti Ifjúsági Kórus (karigazgató: Gerenday Ágnes)
Failoni Kamarazenekar
Vezényel: Medveczky Ádám
Kiadja: Convention Budapest Classic