Kéményseprők éjszakája

Jean-Philippe Rameau: Hippolütosz és Aricia – bemutató az Operaházban, 2013. június 26. MONA DÁNIEL kritikája

Hippolyte és Aricie: Jeffrey Thompson és Szutrély Katalin
Hippolyte és Aricie: Jeffrey Thompson és Szutrély Katalin (fotó: Vermes Tibor)

Modernizált mitológia… Dalos fantasy… KL sci-fi… Legalább ennyi cím/műfajmegjelölés szükségeltetne ahhoz, hogy meghatározzam ama különös értelmezést, mely látvány formájában a Hippolütosz és Aricia premierjén fogadott. Lézerszerű színvilág, bolygót imitáló formák és dinamikusan mozgó animációk biztosították az időtlen helyszínt a futuromitologikus jelmezekbe bújtatott, a testbeszédet egészen újszerűen (még inkább archaizálóan!) alkalmazó énekesek, valamint a múlt és jövő közti kapcsolatot, az időtlenséget táncukban is bemutató balettművészek számára. Ez a „tételmondat” legyen beszámolóm vezérfonala, melyet követve szeretnék képet adni a Rameau-premier talán legjelentősebb mozzanatairól!

Lézerszerű színvilág… A Káel Csaba által megálmodott és Szendrényi Éva által kivitelezett színpad egyik lényeges eleme a színekkel való játék. Az öt felvonásos opera – rendező úr értelmezésében félreérthetetlenül – eltérő világokban játszódó felvonásai (az animáció mellett) más-más színekkel lettek megkülönböztetve. Kétségtelenül egyszerű eszköz. Talán fantáziátlannak is nevezhetnénk; de vajon baj, ha a néző különösebb gondolkodás nélkül, azonnal tudja, hogy az adott rész Pluton piros alvilágában, vagy Neptune kék fennhatósága alatt játszódik? Az is nagy segítség, hogy mikor az utolsó felvonás díszlete zöld fénytől itatódik át, rögtön eszünkbe jut, hogy ez a zöld világ bizony Diane első felvonásban megismert birodalma. A színes színpadképek jobban kiemelik a tűz és víz, az alvilági Pluton és a szemét mindenen rajta tartó Neptune kontrasztját is. Nem utolsósorban pedig az éles, mesterséges árnyalatok az első pillanattól fogva biztosították a kortárs rendezés, a futurisztikus elképzelés azonosíthatóságát.

Thésée: Kovács István
Thésée: Kovács István (fotó: Vermes Tibor)

Bolygót imitáló formák… Káel nem vacakolt sokáig azzal, hogy az újragondolt mitológiai meséhez megfelelő történelmi népet vagy létező országot találjon: egyszerűen kidobta a történetet az univerzumba. A színpad két szélén elhelyezett, mindvégig jelenlévő, leginkább félgömbre emlékeztető díszletelemek egyértelműen égitestek asszociációját keltették. Bármelyik világban jártunk, mindig láttuk: nem ez az egyetlen létező világ. A két meghatározhatatlan kontúrral bíró objektum mintha egy-egy, az aktuális világot védő lepedő-falon áttörni szándékozó bolygó lenne. Ez számomra egyszerre jelentett világok közti feszültséget és szoros kapcsolatot; egyúttal dicsérte az opera minden értelemben univerzálisnak nevezhető mivoltát.

Dinamikusan mozgó animációk… Verdi Attilája után Káel a Hippolütosz és Ariciában is bevetette a dramaturgiai mankót, a vetítést. Főleg a világegyetemi külsőt erősítette vele, valamint olyan „kötelező” elemeket tett színre, mint a tűz lángjai, a víz hullámai, vagy az édenszerű világnak virága. Bordos László Zsolt kiszámíthatónak nevezhető animációs megoldásai – a színekhez hasonlóan – egyszerű, de jóleső összefüggéseket mutattak. Mindössze két esetben vált önkényessé a vetítés. Azon zenei betéteknél, hol sem énekes, sem táncos nem volt a színen, az animáció a Windows Media Player unalomig ismert, irritáló, pulzáló, forgó vizuális gyöngyszeméhez hasonló módba váltott át. Ám ez csak ízlés kérdése. Az viszont kifejezetten zavaró volt, hogy az énekesekben való gyönyörködés helyett a túlzott mozgás a vászonra vonta figyelmünket. A mértékkel, lassan-keveset mozgó háttér fokozása sokká válhat. Szerencsés ellenpélda a vad hullámokból kialakuló (tenger)szem grafikai kialakítása; amennyiben ez szándékosan a történetet irányító Neptune mindent felügyelő tekintetének megjelenítése, hatalmas ötlet. Bordos munkája a darab nagy százalékában kétségtelenül inkább segítette a megértést, erősítette a látványt.

Mercure: Megyesi Zoltán
Mercure: Megyesi Zoltán (fotó: Vermes Tibor)

Időtlen… Az egész bolygóközi koncepcióra a térben, és mindenekelőtt időben való elidegenítés a magyarázat – így nem válik öncélúvá. Az opera elejétől jelenlévő fantasy-szerű világ (a csodálatos lényekkel, elfre emlékeztető Hippolyte-tal stb.) a mitológia újkori utódja. A fantasy, a mitológiával ellentétben, egyáltalán nincs korhoz kötve. Képzelt világ képzelt lényei meghatározhatatlan időben, valós érzésekkel küzdenek. Középpontba kerül az érzelmi világ, mellőzve minden mögöttes – ne adj Isten politikai – üzenetet.

A Purcell Kórus
A Purcell Kórus (fotó: Vermes Tibor)

Helyszín… A hátrafelé emelkedő színpad elősegítette a szereplők láthatóságát, valamint megkönnyítette pl. a főhős tengerbeveszésének ábrázolását. A széleken elhelyezett egy-egy dobogó szinte kizárólag a Purcell Kórus mint klasszikus értelemben vett kar szónokhelyéül szolgált. Az ő hallhatóságukkal sosem volt baj; nem úgy az énekesekével. A sok szempontból korhű előadás számos tekintetben előnyére vált a darabnak, de bizonyos technikai fejlődéssel szembemenő megoldások rontották az audio-élményt. Az Orfeo Zenekar nem az árokban helyezkedett el, hanem az árkot feltöltő emelvényen, majdnem egyvonalban a színpaddal. Bár egy barokk operában jóval soványabb a zenekari apparátus, mint egy modernebb darabban, a színpadon hátrébb elhelyezkedő énekeseknek esélyük sem volt áténekelni a hangszereket. Ez olyan előadói gyakorlat, amelyhez nem érdemes ragaszkodni, hiszen nem ad olyan plusz ízt, mint a historikus hangszerek sajátos hangja, nem szolgál olyan mulattató élménnyel, mint a XVII-XVIII. századi énekesek ma megmosolygott gesztusainak felelevenítése. Ezen elrendezés hajdani elvetése az énekművészek hallhatóságának növekedését eredményezte, visszavezetése sajnos ennek csökkenésével jár.

Phèdre: Vizin Viktória
Phèdre: Vizin Viktória (fotó: Vermes Tibor)

Futuromitológiai jelmezek… Haamer Andrea ruháit egy sor olyan jelzővel tudnám illetni, mely csak látszólag pejoratív: giccses, röhejes, idétlen, fura. A francia barokk mesterkéltségét, túlzott kifinomultságát, stilizáltságát félreérthetetlenül felidéző rendezésben mindvégig éreztem egy csipetnyi gúnyt. Káel és csapata kifigurázza az egykori előadói tradíciókat. Ha igazam van, úgy számos túlzás igazolást nyer, sőt, lényegivé válik. A merev fodros-, a vörös abroncsos szoknya, az Operaház Simon Boccanegrájának szörnyeire hajazó lények madártollas ruhája, vagy az amerikai „sorozathős”, Alf alakja máris paródia, támogatja a rendezést. A Thésée és Phèdre fejét ékesítő szarvdísz egyszerre volt királyi hatalmuk és szerelmükben való csalódásuk, ha úgy tetszik: felszarvazásuk jelképe. És megint a színek… Aricie egyszerű, csinos ruhája nem gyarapítja a gag-jelmezek sorát. Fehér színe ártatlanságot és tisztaságot tükröz, ahogyan Phèdre vörös jelmeze épp ennek ellenkezőjét. Minden ruha őrzött valamit a múltból (szabás, anyag stb.), de tagadhatatlanul újszerű volt.

Hippolyte: Jeffrey Thompson
Hippolyte: Jeffrey Thompson (fotó: Vermes Tibor)

Testbeszéd… Előre meghirdetett rendezői instrukcióként olvashattuk, hogy a két címszereplő a francia barokk hagyományoknak megfelelő gesztusokkal fogja előadni szerepét. Jeffrey Thompson S-re emlékeztető pózait, sminkkel kiemelt, férfiatlan mimikáit és nevetséges kézmozdulatait aligha vehettük komolyan. Újabb tréfával, kifigurázással álltunk szemben. Mondhatnánk soknak, de számomra aznap este – az animáción kívül – semmi nem tudott sok lenni. Ami az lett volna, azt nem vettem komolyan; a francia barokk tüzére dobott olajnak értelmeztem, és remekül szórakoztam rajta.

Aricie: Szutrély Katalin
Aricie: Szutrély Katalin (fotó: Vermes Tibor)

Énekesek… Általában jellemző volt, hogy a művészek első megszólalásukkor szintjük alatt teljesítettek. A zenekar pontatlanul lépett be, a zenészek nem voltak szinkronban, az énekesek bátortalanok, néhol hamisak is voltak. Premier eleji lámpaláz? Pár perc, és mindenki helyrerázódott. Vashegyi György a szokott határozottsággal fogta össze zenekarát, mely az opera további részében feledtette a kezdeti nehézségeket. Szutrély Katalin (Aricie) a „lámpaláz” után sem volt a legkifejezőbb, de tisztán és bájosan énekelt. A legnagyobb javulást Vizin Viktória (Phèdre) és Kovács István (Thésée) mutatta. A kezdetben középszerű alakításból meggyőző, emlékezetes és drámai szerepformálást kaptunk. Ezen az estén Till Fechner (Pluton, Neptune) nem tudott nálam a többiekével azonos szintű elismerést kivívni. Kollégái bátor, néhol megint csak túlzó alakítása mellett túl simának, túl szabályosnak éreztem. Schöck Atala (Diane) teljesítményét a feltételezett lámpaláz sem tudta kikezdeni; végig magas színvonalú munkájának ováció lett jutalma. Az említett bátor éneklés győztese egyértelműen az amerikai Jeffrey Thompson (Hippolyte) volt. A barokk operák esetében óriási szükség van rá, hogy az előadók ne csak álművészi érzékenységgel leénekeljék szólamaikat, hanem reagáljanak a zenei poénokra, merjenek akár groteszk mód kifejezőek lenni. Thompson bevállalta, hogy megmutatja haute-contre (speciálisan francia magastenor) szólamának nehézségeit, karikírozza saját magát. Az elcsukló szóvégek, a nyögésre emlékeztető sóhajok, a szándékosan csúnya hangok (plusz a már említett gesztusvilág) egy emberi, ugyanakkor direkt modoros: mindenképp felejthetetlen jelenséget teremtettek. Végül: a három párka (Mészáros Péter, Kálmán László és Blazsó Domonkos) kitűnően tolmácsolta Rameau mai napig letaglózó modulációit a híres tercettben.

A tánckar
A tánckar (fotó: Vermes Tibor)

Balettművészek… A francia barokk opera nélkülözhetetlen része a balett. Tudta ezt Káel Csaba és Kerényi Miklós Dávid koreográfus is. Nem lepett meg, hogy a történet kellős közepén egy öt-hat perces táncbetét következett, még akkor sem, ha sehogy sem kapcsolódott az előzményekhez. Műfaji sajátosság. Annak pedig különösen örültem, hogy a balettkar az operákban nem megszokott precizitással végezte dolgát. Az operát nyitó etűd, a férfi-nő problematikát előrevetítő páros tánc mérhetetlenül klisés, mégis finom, kontextusba illő apróság volt. Kerényi koreográfiái az időtlenség gondolatához igazodva ötvözték a klasszikus balett és a kortárs tánc elemeit.

Pluton (Till Fechner) és a párkák (Mészáros Péter, Kálmán László és Blazsó Domonkos)
Pluton (Till Fechner) és a párkák (Mészáros Péter, Kálmán László és Blazsó Domonkos) (fotó: Vermes Tibor)

Mindenből azt kaptuk, amit valaha Rameau korának emberei. Csak kicsit többet. Csak kicsit újabbat. Csak kicsit kifacsarva. Csak kicsit sajnálom, hogy a rameauneurök népes táborának mindössze három este állt rendelkezésére, hogy lássa, hallja.

Fotók: Vermes Tibor