Kalandos előadások

A Hunyadi László új szereplőiről (Erkel Színház, május 7., június 4., 5. este, június 7. délelőtt). KONDOR KATA írása

Hunyadi László: Pataki Adorján
Hunyadi László: Pataki Adorján (fotó: Herman Péter)

Operakaland címen hirdette a Magyar Állami Operaház a Hunyadi László Erkel Színházban tartott ifjúsági előadásait, amelyre a hírek szerint az ország valamennyi kilencedik osztályát meghívták. Maga az előadás nem különbözött jelentősen attól, amit tavaly szeptemberben az Operaházban bemutattak, egy-két, az új játszóhely adottságaiból adódó változtatás mellett (a kisebb belmagasság miatt az olyan, eredetileg függőleges tagoltságú részleteket, mint a király kíséretének érkezése vagy a zárójelenet, kellett kevesebb szintben megoldani) csak az énekkel azonos nyelvű felirat és a nyitány alatti vetítés jelentett újítást. Ez utóbbi két szempontból is jónak bizonyult, egyrészt a vizuális ingerekhez szokott fiatalok számára kiegészítette a zenei élményt, másrészt bemutatta a szereplőket, segített átlátni, hogy ki kicsoda a színpadon. Emellett az is öröm, hogy az Operaház fontosnak tartja: a fiatalok név szerint is ismerjék meg a művészeket (az már más kérdés, miért sikerült időnként rémes vagy nem az adott művészt ábrázoló fotóknak is bekerülniük a válogatásba).

Sokkal kevésbé lett sikeres az a törekvés, hogy az iskolások felkészülten, kellő tájékozottsággal érkezzenek meg az előadásra. Az egy dolog, hogy a fiatalok nagy része a jelek szerint nincs tisztában vele, hogyan kell egy színházban viselkedni (ennek megtanítása nyilvánvalóan nem az Operaház feladata), kellemetlenebb, hogy láthatóan a darabbal és a műfajjal kapcsolatban is komoly hiányosságaik maradtak. Máskülönben nem kísérte volna morajlás az általam látott mind a négy előadáson a Hunyadi Mátyás szerepénél megjelenő női fotót. Az a kérdés már messzebbre vezetne, hogy az ifjú közönség igen kevés zeneértéssel rendelkezik, észrevehetően képtelenek a jó és a rossz énekes megkülönböztetésére: az egyik előadáson a hangjavesztett, hallgathatatlan énekes nagyobb tapsot kapott, mint az egyik legjobb művész. Színházi szempontból talán könnyebben elboldogulnak, az alakítás minősége és a tetszésnyilvánítás között némi korrelációt lehetett felfedezni, habár volt olyan alkalom, amikor a fiatalságnak folyamatosan fogyott a lelkesedése, és sorra kijövő szereplők rendre egyre kevesebb tapsot kaptak.

V. László és Gara: Megyesi Zoltán és Gurbán János
V. László és Gara: Megyesi Zoltán és Gurbán János (fotó: Herman Péter)

Pedig az énekesi produkciók azért is érdemeltek volna egy kis figyelmet, mert ezeken az előadásokon két új szereposztás is színre lépett, nagyon különböző színvonalú előadói teljesítményekkel.  V. Lászlóként három új beálló is bemutatkozott, ám az enyhe kifejezés, hogy vegyes eredménnyel. Valamennyi szerep közül itt voltunk tanúi a leggyengébb hangi teljesítménynek, amelyet a színészi alakítás sem javított jelentősen. Értem én, hogy nehézséget okoz az Operaháznak a négy szereposztás két szerepére összesen kilenc (!) tenoristát kiállítania, ugyanakkor ez nem lehet mentség arra, hogy egy kis szerepekben is sokszor alulteljesítő énekesre osszuk nagy nemzeti operánk egyik legérdekesebb és legbonyolultabb karakterét. Ha a király éppen hogy csak jelen van a színpadon, de nem képes a drámához hozzájárulni, vagy legalább – minimálisra fogva az operaműfajjal kapcsolatos elvárásainkat – hangjával egy kevés örömet okozni, úgy jelenléte fölösleges, és a darab egyszerre csupán jók és rosszak kissé sematikus összecsapására redukálódik. Sajnos Daróczi Tamás V. Lászlója esetében ez történt.

Bár a „hallgatható” jelzőt megérdemli, de túl sok jót Mukk Józsefről sem lehet elmondani. Habár az énekes idén a Don Giovanniban bizonyította, hogy intelligenciával képes hangi korlátainak egy részén úrrá lenni, ezúttal éneklése csalódást okozott. A jelek szerint maga is tisztában van a magasságoknál jelentkező problémáival, ám ez csak rontott a helyzeten: erővel próbálta kipréselni őket, amitől a hang szorított és kellemetlen lett. Emellett sajnos ő sem képes a király összetett jellemét megmutatni: egész színpadi jelenlétében volt valami bántóan civil, nem csak hogy nem király, de nem is vívódó ember, csupán egy énekes, aki „ugye tudjátok, nekem most idegesnek/csodálkozónak/szerelmesnek kell látszanom” mentalitással valósítja meg szerepét.

Szerencsére a másik végletre is láttunk példát, akad V. Lászlónak egészen kiváló megszemélyesítője is. Megyesi Zoltánt elsősorban barokk és klasszicista művekben ismertük meg, és mintha ő maga is tartana tőle, hogy a 19. századi nagyzenekar elfedheti hangját: néhány megszólalásában mintha természetes hangereje meghaladására törekedne, ám az esetek többségében erre nincs szükség: szép színű, hajlékony tenorja mindvégig a kellő mértékben hallható. És amellett, hogy újonnan beállt váltótársai közül ő volt az egyetlen, akitől a király áriáját hallgatni igazi örömet okozott, az énekes azzal a nagy erénnyel is rendelkezik, hogy szemlátomást gondol valamit a szerepről, színpadi megnyilvánulásai nem magukért valók voltak, hanem a figura jellemzését szolgálták. Megyesi királya nagyon gyenge és gyáva alak, és a félelme az, amely valamennyi vétkéhez vezet: félelemből kétszínű Hunyadival és híveivel (lenyűgöző, hogyan változik meg egész viselkedése, arckifejezése egy pillanat alatt aszerint, hogy a Cilleit megölő magyarokhoz vagy saját magához beszél), és ez a félelem teszi tönkre annyira őt, hogy bábbá válik ellenségei kezében, és épp azt végezteti ki, akiben bízhatott volna.

Hunyadi László: Pataki Adorján
Hunyadi László: Pataki Adorján (fotó: Herman Péter)

Cillei Ulrik szerepében az egyetlen új beálló Szüle Tamás volt. Nyilvánvalóan valamilyen tévedés történt, hiszen a kisebb, illetve komikus szerepben rendre emlékezetes alakítást nyújtó basszistának a legkevésbé sem való a Hunyadi kisebbik intrikusának szerepe, hangi állapota egyáltalán nem alkalmas rá, a szólam mindkét szélső tartománya meghaladja hangkapacitását, a királlyal közös jelenete pedig további technikai akadályokat gördít elé. Reméljük, az Operaház a jövőben jobban fog ügyelni rá, hogy elismerésre méltó, ám nem mindenre képes énekesei ne kapjanak olyan szerepet, amivel a maguk és az intézmény megítélését is rontják.

Szilágyi Erzsébet: Kolonits Klára
Szilágyi Erzsébet: Kolonits Klára (fotó: Herman Péter)

Szilágyi Erzsébet szerepébe két kiváló szoprán is beállt. Kolonits Klárától azt vártuk, hogy a La Grange-ária végre a maga szépségében, nehézségek és hasonló fogyatkozások nélkül szólaljon meg. Nem is csalódunk, a művésznő ezúttal is megmutatja bámulatos koloratúrkészségét, könnyedén és csillogón valósítja meg a legbonyolultabb futamokat is. Kukacoskodásnak tűnhet, ám mégis hiányoltam valamit az alakításából: talán túlságosan kedves az általa életre keltett magyar nagyasszony, kevés benne az a drámai erő és tartás, amely a fenyegető végzettel birkózó, és csaknem egész nemzetsége sorsát a vállán cipelő úrnő megformálásához szükséges.

Minden kiválósága ellenére szintén nem éreztem kifogástalannak Bazsinka Zsuzsanna Szilágyi Erzsébetét sem. Bár a szerep valamennyi alakítója közül ő testesíti meg leginkább azt, amit egy késő középkori magyar nemesasszonytól várnánk, s még kissé éles hangjával sem lenne nagy probléma, ám éneke nem hibátlan, szólama néha szakadozottá válik. A teljességhez hozzátartozik azonban, hogy valamennyi szoprán közül neki volt a legszebben érthető szövegejtése (és ne felejtsük el, az előadások a darabot alig ismerő középiskolásoknak készültek!), így talán a túlzottan megformált mássalhangzók okozhatták a töredezettséget.

Hunyadi László esetében ismét szélsőségeknek lehettünk tanúi. Pataki Adorján a klasszikus megközelítést alkalmazta alakításában, esetében a címszereplő komoly, kissé tartózkodó és bizalmatlan karakter. Egészen addig örülhettünk a figura jellemét ábrázoló gesztusoknak, amíg rá nem kellett jönnünk, hogy az énekes nagyjából az első jelenetben bemutatta teljes színészi repertoárját, és csak ezzel a komoly, kissé szúrós tekintettel képes nézni (ami az áriája után, mikor Rozgonyi azzal kezdi mondandóját, hogy „Arcod derült…”, kimondottan viccesen hat). Sajnos énekére is ez a merevség jellemző: sokszor nem képes a tempótartásra, és a magasságokkal is meggyűlik a baja. A líraibb részek még csak-csak élvezhetőek, ellenben azokkal a jelenetekkel, amelyekben bemutatja, hogy „én most hőstenor vagyok”, ám hangja végig egyszínű, és kevéssé alkalmas bármilyen lelki történés kifejezésére.

Jelenet az előadásból, középen Megyesi Zoltán mint V. László
Jelenet az előadásból, középen Megyesi Zoltán mint V. László (fotó: Herman Péter)

Balczó Péter ellenben nagyon kellemes meglepetést okoz. Bár a tavalyi Erkel-gálán előadott Hunyadi-ária óta sejthető, hogy van keresnivalója a szerepben, alapvetően lírai karakterű hangja mégis kérdéseket vetett fel. Való igaz, nem a drámai részek az erősségei, főleg, hogy – meglehet: nagyon bölcsen – nem is próbál küzdeni azért, hogy mindig, minden együttesben kellőképpen hallható legyen, ám szép és érzékeny szólamformálásáért cserébe ezt talán megbocsáthatjuk neki. Egészen különleges viszont az általa megformált karakter. Nem tudom, hogy az énekesnek van-e ennyire határozott elképzelése a szerepről (vagy talán magáról az operaműfajról!), vagy csupán saját személyisége üt át nagyon erőteljesen figurán, de Balczó Hunyadija gyökeresen eltér váltótársainak produkciójától. A négy tenorista közül ő a legkevésbé „operás”, híján van mindazoknak a maníroknak, amelyeket annyiszor láttunk már, hogy megszoktunk, és talán észre sem veszünk. Alakításában a címszereplő lényegében mai fiatalember, olyan érzésekkel, vágyakkal és késztetésekkel, amelyek mindannyiunknak – ha máshonnan nem, a környezetünkből – ismerősek lehetnek. Hunyadi Lászlója egy tisztes lelkű, ám kicsit naiv fiú, aki azonban kellő erővel és tartással rendelkezik, ettől azonban nem lesz távoli, ideálszerű, ahogyan a nemzeti hősök operaszínpadon általában; természetessége végig azt az érzést kelti, hogy köztünk élő, egyszerű emberről van szó. Figurateremtő képessége azért különösen emlékezetes, mert jól megtestesíti azt az operajátszási ideált, amely segíthet a műfajnak a modern kor kihívásai között való túlélésében: élő, emberi karaktereket kell látnunk a színpadon, azt érezzük, valóban közünk van a darab történéseihez. Talán akadnak, akiket zavar az énekes túlságosan „szépfiús” volta, ám érzésem szerint ez nem ütött el az általa megformált modern hős jellemzőitől.

Hunyadi Mátyásnak a játszott változatban annyira kis szerep jut, hogy nehéz alakítóiról adekvát véleményt alkotni. Várhelyi Éva a tőle megszokott, kissé éles, de megbízható hangján szólaltatta meg a szerepet, ám az ifjú Hunyadit kísérő angyal megformálásához lényét merevnek éreztem. Simon Krisztinán a mélységek fogtak ki, és az ő alakítását sem éreztem kielégítőnek: egy csinos fiatal nőnek elvileg minden adottsága megvan, hogy kellemet árasszon magából, ám ez mégsem történt meg.

Gara: Gurbán János
Gara: Gurbán János (fotó: Herman Péter)

Gara nádor szerepében az egyik új beálló Gurbán János volt. Amennyiben hatalmas gesztusokkal kísért, szélsőségesen eltúlzott színészi játéka miatt esett rá az Operaház választása, abban a reményben, hogy attól az ifjú közönség jobban fogja élvezni a darabot, akkor csupán a fiatalság szellemi szintjének súlyos alábecsülésével állunk szemben. Szerepeltetése mögött más okot nem tudok elképzelni. Az énekes nem képes énekével megformálni a karaktert, hát eljátssza: olyan harsány és önparódiába csapó gesztusokkal, mintha még mindig egy Ariadné-előadásban lenne, ám ami ott remeknek bizonyult, itt kudarcot vall. Gara nem vígjátéki karakter, akként való megjelenítése kiábrándító ripacskodás lesz, ami az egész darab érzelmi-hangulati összhangját képes felborítani.

Annál nagyobb öröm volt Berczelly Istvánt hallani a szerepben. Bár az általam látott előadáson a művész nem volt csúcsformában – néhány jelenetben gondjai adódtak, például az adott előadáson nem kimondottan nagy hangerővel rendelkező művészek által énekelt szerelmespár búcsújakor csak hatalmas hangerővel sikerült belépnie, és gyakorlatilag lesöpörte partnereit a színről, ami, noha a jelenettől nem idegen, zeneileg mégis zavaró volt –, ezzel együtt is, az énekes még mindig lenyűgöző hangi képességekkel és annyi tartással rendelkezik, egyszerű és sallangmentes színészi eszköztárával képes kifejezni a figura zordságát, rejtett gonoszságát, hogy szerencsésnek tarthatjuk magunkat, amiért láthattuk a szerepben.

Gara Mária: Szakács Ildikó
Gara Mária: Szakács Ildikó (fotó: Herman Péter)

Máriát Szakács Ildikó énekelte, aki nagyon kellemes meglepetést okozott. Bár ismerjük az énekesnő remek színészi adottságait, és többször helyt állt már rendhagyó produkciókban, hangja az utóbbi időben gyakran szólt kellemetlenül élesen. Ezúttal azonban ennek nyomát se találtuk, szép hangon, igényes frazeálással szólaltatta meg szólamát. Mindemellett láthatóan gondol is valamit a karakterről: különösen szép volt, ahogyan az egyik általam látott előadáson a börtönjelenetben visszafogta a Garának nekimenni készülő kedvesét, annyi fájdalmas lemondás, beletörődés volt egyetlen mozdulatban. Mindamellett koloratúrkészsége nem tökéletes, a Cabalettát nem volt képes teljesen könnyedén megszólaltatni, ám a probléma sosem volt olyan mértékű, ami kínos lett volna.

A másik szereposztásban László menyasszonyát Kertesi Ingrid keltette életre. Ő természetesen a szólam valamennyi nyaktörő fordulatát kifogástalanul, sőt mi több: nagyon szépen szólaltatta meg. Emellett öröm látni, hogy nem csak akkor van benne a szerepben, mikor énekelnivalója van, passzív hallgatóként is Mária van jelen a személyében, figyeli az eseményeket és reagál rájuk, például a király és Szilágyi Erzsébet jelenetében végig érezhető volt, hogy számára is tétje van a történésnek. Egyetlen kifogásolnivaló vele kapcsolatban – ám ebben nyilván a partner is hibás lehet –, hogy a Hunyadi Lászlót alakító Balczó Péterrel mintha nem találták volna az összhangot, ami nem csak a jelenet élénkségén hagyott nyomot, hanem megmutatkozott némi esetlenségben is, mintha a művészek nehezen tudták volna összehangolni mozdulataikat. Ám még egyszer hangsúlyozni kell: ennek említése csupán a teljesség kedvéért szükséges, nem pedig azért, mert jelentősen levont volna a művésznő teljesítményéből.

A tavaszi előadássorozatra négy új karmester is beállt, közülük három vezényelte az általam látott előadásokat. Különösen nehéz dolguk volt, mert nem csupán az előadás zenei részéért voltak felelősek, hanem kezdeni kellett volna valamit a fiatal közönség viselkedésével is: kérdéses volt, mekkora csöndet várnak meg, elkezdik-e a darabot, ha nem akar elhalkulni a nézőtér. Ezen a téren a legnehezebb dolga Notis Georgiunak volt, aki májusban valószínűleg az előadássorozat egyik legrosszabb közönségét fogta ki, akik abban lelték örömüket, hogy hangzavarukkal, tapsukkal stb. ne engedjék elkezdődni az előadást. Végül csak felcsendült a nyitány, ám a zavaró tényezőknek tudtam be, hogy a karmester nem mindig volt teljes mértékben ura az eseményeknek, több pontatlanság, bizonytalanság is zavarta a zenei élményt. Szerencsére volt alkalmam még egyszer hallani vezényletével a darabot, ezúttal jobb volt a produkció, ám problémát okozott, hogy a jelek szerint Georgiu nem figyel eléggé az énekesekre – néha egy-egy továbbmenetelnél érezhetően kellett volna még egy másodperc, egy levegővétel, és ezek a törések kissé levontak teljesítménye értékéből.

Gara Mária és Hunyadi László: Szakács Ildikó és Pataki Adorján
Gara Mária és Hunyadi László: Szakács Ildikó és Pataki Adorján (fotó: Herman Péter)

Hámori Máté is most állt be az előadásokba: fiatalos lendülettel és szenvedéllyel vezényelt. Tempói talán kissé szokatlanok az együtteseknek, néha nem voltak száz százalékosan együtt, de különösebb probléma nem adódott, valóban szélsőségekben tobzódó romantikus zene szólalt meg. És váltótársával ellentétben Hámori nagyon figyelt az énekesekre, öröm volt hallani, milyen összhangban oldottak meg Kolonits Klárával egy-egy nehezebb megállást, tempóváltást.

Török Géza magabiztos nyugalommal kezelte az ő előadásán is fel-felbukkanó zavaró tényezőket, azonnal megkezdte az előadást, mintha nem is lett volna közönség, és igaza lett: a zaj hamarosan elhalt (vagy legalábbis mérséklődött). Egyetlen rontás kivételével ez a tapasztalt, megbízható attitűd jellemezte egész vezénylését, ami tisztességes munka, de nem eredményezte a darab különösebben érdekes megszólaltatását.

Végigtekintve a Hunyadi-előadások szereposztásain, nyilvánvaló, hogy össze lehetne állítani akár két jó gárdát is ahelyett, hogy négy vegyessel játszatjuk az előadást. Részben menti csak fel az Operaházat a kényszer, hogy nagyon sokszor kellett adniuk az előadást, ha az ország összes kilencedik osztályosát meg akarták hívni, hiszen éppen ők szervezték ily módon a rendezvényt, gondolhattak volna saját korlátaikra. Ám megtekintve a Hunyadi László jövő évre tervezett szereposztását, megállapíthatjuk, hogy másnak is feltűntek a hiányosságok, hiszen ebben minden szerepnek a legjobb, vagy legalább egyik legjobb megformálóját tüntették fel. Reméljük, láthatunk még igazán jó Hunyadi-előadásokat.

Fotók: Herman Péter / Magyar Állami Operaház