Kettőből egy

2015. szeptember 21.

Leonard Bernstein: West Side Story – bemutató az Erkel Színházban, 2015. szeptember 11. és 13. KONDOR KATA írása

Maria és Tony: Miklósa Erika és Boncsér Gergely (fotó: Magyar Állami Operaház)

Maria és Tony: Miklósa Erika és Boncsér Gergely (fotó: Magyar Állami Operaház)

A Shakespeare-év alkalmából több operajátszó intézmény is felfedezte a Bernstein West Side Storyjában rejlő lehetőségeket: a mű roppant népszerű, és ezért új közönségrétegeket mozgathat meg, ugyanakkor a zenei anyag igényessége méltóvá teszi operai igényű feldolgozások számára is. Magyarországon a művet még nem játszották a mostanihoz hasonlóan, szinte kizárólag klasszikus zenei előadók közreműködésével – hangzott el a premier előtti sajtótájékoztatón. Többszörösen is megindokolható, miért kell tehát színre állítani a művet, és miért éppen az Erkel Színházban, ám ennyitől még nem lesz jó az előadás, a megvalósításhoz megfelelő alkotó- és előadógárda is szükséges.

Rendezőként Novák Péterre esett a választás: ez logikusan következik a darab és a produkció műfajok közötti helyzetéből. A tánc, a színház és a zene területén egyaránt otthonosan mozgó rendezőtől és előadóművésztől, aki ráadásul színészként már szerepelt a műben (Bernardót alakította), működőképes és élvezhető rendezést lehetett várni. Ugyanakkor nehezítette a dolgát, hogy modern műről lévén szó, a szerzői jogi szabályozás megkötötte a kezét a darab értelmezését tekintve. Noha természetesen nem tudhatjuk pontosan, milyen korlátokkal kellett a rendezőnek ebből kifolyólag szembenéznie, már a kevés megkötés is több, mint amennyi kívánatos lenne. A kultúra természetétől alapvetően idegen jogi helyzet sajnálatos módon nem először, és feltehetőleg nem is utoljára képez gátat az újraalkotó művészi tevékenység számára.

A rendező tehát nagyjából kötött értelmezési keretben, eszközrendszerét tekintve azonban gazdagabb lehetőségekkel vihette színre Bernstein művét. A jelentős táncművészi múlttal rendelkező alkotó természetesen kihasználta a táncnak mint médiumnak a jelentésképző szerepét, olyannyira, hogy külön előadói síkot hozott létre, amelyben a táncosok az énekesek helyett vagy mellett jelenítik meg a szereplők közötti interakciókat. Bár a rendező azt nyilatkozta, ebben a megoldásban elsősorban az a szándék vezette, hogy a közönség az eredeti cselekmény szereplőinek életkorához közeli előadókat lásson a színpadon, ezt sikerült a legkevésbé jól és a legkevésbé érdekesen megvalósítani. A főszerepeket alakító táncosok is jócskán túl vannak már a tinédzserkoron, ráadásul épp a legintimebb jelenetekben szorul háttérbe a szerepük: amikor a leginkább azonosulnánk a szereplőkkel, épp akkor állnak előttünk kizárólag az énekesek (ami nem baj, hiszen nem kell feltétlenül egy szerelmi kettőshöz négy ember, csak mindez épp ellentétes a nyilatkozott szándékkal).

Maria és Tony: Nánási Helga és László Boldizsár (fotó: Magyar Állami Operaház)

Maria és Tony: Nánási Helga és László Boldizsár (fotó: Magyar Állami Operaház)

Ami a koreográfiát (Molnár Éva és Bordás Attila munkája) és a produkció egészének a látványvilágát illeti, elmondhatjuk, hogy elsősorban a mutatós, nagy tablók képezik az előadás legnagyobb élményt nyújtó pontjait. A rendezést összességében is uralják a vizuális elemek, térkezelése kimondottan emlékezetes, jó látni, hogy egyes rendezők nem csak azért viszik ki a játékot a nézőtérre, mert az mostanában trendi. Egy operanéző számára talán szokatlan lehet, hogy ennyire a közvetlen, fizikai hatást keltő elemek dominálnak a színre állításban, és sokkal kevésbé az átvitt értelmű vagy gondolati tartalmak. Persze ízlés kérdése is, ki melyiket érzi közelebb magához, ám érzésem szerint ezek az eszközök nem bizonyultak elegendőnek a szereplők közötti viszonyok finomabb árnyalásához, ami hiányérzetet hagy maga után. Ehhez persze a produkció egyéb kevésbé sikerült vonásai is hozzájárultak, mint például a szereplőknek – sok esetben a színészeknek is! – kifejezetten gyenge szövegmondása a prózai részeknél. Természetesen nem lehet egy énekművészt egyetlen próbaidőszak alatt megtanítani beszélni, ez a probléma inkább az egész hazai operajátszást, illetve énekesképzést jellemzi.

A West Side Story természetesen az előadói oldalt tekintve is szokatlan feladatot ró a művészekre. A szereposztás összeállításában fontos szempont lehetett, hogy rendelkezésre álltak olyan művészek, akik akár magát a művet, akár a könnyebb műfajt jól ismerik. Az első szereposztás női főszerepét éneklő Miklósa Erika is közéjük tartozik, és az egész produkció egyik legragyogóbb alakítását nyújtja. Énekesi oldalról ez nem lehet meglepő, még ha akadnak is kisebb szépséghibák – a magasságok néha túlságosan operás színezetet öltenek –, az igazán nagy értéket azonban az egyedülállóan hiteles szerepformálás jelenti. Bár az énekesnő azt nyilatkozta, aggódott, hogyan tud egy Mariához hasonlóan fiatal lányt eljátszani, ez a félelme alaptalannak bizonyult: nem csupán hangban, de alakításban, sőt még a prózamondásban is sikerült igazi ártatlanságot, ifjonti tisztaságot megjelenítenie.

Maria és Tony: Boros Ildikó és Bajári Levente (fotó: Magyar Állami Operaház)

Maria és Tony: Boros Ildikó és Bajári Levente (fotó: Magyar Állami Operaház)

A Tonyt éneklő Boncsér Gergely esetében titokban abban reménykedtem, hátha a tenorista a musicalműfajban képes túllépni az utóbbi időben operai produkcióiban oly gyakran mutatkozó technikai hibáin. Sajnos csalódnom kellett, mert bár az énekes hangszíne kellemesebb, mint a kegyetlen operai magasságok esetében, intonációja sokszor bántóan pontatlan. Mivel fülemben élnek még az egykori, jól megszólaltatott szerepei is, csak remélni tudom, hogy sok pályatársához hasonlóan képes lesz majd úrrá lenni ezen a perióduson.

Anita szerepét Megyesi Schwartz Lúcia énekelte, a mélységekben igazi musicales, vad hangot megszólaltatva (a magasságokban néha ő is túl operássá válik). Az énekesnő jól érzi a karakter dinamikáját, például az America-jelenetben Anita csípős megjegyzései igazán frappánsan sikerültek. Egész alakítását leginkább a pontos jelzővel illetném: bár meglepetést nem okoz, jól beleilleszkedik a produkcióba, hozzáteszi a maga részét a nagy egészhez.

Bernardo és Glad Hand: Apáti Bence és Molnár Levente (fotó: Magyar Állami Operaház)

Bernardo és Glad Hand: Apáti Bence és Molnár Levente (fotó: Magyar Állami Operaház)

A második szereposztás Mariája is nagy meglepetést okoz: korábban nem hallottam Nánási Helgát énekelni, és most rögtön szép hangról és biztos stílusismeretről tesz tanúságot. Neki végig kiegyenlített a hangja, a mélységek sem fognak ki rajta, szemben jóformán valamennyi magas hangú kollégájával. Mariája temperamentumosabb, nem olyan éteri, mint Miklósa Erikáé, ám ezzel még bőven a szerep adta lehetőségeken belül marad. Az pedig kimondottan szerencse, hogy a Tonyt éneklő László Boldizsárral összeszokott párost alkotnak, így ők ketten a második szereposztás bombabiztos alapját képezik. A tenoristától sem meglepő, hogy magabiztosan felel meg a stílus kívánalmainak, alakítása is emlékezetes: neki is nagy erénye, hogy képes hitelesen megszólaltatni egy nála jóval fiatalabb embert. Énekében is csak apróbb szépséghibák mutatkoznak, amelyek azonban nem veszik át az uralmat az összteljesítmény felett.

Kálnay Zsófia leginkább az énekprodukciójának és az alakításának kidolgozottságával tűnik ki. Anitája mentes a végletektől, érzékenység és szenvedély egyszerre árnyalja személyiségét. A vokális megformálásra is nagyfokú igényesség jellemző, a hang végig kiegyenlítetten szól, a mélységek teltek és gazdagok, a magasságok biztosak és puhák, a szólamformálás a műfaji követelményeknek megfelelően könnyed és energikus.

Jelenet az előadásból (fotó: Magyar Állami Operaház)

Jelenet az előadásból (fotó: Magyar Állami Operaház)

A mélyebb hangú figurák megformálóiról már kevésbé pozitívan lehet nyilatkozni. Mintha ezeknek a szerepeknek a kiosztása során nem érvényesültek volna olyan sokrétű szempontok, mint a főszereplőknél. A könnyűműfaj nem minden esetben igényli azt a hangminőséget, amit egy opera, de ez nem azt jelenti, hogy fakó, színtelen hangon, nem túlságosan izgalmas karaktert megformálva is értékelhető alakítást lehet benne nyújtani. A mellékszereplők teljesítményei között azonban több is emlékezetesen sikerült: ki kell emelni Vajda Klára énekét, illetve Szumelidisz Krisztina prózai szerepét, valamint elismerés illeti a főszereplők táncos-alteregóit, Boros Ildikót, Bajári Leventét, Gikovszki Sznezsanát és Apáti Bencét.

A rendezőn és a főbb énekes szólistákon kívül minden bizonnyal a karmester, Dénes István kiválasztását is a könnyebb műfajhoz fűződő mélyebb kapcsolata indokolta. Ám míg a premieren meggyőződhettünk a dirigensnek műfaj- és stílusismereti érdemeiről, és a Magyar Állami Operaház Zenekarában mutatkozó kisebb hibák, illetve egyes meglepő tempók ellenére a Bernstein-muzsika a maga gazdagságában szólalt meg, már a másodpremierre alábbhagyott az összpontosítás: sokkal több hiba és kevésbé szép megoldás mutatkozott, és több volt a pontatlanság is. Remélhetőleg ez a tendencia a hátralévő nagyszámú előadás alatt megfordul majd. Az Énekkar okozott igazán örömteli pillanatokat, ám a nagy tuttik nem minden esetben voltak kellően összeszedettek.

Maria és Tony: Boros Ildikó és Bajári Levente (fotó: Magyar Állami Operaház)

Maria és Tony: Boros Ildikó és Bajári Levente (fotó: Magyar Állami Operaház)

Szép számmal találhatunk erényeket és hibákat is a West Side Story idei új produkciójában. Néhány erőteljes kép és nagyszerű művészi teljesítmény a pozitív irányba billentheti a mérleg serpenyőjét, több esetben megmutatkozott a zenei anyag nagyszerűsége és a műben rejlő drámai erő. Minden gyarlóság ellenére a remekmű működött.

Fotók: Nagy Attila, Pályi Zsófia, Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések