Kell nekünk?

2012. február 28.

ErKell nekünk! – A Magyar Állami Operaház jótékonysági gálája az Erkel Színházért. KONDOR KATA írása

Az Erkel Színház-kérdéskörben pro és kontra rengeteg érv hangzott már el. Miközben a művészek és a közönség egy része teljes mellszélességgel áll ki az intézmény újranyitása mellett, újra és újra felmerülnek kérdések: lesz-e forrás a működtetésre, illetve van-e akkora a magyarországi operaközönség, hogy az Operaház mellett még egy ekkora nézőteret megtöltsön? (Vagy ha nem is tölti meg, legalább jelentős számban képviselteti magát…) Hasonló kételyek e sorok írójában is felmerültek, amikor elment a farsangi időszak utolsó szombatjára, az Operabál helyett kitűzött jótékonysági Erkel-gálára.

Maga a műsor egyfajta érvelésnek is felfogható, amelynek az a célja, hogy bebizonyítsa: szükségünk van az Erkel Színházra. Nyilvánvalóan ezért készítették az egyes műsorszámokat megelőző videóbejátszásokat, amelyek során a fellépő művészek a vele kapcsolatos véleményüknek, élményeiknek adtak hangot. Néha kedves naivitással (többen is arról beszéltek, mekkora szüksége van a hazai közönségnek még több operára, komolyzenére…), máskor viszont finoman szólva csúsztatásokkal tele (nem szeretnénk többet a jegyárak különbségéről hallani, aki gyakran jár az Operaházba, pontosan tudja, hogy ott is vannak olcsó jegyek). A nyilatkozatok között üdítő színfoltot képezett Megyesi Zoltán és Miklósa Erika története.

Celeng Mária (fotó: Csillag Pál)

Ugyanakkor maga a gála koncepciója is az Erkel Színház mellett érvelt: lássuk, mennyi tehetséges fiatal van, akiket a megnyitás esetén lenne hol foglalkoztatni, mennyi jó mű, amelyek akkor elférnének a repertoáron. Ez a célkitűzés gyakorlatilag teljesült: az Operaházban nem, vagy alig megforduló művészek értékeit ismertük meg. Közülük a legkiemelkedőbb Celeng Mária produkciója volt, aki Puccini O mio babbino caro…” kezdetű áriáját adta elő. A mindössze huszonhárom éves énekesnő csodaszép és jelentős erejű hanggal, valamint lenyűgözően biztos és könnyed magasságokkal rendelkezik, érdemes megjegyezni a nevét, gyaníthatóan hallani fogunk róla még!

Emlékezetes volt még Balczó Péter, aki a Hunyadi Lászlóból énekelte László áriáját, igazán szép színű tenorhangon, valamint a legjobb értelemben vett egyszerűséggel. A Così fan tutte hatosa is több remek énekesi produkcióval örvendeztette meg a hallgatóságot. Ugyan Megyesi Zoltánt és Cser Krisztiánt – szerencsére – szoktuk hallani az Operaház falai között, többeknek újdonságot jelentett viszont a fiatal szoprán, Jakab Ildikó szépen csengő hangja.

A gálán számos olyan műből hallhattunk részletet, amelyek az Operaház jelenlegi repertoárjából hiányoznak, ami még egy ok lehet az Erkel Színház megnyitása mellett. Erkel Dózsa György című operájából is elhangzott egy ária. Ezt az igencsak mellőzött darabot az Erkel-évben két koncertszerű előadás során szerethette meg a közönség (és tapasztalhattuk, hogy milyen remekül kioszthatók a szerepei!). Fodor Beatrix az akkori előadásban is szerepelt, előadásában Rózsa áriája most is torokszorítóan hatott. Lebilincselő volt hallgatni, hogy mennyire ellentétben állt a zenében, a hangban megjelenő egyszerűség, tisztaság és a gála díszleteinek gazdagsága, pompája. Végül a csillogás bizonyult felszínesnek…

Fodor Beatrix (fotó: Tomas Opitz)

A gála összeállítói egy egész blokkot szenteltek azoknak a könnyedebb műveknek, amelyek szintén az Erkel Színház profiljába tartoznának. Így lehetőség nyílt ismert és kedvelt énekeseknek a ritkábban látott oldalukat is megmutatni. Emlékezetes volt Haja Zsolt A mosoly országa híres részletében, az énekes kiállása, színpadi jelenléte remekül illett a darabhoz. Miklósa Erikától ugyan már többször hallhattuk Bernstein Candide-jából Kunigunda áriáját, de még sosem éreztem ilyen átütő erejűnek, benne a technikai bravúr megfelelő stílusérzékkel párosult (egyedül az ária elejére jellemző modorosságot lehet kifogásolni).

Az este során a sok újdonság és meglepetés mellett jól ismert és közkedvelt produkciókat is hallhattunk: az Operaház kiválóságai legnagyobb szerepeikből énekeltek. Így gyönyörködhettünk Kertesi Ingrid Melinda-, Bretz Gábor Escamillo-, Wiedemann Bernadett Azucena-alakításában is. A gálán két produkció erejéig (Erkel: Hunyadi László – Palotás; Gershwin: Who cares?) a táncművészet is képviseltette magát. Ki kell még emelni az Operaház Ének- és Zenekarának, valamint a hat karmesternek (Héja Domonkos, Kesselyák Gergely, Medveczky Ádám, Stefan Soltész, Kovács János és Dénes István) színvonalas közreműködését is.

A gála összességében nagyon kellemes benyomást hagyott maga után, főleg a sok fiatal művész, akik – bár különböző hangi adottságokkal és technikai felkészültséggel rendelkeznek – frissességükkel, mesterkéletlenségükkel egészen felpezsdítették a sokszor kissé érdektelenre sikerült gálahangulatot. Volt azonban valami, ami nagyon lerontotta az összhatást. Az Operaház nézőtere egyáltalán nem telt meg, a földszinten is számos üres helyet lehetett látni, de a harmadik emelet is foghíjasnak tűnt. Ráadásul a közönség soraiban nagy számban foglaltak helyet bennfentesek, rokonok, újságírók stb., tehát nem azok a rétegek, amelyek egy jótékonysági gála esetében célközönségnek számítanak. (Nem csupán én éreztem így, mögöttem egy fiatalember megkérdezte, vajon van-e valaki, aki teljes áron vett jegyet, mivel ő nem találkozott olyannal. Meg kell mondjam, én sem.) Ha ilyen kevesen vannak, akik hajlandóak áldozni az Erkel Színházért, akiket érdekelnek ezek a művészek, művek, akkor mire számíthatunk a megnyitást követően? Jogosnak érzem a kérdőjelet a gála szlogenje után: kiknek, hányaknak kell igazából az Erkel? Míg művészi értelemben a gála teljesen meggyőzött arról, hogy szükség van rá, a bevezetőben említett kételyek továbbra is megmaradtak.

Fotó:  Csillag Pál, Tomas Opitz / Magyar Állami Operaház

 

Hasonló bejegyzések