ReJoyce! – The Best of Joyce DiDonato. BÓKA GÁBOR kritikája az Erato új válogatásalbumáról
Az elmúlt hónapokban elárasztották a lemezpiacot a Best of-albumok. Köszörülhetnénk a nyelvünket azon, hogy mennyire elegáns gesztus – egy immár klasszikussá vált Korda György-paródia szavait idézve – a legutóbbi válogatáslemez legsikeresebb számaiból mazsolázgatni, ám a gyakorlat azt mutatja, hogy az ilyen kiadványok iránt mindig nagy az érdeklődés. Azok a hallgatók, aki ugyan nem elég elvakult rajongók ahhoz, hogy egy-egy komolyabb diszkográfiával rendelkező énekessztár összes lemezét begyűjtsék, de ahhoz elég érdeklődők, hogy mindig legyen a kezükben valami, amit hallgatni, vagy szerencsés esetben akár dedikáltatni lehet, biztosan vevők e különböző fantáziacímekkel ellátott vegyesfelvágottakra. Így borítékolható az is, hogy Joyce DiDonato két nap múlva esedékes budapesti koncertje az énekesnő számos CD-je és DVD-je közül elsősorban annak a kétlemezes albumnak az eladási statisztikáit növeli majd, melyet a nyáron bocsátott ki az Erato kiadó, bő keresztmetszetet nyújtva az amerikai művész pályafutásának elmúlt egy-másfél évtizedéről, pontosabban annak hanghordozókon dokumentált részéről.
A válogatás minden szempontból reprezentatívnak mondható. Egyrészt híven mutatja be DiDonato karrierjének sarokpontjait: a Händeltől és kortársaitól Mozarton át Rossiniig ívelő korszakot mint legfőbb működési területet, kiegészülve néhány izgalmas Berlioz- vagy éppen Richard Strauss-részlettel. Mindehhez a második lemez végén két részlet járul egy amerikai kortárs operából, Jake Haggie Dead Man Walking című darabjából, hogy aztán néhány klasszikus musical egy-egy dala tegye föl az i-re a pontot – emlékeztetve arra az életrajzi tényre, hogy DiDonato eredetileg musicalénekesnek készült, e zenei világ tehát egyáltalán nem idegen tőle (még ha a korábbi zeneszámokhoz képest némileg disszonánsnak is érezzük felhangzásukat). A repertoár szélessége (melynek jelentős részét mindamellett, nyilván nem teljesen függetlenül az aktuális turnétól és a legutóbbi, Drama Queens címet viselő tematikus lemeztől, Händel-áriák teszik ki) persze csak ürügy a szerkesztők számára, hogy felhívják a figyelmet az énekesnő művészetének legjellegzetesebb vonásaira: az összeállítás változatossága alkalmat ad arra, hogy a sokféleségen felül bizonyos általános jellegzetességeket is megfogalmazzunk Joyce Didonatóval kapcsolatban. Ilyen mindenekelőtt, hogy ő is azon művészek sorába tartozik, akik nem elsősorban eredendő, természet adta adottságaikkal szögezik székhez a hallgatót. A hang, legyen bármilyen olvadékony és nemes színű is, mégsem a legegyénibb színű mezzoszoprán, amit ismerhetünk. Annál inkább magával ragadó e matéria végtelen kimunkáltsága és technikai felkészültsége. Utóbbi alatt persze nem kizárólag a mindenki számára hallható énekesi bravúrok eminens abszolválására gondolhatunk, mint ahogy azt Titus kegyelme Sextusának áriájában, vagy bármelyik Rossini-bejátszásban magunk is megtapasztalhatjuk, hanem egyrészt a dallamívek nemes megformálására, másrészt az énekbeszéd folyékony természetességére az olyan részletekben, mint a Poppea megkoronázása Addio, Roma kezdetű monológja vagy a Xerxész népszerű Largójának bevezető recitativója. DiDonato e pllanatokban éppen az általa amúgy mindig hitelesen képviselt csillogás feltűnő kerülésével ér el erős hatást, és bizonyítja, hogy művészete nem pusztán a külsőségek iránt nyitott, de a mélyebb tartalmak megszólaltatásához is megtalálja a kulcsot.
Nem mintha ez a bravúrosabb áriák megformálásakor kérdéses lenne. Ellenkezőleg: nincs olyan száma a két korongnak, amit ne éreznénk akár megrendítően, akár elbájolóan hitelesnek – alkalmazkodva persze a szóban forgó ária érzelmi töltetéhez, hangulatához. Ha a sok egyenrangúan nagyszerű szám közül mégis ki kell emelnünk néhányat, úgy személy szerint – a már említett Titus- és Poppea-részletek mellett – a vibrálóan erotikus Cherubino-ariettát, Donna Elvira emelkedetten fájdalmas áriáját és a Faust elkárhozása elragadtatott Margit-monológját említeném De az is nehezen felejthető, ahogy DiDonato hangja egy-egy szám erejéig az ideálishoz közelítő módon összefonódik, sőt egybeolvad Patrizia Ciofiéval (Händel: Rodelinda) vagy éppen Anna Netrebkóéval (Rossini: Stabat mater – Quis est homo) – no és a saját magáéval a Figaro házassága Susanna–Cherubino-duettjében, ahol néhány perc erejéig szopránként is megcsodálhatjuk DiDonatót.
Aki könnyen túlteszi magát az ilyesfajta potpourri-lemezek mindenkori hátulütőjén, vagyis a különböző zenekarokkal és karmesterekkel más-más körülmények között rögzített felvételek technikai és művészi egységének hiányán, azt aligha érheti csalódás e minden szempontból üdítő, és értékes, gazdag pályát bemutató lemez megvásárlásával – főképp, hogy bónuszként néhány olyan tracket is meghallgathatnak, melyek a korábbi lemezekről különböző okokból lemaradtak. Az alaposabb ismerkedés minden bizonnyal kedvet csinál a két nap múlva esedékes személyes találkozáshoz is.
ReJoyce! – The Best of Joyce DiDonato
Joyce DiDonato – ének
Km. Patrizia Ciofi, Anna Netrebko, Frederika von Stade – ének
Vezényel: Alan Curtis, Christophe Rousset, Emanuelle Haïm, Fabio Biondi, Kazushi Ono, Yannick Nézet-Séguin, Edoardo Müller, Antonio Pappano, Patrick Summers
Kiadja: Erato / Warner