Két rendezés – tizenhárom szerelmi együttlét

2015. május 1.

Két Don Giovanni az Erkel Színházban – 2015. április 23. és 26. A debreceni Csokonai Nemzeti Színház és a Pécsi Nemzeti Színház előadásáról MERÉNYI PÉTER írt kritikát

Don Giovanni: Bognár Szabolcs (fotó: Körtvélyesi László / Pécsi Nemzeti Színház)

Don Giovanni: Bognár Szabolcs (fotó: Körtvélyesi László / Pécsi Nemzeti Színház)

Amikor a hetedik explicit szeretkezést láttam a színpadon, csodálkoztam, hogy miért csinálják mindig ugyanabban a testhelyzetben. Don Giovanni, Da Ponte (a librettista) és Mozart alighanem ebben is kreatívabb volt, mint a többi ember. A főhős életében valóban jelentős szerepet kap a szexualitás, azonban a történet más elemeit sok esetben több fantáziával ábrázolták az Erkel Színház Primavera-fesztiválján színre került két Don Giovanni-előadás rendezői.

Mindkét estén magyar nyelvű előadást hallhattunk. A debreceniek Harsányi Zsolt fordítását énekelték: a két világháború közötti szöveget ódonnak és porosnak érzetem. A pécsiek előadásában Oberfrank Géza magyarítását hallhattuk Galambos Attila átdolgozásában. A modernizálás stílusosan vagánnyá tette a szereplők megszólalásait, élettel töltötte meg a dialógusokat (dramaturg: Keszthelyi Kinga). Még lendületesebbé tette az előadást, hogy egy-két helyen prózadialógussal helyettesítették a secco (csembalókíséretes) recitativókat.

A Csokonai Nemzeti Színház produkciójának látványelemeit közhelyesnek éreztem: a díszletként használt aranyszínű, néha rozsdásnak tűnő falat kevésbé, mint a fináléban vetített vizuális effekteteket (díszlet: Orbázi Zoltán, Gemza Péter; jelmez: Ondraschek Péter). A Pécsi Nemzeti Színház előadását kreatívabb, összetettebb vizualitás jellemezte: a színpad előterében egy ironikusan giccses kora huszadik századi parkot láthattunk, a háttérben pedig non-figurális, mászókaként is használható, mozgatható installációkat (díszlet: Horgas Péter). A hölgyek barokk jelmeze érzelmi állapotukat tükröző színekben világított: a vörös fény a dühöt, a zöld a szexuális gerjedelmet, a kék a bosszút szimbolizálta (jelmez: Bujdosó Nóra). Szex, harag, brutalitás – össze is foglaltuk, miről szól Mozart operája.

Jelenet a Pécsi Nemzeti Színház előadásából (fotó: Körtvélyesi László / Pécsi Nemzeti Színház)

Jelenet a Pécsi Nemzeti Színház előadásából (fotó: Körtvélyesi László / Pécsi Nemzeti Színház)

Gemza Péter (Csokonai Nemzeti Színház) rendezése az első felvonásban több meglepetéssel szolgált, a második részt közhelyesnek érzetem. A zeneileg pazar jelenetfinálék legtöbbször unalmas rendezői megoldásokkal és statikus látványelemekkel társultak. Viszont kiváló ötletnek tartom, hogy a „megerőszakolási jelenetben” inkább Donna Anna volt a kezdeményező, mint Don Giovanni. Hasonlóan kreatív rendezői megoldást láthattunk, amikor Leporello a Katalógus-ária közben ura ex-szeretőjének udvarolt. Az első felvonást záró álarcosbál-jelenet divatos rendezői sablonokat követett, egyéni átértelmezés nélkül: színes kavalkád helyett uniformizált öltözet, felszabadult ünneplés helyett nyomott hangulat, megformált tánc helyett kifejezéstelen lötyögés.

Leporello: Hábetler András (fotó: Körtvélyesi László / Pécsi Nemzeti Színház)

Leporello: Hábetler András (fotó: Körtvélyesi László / Pécsi Nemzeti Színház)

Gulyás Dénes (Pécsi Nemzeti Színház) rendezői megoldásait a legtöbb esetben ötletesnek találtam. Érdemes kiemelni, hogy a Leporellónak öltözött Don Giovanni marionettbábuként mozgatta a Don Giovanninak öltözött Leporellót: ez egyszerre jelképezte a szolga alávetettségét, cinkostárssá válását, mégis megtartott morális függetlenségét. A rendezés legemlékezetesebb jelenete Don Giovanni vacsorája volt. A legtöbb produkcióban komor, nyomasztóan komikus szakasz készíti elő a kőszobor érkezését, itt azonban érzéki tombolást láthattunk: a színpadi együttes és a kórus benépesítette a játékteret, Don Giovanni a frissen elcsábított szolgálólánnyal hetyegett, majd a dühödten berontó Donna Elvirával szeretkezett az asztalon. A kormányzó szellemét azonban közhelyes audiovizuális elemekkel jelenítették meg, kihangosított énekszólama elnyomta a többi énekest. Zerlina és Masetto kapcsolatát mindkét rendezés nyílt erotikával ábrázolta: Masetto kiengesztelése és megvigasztalása is szeretkezésbe torkollott. Kiváló ötletnek tartom, hogy Gulyás Dénes rendezésében Zerlina Don Giovannival flörtölt, mielőtt alaposan megvert vőlegényén segített volna.

Zerlina és Masetto: Benedekffy Katalin és Cser Péter (fotó: Máthé András / Csokonai Nemzeti Színház)

Zerlina és Masetto: Benedekffy Katalin és Cser Péter (fotó: Máthé András / Csokonai Nemzeti Színház)

A Csokonai Nemzeti Színház produkciójában Haja Zsolt alakította Don Giovanni szerepét. Énekesi és színészi teljesítménye sem volt kiemelkedő. Zerlinához (Benedekffy Katalin) érzékeny hangon énekelt, a szerenádot ellenben agresszíven szólaltatta meg. Cseh Antal (Leporello) nyújtotta a legegyenletesebb énekesi és színészi teljesítményt. Donna Elvira szerepében Szolnoki Apollónia helyenként alulintonált, rossz szövegérthetőséggel énekelt. Rendes Ágnes (Donna Anna) változatos, érzelmekkel telített hangjával hívta fel magára a figyelmet, súlyos ékítményei tisztán szóltak. Gippert Béla (Don Ottavio) túlságosan nyílt hangzókkal énekelt, esetlenül mozgott a színpadon. A Zerlinát alakító Benedekffy Katalin hangja eleinte üde, friss hatást keltett, később azonban egyre nyávogóbbá vált. Cser Péter (Masetto) talán több hangszínbeli árnyalattal gazdagíthatta volna érett férfihangon megszólaltatott alakítását. A kormányzó (Wagner Lajos) hangjából hiányzott a nemes mélység, néha nevetségesen erős vibratót használt. A vonósok egy-két helyen hamisan szóltak (Kodály Filharmonikusok; karmester: Medveczky Ádám), a kórus hangzása az első felvonás fináléjában tablószerűvé merevedett (Csokonai Nemzeti Színház Énekkara).

Don Giovanni és Leporello: Haja Zsolt és Cseh Antal (fotó: Máthé András / Csokonai Nemzeti Színház)

Don Giovanni és Leporello: Haja Zsolt és Cseh Antal (fotó: Máthé András / Csokonai Nemzeti Színház)

A Pécsi Nemzeti Színház énekesei színvonalasabb teljesítményt nyújtottak. Bognár Szabolcs (Don Giovanni) színészi játéka meggyőzőbb volt, mint énekesi teljesítménye. Néha tudatosan erőszakos hangot ütött meg. Hábetler András (Leporello) érthetően intonált, árnyalt színészi játékkal állt a közönség elé. Donna Elvira szerepében Vermes Tímea lépett színpadra, magas fekvésben érthetőbbé váló szövegmondással, intenzív hangon, gazdag dinamikával tolmácsolta szólamát. Leporello és Donna Elvira az opera két legárnyaltabb jelleme, így az előadás színvonalát emelte, hogy ezeket a szerepeket jó színészi képességű énekesek alakították. Váradi Marianna (Donna Anna) néhol alulintonált, szövegmondása sem volt kiváló. Szerekován János Don Ottavio alapvetően sztereotip szerepét élettelen hangon adta elő. Lírai hangszínnel, látványos dinamikai kilengésekkel énekelt, azonban a hangok mögül hiányzott a hús-vér ember. Breinich Beáta (Zerlina) néha hamisan intonált, hangja mély fekvésben vált érthetőbbé. Egyed Krisztián (Masetto) fiatalos hangszíne illett kamaszos szerepéhez: sértődöttségéhez, indulatrohamaihoz, szexuális gerjedelmeihez. Kőrösi András (kormányzó) hangja nagy teret töltött be, mégsem volt telt és megformált. A Pécsi Nemzeti Színház Énekkara áttetsző hangszínnel szólt, a Pannon Filharmonikusok elég pontosan és fegyelmezetten játszottak (karmester: Oberfrank Péter).

Anna és Ottavio: Gippert Béla és Rendes Ágnes (fotó: Máthé András / Csokonai Nemzeti Színház)

Anna és Ottavio: Gippert Béla és Rendes Ágnes (fotó: Máthé András / Csokonai Nemzeti Színház)

A Don Giovanni kapcsán most is felmerül az örök kérdés: hiteles-e a didaktikus finálé? El lehet-e ítélni a keresztény erényetika alapján Don Giovannit, miközben életvitele és cselekedetei ezen kívül állnak? Korunk alapvetően idegenkedik az ehhez hasonló ítéletalkotástól. A rendezők is ráéreztek erre a problémára, azonban nevetséges színházi megoldással válaszoltak rá. Mindkét rendezésben újra megjelent Don Giovanni, ám vizuális közhely lett a végeredmény. Gulyás Dénes rendezésében a mozgatható installációk egy koponyává álltak össze, a főszerepelő pedig a halálszimbólum szemében ülve nevetett a fölötte pálcát törő erény-hirdetők felett. Gemza Péter megoldása azonban ennél is nevetségesebb volt: Don Giovanni arcképét vetítették a díszletre. Utoljára a Rákosi-rendszerben díszeleghetett ehhez hasonló kép az Erkel Színház színpadán: „Sztálin legjobb tanítványa”. Az előadóművészeket köszöntő taps ütemére viszont szerencsére már senki sem skandálta: „Él-jen Ráko-si!”

Fotók: Körtvélyesi László / Pécsi Nemzeti Színház; Máthé András / Csokonai Nemzeti Színház

Hasonló bejegyzések