Kifényesítve

Richard Wagner: A nibelung gyűrűje – a Budapesti Wagner-napok előadása a Müpában. KONDOR KATA írása a június 20-23-i előadásokról

Évek óta ígéri a Budapesti Wagner-napok vezetősége, hogy új Ringet tár a közönség elé, ám Fischer Ádám nyilatkozata alapján túl nagy volt a jelenlegi produkció sikere, nem akarták tőle megfosztani a nézőket. Változásra, vérfrissítésre pedig szükség van, így amolyan „a kecske is jól lakjon, a káposzta is megmaradjon” módon Hartmut Schörghofer rendezését újították fel: újraforgatták a háttérvetítéseket, és néhány egyéb ponton is megújult a színpadi történés.

A kísérőfüzetben a film készítői részletesen kifejtették, miben fejlődött a technika a Ring 2007-2008-as bemutatója óta. Ennek egy része az egyszerű földi halandók számára is érzékelhető: bizonyos jelenetek valóban szebbek, kidolgozottabbak lettek – ugyanakkor a fejlődés nyilván abban is megmutatkozott, hogy hol vannak a filmkészítés határai ma a 2007-es állapotokhoz képest. Bár ez inkább a koncepcióból következik, de a vetített filmet helyenként túl naturálisnak éreztem, a bőrbe vésett átok, amelynek betűiből kibuggyan a vér, Fasolt agyveleje vagy a rothadó bőrű sellők mind olyan megoldások, amelyek anélkül fordítják fel a néző gyomrát (és terelik el a figyelmét), hogy érdemben hozzáadnának az értelmezéshez. Az már bizonyára ízlés dolga is, hogy számomra helyenként egy-egy részlet korábbi képei hangulatukat tekintve jobban illettek a darab megfelelő részeihez – például bármilyen szuperkidolgozott A walkür romos lakótelepe, az üszkös gerendák rusztikusságuk ellenére – vagy éppen azért – erősebben érzékeltették a pusztulást.

Jelenet a Siegfried második felvonásából (fotó: Posztós János / Müpa Budapest)

A produkció nagy nyeresége ugyanakkor, hogy állandósultak azok a szerepformálási finomságok, amelyekkel a bő egy évtized előadói gazdagították a rendezést. Ezek a megoldások bizonyára segítenek, ha egy kevésbé kreatív színészi vénával megáldott művész alakít egy szerepet (ahogyan volt is rá példa az idei évben): a figurák akkor is működnek, a néző nem érzi azokat a megszokottnál (sokkal) kevésbé kidolgozottnak.

Ugyanakkor a produkciónak még mindig egyik legnagyobb értéke, hogy viszonylag szabad teret biztosít az énekesek egyéni interpretációinak.

Sokszori megtekintés után sem tudhatjuk biztosan, mit fogunk látni, így feltehetően a jelenlegi állapot sem végleges, hanem továbbra is hozzáadja majd ki-ki a maga elképzeléseit. Történt még egy változás: megújultak a mellékszereplők ruhái. Az új jelmezek között akadt egészen kiváló (például a sellők pikkelyes harisnyája és misztikus sminkje), nehezen értelmezhető (miért kapott az eddig hangsúlyosan nem nélküli erdei madár csicsás-fodros női ruhát?), és olyan is, amely egyszerűen a koncepció megváltozásáról árulkodott (a nibelungok béka volta helyett az aranyhoz fűződő kapcsolatuk lett hangsúlyosabb).

Sigfried: Stefan Vinke (fotó: Posztós János / Müpa Budapest)

A kiváló ausztrál tenor, Stuart Skelton először tette tiszteletét a fesztiválon, és jelenléte egyértelmű nyereségnek bizonyult. Az énekes igen jelentős hanganyaggal rendelkezik, ám azt sosem öncélúan, hanem értőn, a kifejezés szolgálatába állítva használta. Siegmund egyik erőpróbája első felvonásbeli monológja, melyben a tenorista remek légzéstechnikáját is meg lehetett csodálni, hangja gyakorlatilag korlátok nélkül szárnyalt.

Ám ugyanilyen emlékezetesek voltak finomabb megnyilvánulásai, pianói és azok az érzékeny momentumok, melyekkel karakterét árnyalta, és a két testvér közötti gyengéd viszonyt elénk tárta.

Oldalán Sieglindeként tért vissza Camilla Nylund, aki ismét finoman, kellemesen énekelt. Nehéz megfogalmazni, mégis mi hiányzott belőle – talán az átlényegülésnek az a foka, ami nélkül egy Wagner-mű egyszerűen csak szép zene.

Hagen és Brünnhilde: Albert Pesendorfer és Catherine Foster (fotó: Posztós János / Müpa Budapest)

Két szerepben is feltűnt Albert Pesendorfer, Hundingként állt be A walkürbe, valamint ő volt Az istenek alkonya Hagenje is. Előbbihez jól illett sötét, ám kissé karcos basszusa, azonban hiányzott belőle az az erő, ami a figurát emlékezetessé tehette volna.

Az utolsó estére azonban mintha megtalálta volna a gonosz oldalát, képes volt megcsillantani a Hagen szótlansága, rejtélyes alakja mögött megbúvó ártó szándékot.

Allison Oakes a Siegfried Brünnhildéjeként mutatkozott be, és miközben kiállása (valamint a szerencsétlen jelmezválasztás) első pillantásra kétségessé tette, mennyire illik habitusához az éppen emberré levő walkür alakja, hangja igen meggyőzőnek bizonyult, szép, fényes magasságokat zengetett meg a felvonásvégben, valódi extázist hozva létre a színpadon, de alighanem a közönség körében is. Ugyanezen az estén új Erdei madarat is avattunk: Zemlényi Eszternek igazán csilingelő hangja van, ám az egy-két helyen nem szólt kifogástalanul.

Az erdei madár: Zemlényi Eszter (fotó: Posztós János / Müpa Budapest)

A produkció abszolút nyereségének számított Lauri Vasar Guntherje. Az észt bariton többször bizonyította a fesztiválon, hogy kiemelkedő színészi képességeivel és árnyalt szerepformálásaival képes az egész budapesti Wagner-előadásmódot még egy szinttel feljebb emelni. Mostanra kiderült, hogy eddig sem pusztán művész és szerep szerencsés egymásra találásáról volt szó, az énekes egészen különböző karaktereket is remekül tud életre kelteni.

Hosszasan sorolhatnánk emlékezetes pillanatait, ahogy a vele kezet nem fogó Siegfriedet egyetlen szempillantással könnyen befolyásolható vademberként könyveli el, ahogy annak vértestvérségre való felhívásától egy pillanatra megijed, majd mégis mosolyt erőltet az arcára…

Egy ilyen kiváló Gunther mellett a hangsúlyok szükségszerűen eltolódnak (pláne ha a partner nem rendelkezik hasonlóan jó adottságokkal), ám ez nem hiba egyáltalán, hanem épp a tetralógia mélyebb, árnyaltabb megértését teszi lehetővé.

Gunhter: Lauri Vasar (fotó: Posztós János / Müpa Budapest)

Fontos megemlíteni a fesztivál visszatérő közreműködőit is. Catherine Foster nem csupán magabiztosan nézett szembe a két „hosszú” Brünnhilde-szerep kihívásaival, de képes volt azokat új árnyalatokkal gazdagítani. A legemlékezetesebb Az istenek alkonya Waltraute-jelenete volt, a darabnak ez a sokszor holtpontra jutó része különösen izgalmas lett, ahogyan Brünnhildének hangsúlyosan negatív oldala jelent meg, már a gyűrű első említésétől kezdve elzárkózott testvérétől, így az átok jóval korábban működni kezdett benne, mint ahogy a korábbi interpretációk esetében megszokhattuk. Sokkal kevésbé pozitív emlékeket hagyott maga után a Siegfriedet éneklő Stefan Vinke.

Bár dicséretes, hogy a tenorista jól bírta erővel a tetralógia harmadik estéjét, mégsem tekinthetjük pozitívumnak pusztán azt, hogy képes elénekelni a szerepét, miközben figurája unalmas volt, és a legkevésbé sem keltette fel az érdeklődést sorsa iránt.

Johan Reuterhez inkább az érett Wotan alakja illett: miközben A Rajna kincsében kissé háttérbe szorult remek partnerei mellett, A walkürben egészen megindító pillanatokat tudott okozni. Kálmán Péter már évek óta formálja meg Alberichet, de úgy érzem, alakítása mostanra érett be igazán, hangjának érdességét a karakterábrázolás szolgálatába állította, és így a törpe sorsának tragikomikus voltát emelte ki.

Alberich: Kálmán Péter (fotó: Posztós János / Müpa Budapest)

Ki kell még emelni Fischer Ádámot és a Magyar Rádió Zenei Együtteseit, akik az idei évben is heroikus teljesítménnyel járultak hozzá a produkcióhoz. Bár az első két este még akadtak kisebb megingások – a karmester idén többször eltért a korábbi években megszokott tempóktól, és tizenöt óra alatt azért természetes, hogy előfordul egy-két hiba –, a kidolgozott, a wagneri színeket a maguk teljes pompájában megjelenítő játékmód így is különlegesen szép perceket okozott. Fényesen ragyog tehát a gyűrű: reméljük, a felújításnak köszönhetően sokáig láthatjuk még a jövőben is ezt a Ring-produkciót.

Fotók: Posztós János / Müpa Budapest