Kékszakállú100 fesztivál az Erkel Színházban – KONDOR KATA írása a június 4-i és 5-i előadásokról
A magyar operatörténet különösen fontos évfordulójához érkeztünk az idén, május 24-én volt éppen száz esztendeje, hogy bemutatták az alighanem legismertebb magyar operát, Bartók A kékszakállú herceg vára című művét. Erről az alkalomról az Opera új bemutatóval emlékezett meg, amelyet fesztivállá bővített ki: az Eötvös Péter Senza sanguéjával együtt tartott három előadás mellett két alkalommal, szintén a párjául írt darabokkal együtt, legendás rendezésekben került színre az opera.
Az első este a párdarab Madarász Iván Prológja volt, mely erre az alkalomra készült. Ahogyan a mű címe is mutatja, a zeneszerző a Kékszakállú prológjának szövegét zenésítette meg, és aköré építette egész operáját, számos (részben módosított) Bartók-idézettel teletűzdelve. A muzsika a misztikum és a dráma tartományai között mozog, kifejezetten hangsúlyos szerepet adva az ütősöknek, a Regős szerepét alakító tenorista szólamába pedig egy Kékszakállú és egy Judit fűzi a saját énekét, vagy reagálnak az éppen elhangzó szövegbeli motívumra annak bartóki megfelelőjével. A próbálkozás akár érdekes is lehetne, ha nem éreznénk nagyon mesterkéltnek: mintha a szerzőnek muszáj lett volna valamit kezdenie a prológgal, attól függetlenül, hogy van-e releváns művészi elképzelése róla. Így egy kissé lebutított magyarázatot kapunk arról, hogyan is kell értelmezni a szöveget, vagy éppen az opera cselekményének melyik ajtaja illik egyes részeihez (hála Istennek azért nem kellett mind a hét ajtónak a parafrázisát végighallgatni). Így amolyan múzeumi darab lett az operából, megadtuk a kötelező tiszteletet a prológ szövegének, hiszen tudjuk, hogy úgy illik az, aztán a kötelező kört letudva mehetünk is tovább a tényleges remekműhöz.
Bár a párdarabok koncertszerű előadásban voltak meghirdetve, a Prológ háttérvetítést, sőt, valamiféle minimális rendezést is kapott, amelyet M. Tóth Géza alkotott meg. A háttérben látható egyszerű animációk és avantgárd képzőművészeti alkotások némi hangulati elemmel ugyan hozzájárultak az operához,
ám így is az a kellemetlen érzésünk támadt, hogy a rendezőnek talán egyetlen operát is elegendő lett volna színre állítania,
mert ami elsőre még ötletesnek tűnt, és lekötötte a figyelmet, az újdonság varázsát vesztve már nem járul hozzá jelentős mértékben a művészi élményhez. A darab három szereplője – Balczó Péter, Kovács István és Miksch Adrienn – a szokásos színvonalas énekükkel járultak hozzá a produkcióhoz – eltekintve attól, hogy igen rossz minőségű hangosítással hallhattuk őket –, csodát tenni azonban ők sem tudtak.
Ha azt hittük, túljutottunk az est kínosabb felén, tévedtünk: a második részben (amely, mivel a prológot az első operában már meghallgattuk, szünet nélkül következett) Nagy Viktor 1993-as rendezését idézték fel, melyhez a Makovecz Imre által tervezett díszletet szintén háttérvetítés jelenítette meg. És amikor felment a függöny,
egy kis költségvetítésű számítógépes játék grafikáját idéző látvány tárult a szemünk elé, amelyből csak annyi hiányzott, hogy egy három vonallal rajzolt középkori lovag bekocogjon a színre.
A szörnyen kínos és kiábrándító, sőt, egyenesen nevetséges látvány már önmagában sokat rontott volna az előadáson, de a szereplők közti történések se sokat javítottak a helyzeten. Azzal, hogy a rendező a darabnak bő felében mozdulatlanságra kárhoztatta a Kékszakállút éneklő Palerdi Andrást, nem csupán arról mondott le, hogy a szereplő karakterének árnyalatait és a két ember közötti viszonyt a néző elé tárja, de jelentősen korlátozta az énekes vokális produkcióját is – bár nem gondolnám, hogy a basszista volna a szerep ideális megformálója, alig egy hete hallhattuk, mennyivel többre képes, ha nem kötik gúzsba. Judit szerepében Lukács Gyöngyi érzékeny muzikalitásával és kidolgozott karakterábrázolásával sem tudta teljesen elfedni vokális produkciója egyes szépséghibáit, főleg bizonyos kellemetlen váltásokat a hangtartományok között. Az est karmestere Medveczky Ádám volt, akinek ezúttal nem sikerült megismételnie a közelmúltban is gyakori dirigensi bravúrjait. Mindig kérdés, hogy a sok, egyetlen előadás számára létrehozott produkcióban mennyi lehetőségük van az alkotóknak keresztülvinni az elképzeléseiket – itt érezhetően nem sikerült ezt maradéktalanul megvalósítani, pontatlanságok, bizonytalanságok árnyékolták be a produkciót.
Sokkal pozitívabb lett a második este mérlege. Ekkor Vajda Gergely Barbie Blue című alkotása szólalt meg, amely meglepő módon a legkorábbi a három párdarab közül. És bár nem mutatható ki egyértelmű összefüggés a művészre ható külső nyomás és a létrejövő mű minősége között, ezúttal érezhetően előnyére vált az operának, hogy az elsődleges cél nem pusztán annak bármi áron való létrejötte, hanem valódi művészi érték megalkotása volt. A Barbie Blue önmagában is élvezhető darab, ugyanakkor a fesztiválon játszott alkotások közül a legszervesebb kapcsolatot mutatta Bartók művével. Bár az opera felvétele könnyen hozzáférhető, élőben alighanem a legtöbben most találkoztak vele először, és ez az élmény jócskán felülmúlta a lemez alapján vártakat. Azt eddig is tudtuk, hogy sziporkázóan szellemes műről van szó – különösen komikus, ahogyan a mindennapi élet banalitásai rímelnek az eredeti mű szinte szakrális jelentésrétegére –, ám
a főszereplők kiüresedő házassága és felszínes élvezetekbe és értékekbe menekülése annyi rejtett tragikumot foglal magába, hogy miközben néhány perce még nevettünk, nem sokkal később szinte észrevétlenül szorul el a torkunk Barbie monológját hallgatva.
A zenét pedig minden megkötés nélkül nevezhetjük egyszerűen csak szépnek, miközben érvényesülésében kétségtelenül szerepe van a kiváló előadásnak, elsősorban a címszerepet éneklő Kálnay Zsófiának, aki a nőalak személyiségének sokszínűségét és rejtettebb oldalait is megmutatta. Rezsnyák Róbert tisztes mértéktartással, korrektül szólaltatta meg Bernard szerepét, a Magyar Állami Operaház Zenekara pedig a szerző vezényletével magával ragadóan muzsikált.
Ezúttal a második részben egy igazi történelmi Kékszakállút láthattunk, a vetített háttér (az előző napinál sokkal jobb minőségben) az ősbemutató rekonstruált díszletét ábrázolta, melyhez Szinetár Miklós rendezte meg a darabot, sőt, egyúttal a Regős szerepét is magára vállalta. Ez az előadás (ahogyan az idei új bemutató is) a főszereplő művészlétét hangsúlyozta ki, aki Juditot szépen berendezett dolgozószobába vezeti be, birodalma az Operaház, a vetítésben pedig több, a darab keletkezési idejéből vagy azt nem sokkal megelőző korból származó festményt láthattunk. Ettől eltekintve,
jóformán a darab legvégéig hagyományos produkció került színre,
a szereplők egymáshoz való viszonyulása, az ajtók jelentése mind-mind az opera legklasszikusabb értelmezésének felelt meg. Mígnem a befejezésben Judit nem vállalja, hogy csatlakozik a régi asszonyokhoz, egy színpadias gesztussal (jelmeze szerint ő maga is valamiféle előadóművész lehet) elhajítja a palástot és a koronát, hogy a Kékszakállúval maradhasson. Nem lehet azt mondani, hogy a rendezés zavaró lenne, vagy ez az értelmezés nem férne össze a darabbal, ám különösebben mélyére se hatol, így ez a produkció inkább történelmi értékénél fogva bizonyult megtekintésre érdemesnek.
Alapvetően pozitív benyomást keltett viszont a zenei kivitelezés. Bár egy-két kisebb megingás miatt itt is felmerülhettek azok a bemutató előkészítési körülményeivel kapcsolatos kételyek, mint előző este, az összbenyomás azt mutatta, hogy
ha akadtak is nehézségek, azokon nagyrészt sikerült felülkerekedni
– elismerés illeti Vajda Gergely karmestert és természetesen a zenekart is. Kovács István a Kékszakállú avatott tolmácsolója, saját adottságaihoz (és persze a rendezéshez) mérten ezúttal is elsősorban a karakternek az esendő, emberi oldalát bontotta ki. Gál Erika kiegyenlített hangon szólaltatta meg szólamát (legfeljebb a pianókat hiányolhattuk néha), ugyanakkor szerepformálását kissé egysíkúnak éreztem. Judit karakterének ugyan szerves részét képezik a hisztérikus és sokszor ellenszenves vonások, úgy vélem azonban, összességében mégis több van benne.
Az utóbbi időben kissé gyors ütemezésben követték egymást az opera újabb és újabb bemutatói, illetve fesztiválprodukciói. Hogy ez mennyiben feszegeti az intézmény kapacitásának határait, legfeljebb sejthetjük, ám hogy a közönségét mennyire, azt sajnos láthatjuk: a nagyobb befogadóképességű helyszíneken (amilyen az Erkel Színház is) játszott előadások rendre nem teltek meg, miközben sokan, időhiány miatt talán csak néhányat tudtak megnézni a számukra érdekes programokból. Pedig ezúttal is láthattuk, hogy mindez többet érdemelne, a produkciók mögött megvan az a művészi teljesítmény, ami miatt nem csupán kötelezően letudni való feladatként kellene őket kezelni, hanem megadni a lehetőséget, hogy minél többekhez eljussanak.
Fotók: Csibi Szilvia, Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház