Kalandozó magyarok

2011. július 18.

Kodály Zoltán Háry Jánosa a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, 2011. július 8. FÜLÖP KÁROLY kritikája

Immár hagyományként örvendezhetünk a debreceni Csokonai Színház nyári fellépéseinek a Margit-szigeten. A debreceni teátrum művészei minden évben egy-egy kiemelkedő produkciót hoznak el a pesti közönségnek, idén Kodály Háry János című daljátékára került sor Vidnyánszky Attila látványos és gondolatgazdag rendezésében.

Vidnyánszky a mű eredeti verzióját kívánta a nézők elé tárni, az előadás cselekménye gyakorlatilag a ’80-as években készített hanglemezfelvétel történéseinek rendjében zajlik. A daljáték négy kalandja az öreg Háry költészetté nemesülő nosztalgikus ábrándjaiban elevenedik meg: a keretjátékban a nagyabonyi kocsma társasága sürgető kíváncsisággal várja Háry bátya újabb történeteit, a képzelet szárnyán ők is a kalandok részeseivé válnak. Ők alkotják hát a rendezés szerint a későbbi kalandok szereplőit: a nagyabonyi kocsmárosné, a cimborák, sógorok és komák eljutnak a határra, az Óperencián túlra Bécs városába, a Majland alatti harctérre, mintegy demonstrálva, hogy elvágyódnak a hétköznapokból a költészet erejének segítségével, s aztán hazatérnek, mert igazi boldogságukat csak magyar földön találják meg. Vörösmarty gondolatának sokadik újrafogalmazása ez, akárcsak Ady szimbóluma, A föl-földobott kő: „Messze tornyokat látogat sorba / Szédül, elbusong, s lehull a porba / Amelyből vétetett.”

Jelenet az előjátékból (fotó: Máthé András)

Vidnyánszky Attila színpadát is szimbólumok keretezik. Olekszandr Bilozub díszlettervező állandó alkotótársa a rendezőnek, aki így fogalmazza meg együttműködésük lényegét: „… tele van költészettel. Az én költői–színházi eszményemet díszletekben és jelmezekben jelenleg ő fejezi ki leginkább.”  Bilozub díszlete körszerkezetű: a háttérben óriási, mívesen kimunkált csipkés párta zárja ívesen a teret, oldalt szalmabálák, középen a forgószínpad szerencsepatkója rejti magában a nagyabonyi pincét, ugyanakkor domb, harcmező, és a kalandok közti hosszú vándorutakat is megformálja, valamint a muszka-magyar határszél kettős képét. A látványon túl kiváló lehetőséget ad egy-egy hangsúlyos helyzetbe kerülő szereplő kiemelésére, például János és Örzse boldogságuk csúcsán, Mária Lujza a Nixbe ugrás előtt, a szánalmas-komikusan botorkáló császár zavarodottságában, politikai mellőzöttségében és tehetetlenségében jelenik meg a dombtetőn. A magyarokat a búza, kenyér – az élet szimbólumai; a bécsi udvar cifraságát a mézeskalács, a franciákat a baguette és egyéb sütemények óriásira növelt színpadi megtestesülései jellemzik. Szerepel még a kétfejű sas, a félelmetes Lucifer mézeskalács-paripaként tűnik fel a vár tornyai fölött, mézeskalács vitézzel együtt. A győztes Háry valamiféle görgős aranyborjún érkezik, lehet imádni. Kiemelendő a jelmezek változatos, ötletes és igényes kidolgozása: egyénítenek is, ugyanakkor a tömegjelenetekben tökéletesen illeszkednek egymáshoz. Nagyon látványosak a táncos tablóképek, lenyűgöző a koreográfia, annak ellenére, hogy a táncosok együttmozgásában néhol bizonytalanságot, pontatlanságot tapasztalhattunk. Feladatuk nagy volt, derekasan helyt álltak, jó volt nézni produkciójukat.

Kun Ágnes Anna (Örzse), Haja Zsolt (Háry), Dánielffy Zsolt (muszka silbak) és Cselóczki Tamás (Ebelasztin) (fotó: Máthé András)

A Debreceni Filharmonikus Zenekar Kocsár Balázs irányításával szépen játszotta Kodály muzsikáját; a hosszú előjátékban sikerült elkerülniük a monotonitást, az Intermezzo, a Bécsi harangjáték vagy a Császári udvar bevonulása az est kimagasló zenei teljesítménye volt. A Csokonai Színház Énekkara is szépen látta el feladatát, produkciójuk csúcspontja a Toborzó volt természetesen. A hangosítás hibájának vélem azonban, hogy egy másik hatalmas fináléjukban a „Jól vezet minket Háry János kapitányunk!” frázis szinte alig volt hallható – és érthető.

A szólisták feladata volt a hatalmas mennyiségű próza és az énekszámok, a „csak tiszta forrásból” gyűjtött népdalok tolmácsolása. A címszerepben Haja Zsolt fess kiállásával, az énekszólam magabiztos bírásával vette le a közönséget a lábáról, no meg Örzsét és Mária Lujzát és a színpadon előforduló egyéb hölgyeket. A prózai szövegformáláson még van csiszolni való, a színpadi játék is minden bizonnyal fejlődik majd a gyakorlattal. Örzse ezen az estén Kun Ágnes Anna volt, neki a próza, az árnyalt színpadi játék az erőssége. Az énekszólammal is jórészt sikeresen birkózott meg, néhol a lírai finomságot hiányoltam, és egy-egy frázis indításában éreztem bizonytalanságot. A legkiegyensúlyozottabb teljesítmény Bódi Mariannáé volt Mária Lujzaként: a perfekt éneklést vérbő humorral, pajkos erotikával fűszerezte meg színpadi játékában.

Háry János: Haja Zsolt (fotó: Máthé András)

Ki kell emelni Cselóczki Tamást, aki ezúttal Ebelasztin báró szerepében ragyogó komikusnak bizonyult, sőt akrobatikus jelenetekkel is meglepte a közönséget. Marci kocsis szerepében Wagner Lajos, Napóleonként Böjte Sándor, a császárné szerepében pedig Prohászka Ildikó hozott egy-egy emlékezetes figurát.

Vidnyánszky rendezésében Háry figurája három generációban, de legtöbbször közös idősíkban jelenik meg a színpadon: a kocsmában az öreg Háry, aki unokájának meséli kalandjait, a visszaemlékezés-ábrándképekben az ifjú Háry mellett megjelenik az idős is, vagy éppen Örzse mellett, ami azért szép és poétikus megoldás, mert a keretjáték végén megtudjuk: Örzse már régen meghalt… Tehát az öreg Háry itt visszaidézi Örzse melletti boldogságát, és nosztalgikus bánattal éli át, milyen lenne most is Örzse mellett, azonban idős asszonyként nem tudja maga mellé megidézni, mert nincs idős Örzse-kép az emlékezetében. Talán ez volt a rendezés legpoétikusabb pillanata.

Zárójelenet (fotó: Máthé András)

Nem hibátlan, azonban egy-két elidegenítő elem mellett is élvezetes rendezést, látványos előadást kaptunk. Nem volt túlzó, nem csöpögött magyaros melldöngetéstől: költőien és szimbólumokban fogalmazta meg hőseinek – tágabban a magyarságnak – vágyait, a boldogság keresésének útját. Mindannyiunk sorsa szól Kodály darabjából, ahogyan ő írja: „minden magyarban van valami ebből a Háryból – vagy legalább szeretné, ha lenne”. S mintha a rendezésben Kodály maga is megjelenne a színpadon: többször hangsúlyos helyzetben látunk egy fonográfot s egy fiatalembert, aki gyűjti a népdalokat, rögzíti a nép életének hétköznapjait, s ezáltal hitelesíti a meg sem történt kalandokat. Mert Kodály vallja: mihelyt Háry megszólal, „kezdődik a mese… Nem hazudik: mesét teremt; költő. Amit elmond, sohasem történt meg, de ő átélte, tehát igazabb a valóságnál.”

Jó volt mindezeket átélni a Szigeten.

Fotók: Máthé András / Csokonai Színház

Hasonló bejegyzések