Kifogások

Giuseppe Verdi: Ernani – a Szegedi Nemzeti Színház előadása az Erkel Színházban. KONDOR KATA írása a május 16-i előadásról

Habár a vidéki operajátszó-helyeket felvonultató Primavera-sorozat kétségkívül igen hasznos és figyelemre méltó kezdeményezés, ennyi év után érdemes volna átgondolni, kik és miért látogatják az előadásokat. Egyes színházak saját (részben budapesti, részben helyi) rajongótábora adja a közönséget? Egy-egy művész gyakorol vonzerőt, akit a fővárosban kevesebbet vagy csak más szerepben hallani? Ritkán játszott vagy alig ismert műveket tekinthetünk meg? A Szegedi Nemzeti Színház Ernani-előadása esetén mindhárom tényező fennállhatott: a város igen aktív operalátogató közönséggel rendelkezik, akiknek figyelme nem áll meg lakókörnyezetük határainál, s Verdinek ebből a szépséges művéből a hazai közönségnek az utóbbi időben kevés jutott, ennek következtében a főszereplők is (legalább részben) új arcukat mutathatták meg.

Jelenet az előadásból (fotó: Szegedi Nemzeti Színház)

Ugyanakkor az olasz operairodalom számos darabja – és Verdi korai művei tipikusan ezek közé tartoznak – speciális feladatot ró előadóira. Mivel ezekben a művekben igen erős aránytalanság áll fenn a zene és a dramaturgia minősége között,

vagy a mű problémáival szembenéző, invenciózus rendezés, vagy szinte kifogástalan zenei megvalósítás szükséges ahhoz, hogy a közönség maradéktalan élvezetben részesülhessen.

A szegedi előadás – kétségtelenül magas színvonala ellenére – egyikkel sem rendelkezett, így értékeinek elismerése mellett is kisebb kifogásokkal kell illetnünk.

Jelenet az előadásból (fotó: Szegedi Nemzeti Színház)

Toronykőy Attila egy furcsa csavarral kérdőjelezte meg saját rendezését már az első percekben. A zene megszólalása előtti prózai bevezetőben az eredeti Victor Hugo-mű bemutatóját, Hernani csatáját a maradiság és az újítás szembenállásaként idézte meg, és bár az ekkor megszólaló szöveg maga is kétségessé tette a művészeti paradigmaváltások világmegváltó voltát, utána mégis szinte sokkolóan hatott, amit láttunk. A felemelkedő függöny mögött egy képtár fala tűnt fel, ami ugyan érdekes asszociációkra adott volna lehetőséget, ám hamarosan szembesültünk vele, hogy ez minden, amit rendezés címén kapunk. Ettől kezdve egész este alig történt valami a színpadon, az énekesek lefúrt lábbal áriáztak, legfeljebb néhány apró motívum árnyalta az eseményeket, a képek vagy az eredeti dráma szövege kivetítve.

Nincs mit szépíteni, a rendező igen cinikusan foglalt állást az opera színházszerűségének kérdésében.

Az egyik utolsó átfogó művészeti korstílus (melynek eredményét az adott percekben éppen élvezzük) elterjedésének szimbolikus eseménye, amely már önmagában  alátámasztja az újítás szükséges voltát, került szembe az operai konzervativizmus legáltalánosabban használt szimbólumaival, a múzeummal és a tablóval (amelyek ebben az esetben szó szerint jelentek meg). Szép dolog az újítás, de most inkább hagyjuk?

Jelenet az előadásból (fotó: Szegedi Nemzeti Színház)

Marad tehát a zene, amiben jóval több örömünket lelhettük – ám itt jönnek a már emlegetett kifogások. A Pál Tamás dirigálta Szegedi Szimfonikus Zenekar változó teljesítményt nyújtott: akadtak pontatlanságok, és az egyes hangszerek, hangszercsoportok között is volt különbség. A nyitányban néhány frázis felépítése csorbát szenvedett, ugyanakkor ki kell emelni a harmadik felvonás megkapóan szép szólóit. A kórus sajnos nem mindig hallatszott megfelelően, amiben valószínűleg a díszletben elfoglalt helyük is szerepet játszhatott, mert azokban a felvonásokban, amikor előrébb helyezkedtek el, sűrű és kiegyenlített hangon szólaltak meg.

Jelenet az előadásból (fotó: Szegedi Nemzeti Színház)

Meglepetésre adhat okot, hogy a legkevésbé Verdi-hanggal rendelkező énekestől, a Don Silvaként fellépő Cseh Antaltól hallhattuk a legszebben felépített, legolaszosabb frázisokat. Bár basszusa sokszor érdesen, durván szólt, és a hangszín teltsége is elmaradt az ideálistól,

az igényesen megformált kötőívek és a szólamformálásban megmutatkozó zenei intelligencia okozott örömteli perceket.

A címszerepet megformáló László Boldizsár megbízhatóan szerepelt, korrekt vokális produkciója helyenként azonban nélkülözte azt a szépséget, hajlékonyságot, amely az itáliai muzsika érzéki gyönyörűségét eredményezheti. Az Elvirát alakító Nadia Cerchez művészetét nem ismertem korábban – ő is inkább megbízhatóságával tűnt ki, sötét színű szopránját sok részben jó volt hallgatni, csupán néha árnyékolta produkcióját a túlzott vibrato és néhány kiélesedő magasság. Kelemen Zoltán Don Carlosként sokkal jobb formában, egészségesebb hangon énekelt, mint az utóbbi időben Budapesten, amelyben bizonyára olyan pszichés tényezők is szerepet játszhattak, mint a szegedi alkotó- és előadógárda által biztosított ismerősebb közeg, vagy akár a szegedi közönség jelen lévő tagjainak pozitív viszonyulása. Így csak néhány kisebb szépséghibát róhattunk föl neki, egy-egy hangindítást vagy nem megfelelően végigvitt tartott hangot.

Jelenet az előadásból (fotó: Szegedi Nemzeti Színház)

Hiánypótló előadásnak tekinthetjük ezt a szegedi Ernanit, amely – bár inkább érdemli a tisztességes, mint a revelatív jelzőt – értékes pillanatokat okozott a budapesti közönségnek is. Olyan gyakran nem áll módomban Szegeden megfordulni, hogy megítélhessem, mennyire felel meg a most tapasztalt színvonal az ottani átlagnak, ugyanakkor a fővárosi produkciókon edződve nagyobb részben lehettünk inkább elégedettek az előadással, mint sem. Ami végül is pozitívumnak tekinthető.

Fotók: Szegedi Nemzeti Színház