Késői főhajtás

Korai Verdi-operák felvételeiről (2): A legnanói csata. A Warner kiadásában újra megjelent 1951-es lemezről BÓKA GÁBOR írt kritikát

A legnanói csata
A legnanói csata

A legnanói csata egyike a hazánkban legkevésbé ismert Verdi-műveknek. Ha hinni lehet az adatoknak, sem színpadon, sem koncerten nem hangzott még fel itthon: 1849-es ősbemutatóját követően témája miatt értelemszerűen szóba sem kerülhetett, később pedig alighanem ugyanez okozta, hogy végleg kikerült a hazai operaélet látóteréből – míg korábban túlzott aktualitása miatt válhatott tiltott gyümölccsé, addig pár évtized elteltével a politikai érdeklődés lanyhulása okozhatta vesztét. Mert A legnanói csatát mind a közönség, mind a szakirodalom elsősorban politikai indíttatású műként tartja számon, Verdi risorgimento-operái talán legtipikusabb képviselőjeként (Julian Budden megfogalmazása szerint a darab „a kor politikai eseményeinek szóló késői főhajtás”). Ezen operák elsődleges célja a közvélekedés szerint társadalmi-politikai üzenet közvetítése, mely háttérbe szorítja az esztétikumot, vagy maga szolgál esztétikumként – máshonnan hozva példát: Petőfi Sándor Nemzeti dalát sem költői eszközeinek árnyaltsága miatt tartjuk fontosnak a szerző életművében. Csakhogy ami működik a költészetben, működhet-e a zenében, e sokkal absztraktabb művészetben – még ha operáról, vagyis szöveggel összeházasított muzsikáról is van szó? Ha a Nabucco Szabadságkórusának máig ható szerepére gondolunk (emlékezzünk csak a Római Opera nem régi évfordulós előadására, ahol Riccardo Muti a közönséget is bevonta e második olasz himnusz éneklésébe), azt kell mondjuk, létezik politikai indíttatású muzsika, s még Verdi legnagyobb műveinek némelyike sem mentes tőle: a Don Carlos, mely a magánéleti kapcsolatok bonyolultsága és a transzcendenciához való viszony felől is elemezhető, lényegében értelmezhetetlen a politikai szféra tematizálása nélkül.

Szokás még a korai Verdi-műveket az érett kompozíciók zenei alapanyagának is tekinteni: témák, intonációk forrásának, melyekből a komponista a későbbiekben szabadon válogathatott. A legnanói csatában a (némi franciás ízt is hordozó) gyújtó hangú kórusok és indulók valódi risorgimento-hangja mellett fel kell figyelnünk annak a jellegzetesen sötét, Szabolcsi Bence szavaival „történelmi hangnak” a megjelenésére is, amelyet egyebek között a Don Carlos kolostorjeleneteiből ismerhetünk – vagyis egy elvontabb-elgondolkodóbb Verdi is szót követel magának e partitúra lapjain. Salvatore Cammarano librettója, meg kell hagyni, meglehetősen ügyetlenül vegyíti a szerelmi szálat a történelmi cselekménnyel: a kettő mintha egymás mellett, párhuzamosan haladna, s teljesen véletlenszerű, hogy az egyik szereplői belekeverednek a másik eseménysorba is – a történelmi eseményeknek nincs közvetlen hatásuk a magánéletiekre, s viszont. Azt viszont észre kell vennünk, hogy a szerelmi háromszög felvázolása nagy vonalakban emlékeztet Verdi talán legnagyobb tisztán magánéleti tragédiájának, Az álarcosbálnak szerkezetére: mindenki mindenkit szeret, mindenki mindenkinek jót akar, a vége mégis katasztrófa. A kidolgozás árnyaltsága természetesen nem mérhető a későbbi opuszéhoz, A legnanói csatában felvetett problémára azonban tagadhatatlanul Az álarcosbál felel, ad kielégítő művészi megoldást.

A legnanói csata hiteles előadása a darab bizonyos fokú kiforratlansága és a zenei anyag heterogenitása miatt több úton-módon is elképzelhető. Fernando Previtali karmesteri megközelítése a darab elsőfokú olvasatának tekinthető: a tömegjelenetek valóban gyújtó hangon szólalnak meg pálcája alatt, a magánéleti szál megfelelő pillanataiban pedig képes felszikráztatni a szenvedélydrámát. A mélyebb rétegek felé törekvő műcsírák kibontása iránt már kevesebb érdeklődést mutat, s ez tekinthető bizonyos mértékig az előadás korlátjának is. Ám nem árt hangsúlyozni: ami e keretek között megszólal, az a legmesszemenőbbekig profi, kiérlelt, nagyszerű muzsikálás – a közreműködő együttesek (a Római RAI Szimfonikus Zenekara és Énekkara) az élő előadásból fakadó apróbb hibáktól eltekintve kiváló teljesítményt nyújtanak.

Sokszor leírták már a hajdani Cetra kiadó Verdi-sorozatáról, hogy a felvételek énekesgárdája a kor olasz operai hétköznapjait reprezentálja, s hogy e hétköznapok milyen döbbenetesen magas művészi színvonalat képviseltek. Ez egyfelől vitathatatlan, másfelől világosan kell látnunk azokat a minőségi különbségeket is, melyek e nagyon erős csapatot a nagy lemeztársaságok korabeli felvételein szereplő abszolút élvonaltól elválasztják – annak fenntartásával együtt is, hogy egy Callas, egy Tebaldi zsenialitása nem lehet mérce, még kevésbé elvárás. Ha tehát azt írjuk, hogy a Lidát éneklő Caterina Mancini lenyűgöző hangi kvalitásaival meggyőző szerepformálást nyújt, s hogy ma a világ bármely vezető operaháza két kézzel kapna egy hasonló matériával rendelkező drámai szoprán után, akkor annak kikötése, hogy ez a kiváló szerepformálás ennek ellenére mindvégig adósunk marad a lírai kitárulkozással, a szerep egy fontos dimenziójának a megszólaltatásával, voltaképpen szőrszálhasogatás. A hiányosság okát magam egyébként éppen a csodált hangmatéria apró szeplőjében, a csúcshangok kiélesedésében, szárazzá válásában látom, s az énekesnő technikája sem olyan kifinomult, hogy mindezt teljes mértékben egyensúlyozni tudja. Amedeo Berdini Arrigója hasonló képlet: döbbenetes vivőerejű, tőrőlmetszett hőstenor, a szó klasszikus értelmében – az a típus, aki A trubadúrból nem az f-moll áriát, hanem a Strettát viszi sikerre. Ezt a felvételt hallgatva is inkább szenvedélyes kitöréseit, fényes magasságait őrizzük meg jó emlékezetünkben, mintsem lírai megnyilatkozásait, melyek persze szintén stílusosak, de nem kiemelkedők. Nomen est omen: Rolando, a férj szerepét a szereposztás legnagyobb neve, a később világkarriert befutott Rolando Panerai alakítja, aki mind hanganyagával, mind énekkultúrájával igazolja pályafutásának későbbi alakulását – itt hallható kollégáihoz viszonyítva is: a lemez legsokrétűbb, legmegoldottabb szerepformálása az övé.

Ha nem is a lemeztörténet nagy pillanatát rögzítették az 1951-es élő rádióadás alkalmával, de az újrakiadás jóvoltából mégis egy megismerésre méltó opera jó színvonalú felvételét veheti kezébe az olvasó-hallgató.

Verdi: A legnanói csata
Caterina Mancini, Amedeo Berdini, Rolando Panerai – ének
Km.: a Római RAI Szimfonikus Zenekara és Énekkara
Vezényel: Fernando Previtali
Kiadja: Warner