Bánffy Miklós rekonstruált díszleteivel, Szinetár Miklós rendezésében játszották Miskolcon Bartók operáját. VONA ILDIKÓ videós beszámolója a június 13-i előadásról
A Bartók Plusz Operafesztiválon idén is bemutatták A kékszakállú herceg várát. Miskolcon már hagyománynak számít, hogy mindig más állítja színpadra a darabot, így most Szinetár Miklós rendezésében, a Kolozsvári Magyar Opera előadásában láthatta a közönség. A produkció külön érdekessége: a díszletek és jelmezek azoknak a rekonstrukciói, amiket az 1918-as ősbemutatón használtak, azaz gróf Bánffy Miklós látványtervei alapján készültek.
Egy dísztelen, komor csarnokban játszódik a cselekmény, ahol a hét ajtóból három balra, három jobbra, az utolsó pedig középen, lejjebb helyezkedik el. Judit sorra nyitja ki a termeket, végül a hetedik után ő is elvonul a régi asszonyokkal. Az eredeti színpadképet a rendező elöl egy íróasztallal és egy pamlaggal egészítette ki. A falak sötétek, amivel ellentétben állnak a szereplők színes ruhái. Csak zárójelben jegyzem meg: maga az épület – első ránézésre – nagyon emlékeztet a nemrégiben felújított és átadott diósgyőri várra.
Szinetár Miklós komoly hangsúlyt fektetett a színészi játékra: nála a férfi-nő viszony lélektani háttere áll a középpontban. A szereplők mozdulatai jellemzők, még a Kékszakállú és a régi asszonyai közti kapcsolatot is precízen kidolgozta: minden feleség kapott egy simogatást, egy kedves tekintetet a hercegtől, és érezhető volt, hogy a nők egymással is jól megférnek. A történet folyamán a rendező szívesen játszott a fényekkel, így minden ajtó más színben úszott. Az ötödik kinyitásakor a nézőtéri lámpák is felkapcsolódtak, és a terem teljesen kivilágosodott. Háttérvetítés is színesítette az előadást: a képeken először a Kolozsvári Opera nézőtere, majd Bartók korabeli festmények látszottak.
Ezúttal a teljes opera elhangzott, a prológust Dimény Áron tolmácsolta. Kékszakállút Szilágyi János alakította, aki szép és kifejező hangszínnel rendelkezik. Sajnos hangja itt-ott elveszett a színházteremben, de azon az estén gyakran jelentkezett ilyen jellegű gond – különösen a Juditot megszemélyesítő Molnár Máriánál fordult elő sűrűn, hogy nem hallottuk, amit énekel. Kár érte, mert színészileg mindketten nagy átéléssel formálták szerepüket, és képesek voltak pontosan érzékeltetni a figurák vívódásait, valamint a köztük levő vonzódást és ellentéteket.
Selmeczi György vezényelte a Miskolci Szimfonikus Zenekart, melynek tagjai annak ellenére nyújtottak színvonalas teljesítményt, hogy a miskolci színház zenekari árka kicsi a Bartók-opera számára, ezért néhány hangszert a nézőtér két oldalán kellett elhelyezni, ami nem igazán segítette az egységes hangzást. Összességében szép, ízléses, érdekes, de nem különösebben kimagasló Kékszakállú-előadás született, ám mindenképpen kuriózumnak számít, hogy a mai közönség láthatta az ősbemutató díszleteivel, jelmezeivel ezt a művet.
Fotók: Éder Vera, Vona Ildikó