Engelbert Humperdinck: Jancsi és Juliska – felújítás az Erkel Színházban. A december 10-i és 19-i előadásokról BÉKEFI TEODÓRA írt kritikát
Kimondottan izgalmas produkcióval nyitotta az ünnepi időszakot az Erkel Színház. A decemberi bemutatót a rendhagyó megoldásairól ismert Rafael L. Villalobos rendezte, a díszlet pedig a grandiózus látványvilágban gondolkodó Emanuele Sinisi nevéhez fűződik. S hogy ez a két fiatal és innovatív művész Engelbert Humperdinck Jancsi és Juliska című meseoperáját állította színpadra, már önmagában több kérdést felvet. A német meseoperák viszonylag ritkán kerülnek itthon repertoárra, még a Jancsi és Juliska a leggyakrabban játszott közülük. Pedig Humperdincknek sem ez az egyetlen ilyen műve: Königskinder című operáját Királyfi és királylány címmel mutatták be Budapesten a múlt század elején. Még kevésbé ismert Siegfried Wagner (a nagy Wagner fia) Der Bärenhäuter című meseoperája, amelyet megjelenése után kevesebb mint egy évvel mutatott be az Opera A medvebőrös címmel. A műfajon túl természetesen a zenei világa is hasonló a három műnek. Humperdinck a wagneri hagyomány folytatója, Siegfried Wagnert pedig apján túl Humperdinck művei inspirálták leginkább. Hogy ezek a művek miért tűntek el a köztudatból, majdnem olyan nehéz kérdés, mint az, hogy lehet-e (és egyáltalán érdemes-e) újra kezdeni velük valamit – az Erkel Színház előadásának talán ez volt a legnagyobb tétje.
A jó mese nemcsak gyerekeknek szól – ennek a kijelentésnek nincs revelatív ereje, mégis fontos tisztázni, Villalobos interjúiban nem egyszer meg is tette. A párhuzamos olvasatok létrehozása alapvető fontosságú egy aktuális előadás létrehozásában, ez esetben több kényes téma is előkerül. A nyitókép szürke és komor hangulatát ugyan lágyítja a játszadozó testvérpár jelenléte, de azért egy percre sem feledjük:
ezeknek a tízévesforma gyerekeknek dolgozniuk kell, mert nagy szegénységben élnek.
Adelheid Wette itt tér el leginkább a Grimm-féle változattól, Jancsit és Juliskát ugyanis nem mostohájuk, hanem édesanyjuk dolgoztatja, majd üldözi el. A falon látható felirattal együtt (A munka nemesít?) az összkép már szinte a munkatáborok világát idézi, a gyerekmunka súlyos kérdésénél azonban általánosabb érvényű a felvetett probléma.
Elvett gyerekkorról van itt szó, amikor az iskola, a lelki vagy fizikai megterhelések megfosztanak a játék, a mozgás, a gyermeki örömök és bánatok élményétől. Ha nem is ilyen végletes formában, de alapélmény ez minden iskoláskorú gyereknek, szüleiknek pedig az anya, Gertrúd vívódásai, akit nem kegyetlensége, hanem a szükség vitt erre az útra. Nem véletlen, hogy az első felvonás nyomasztó tere mindvégig ugyanúgy marad, az egyes helyszíneket pedig csak a kellékek különböztetik meg egymástól. Az erdőt közlekedési lámpák alkotják, ami még inkább kiemeli a testvérek bolyongásának szimbolikus jellegét. Jelképek erdején át visz az ember útja, s ezek mindegyike egy-egy piros lámpa a Villalobos-féle rendezésben. Nem pontosan tudni, hogy a továbbmenéstől tiltanak, vagy a Jancsi és Juliska életében amúgy is jelenlévő tiltásokat, szabályokat szimbolizálják, az mindenesetre beszédes, hogy a testvérpár lefekvés előtt gondosan lekapcsolja az összeset, akárcsak az éjjeli lámpát. Ugyanígy a szürkeség, az éhség és a munka terébe helyeződik a boszorkány mézeskalácsháza, amely reggel egy ajándékdobozban várja az ikreket. Mintha a két éhes gyerek végre megkapná karácsonyi ajándékát (a doboz egy bevásárlókocsiban pihen), melyet egyből kibontanak, és majszolni kezdik. A jelentőségét nem, egy fontos funkcióját azonban elveszti: megszűnik a gonoszságok tere lenni, hiszen a boszorkány egy modern laboratóriumban tartja fogva az ikreket. A modern eszközök, a „The Black Cat Sugar Free Candy Factory” látványvilága teljesen elszakad a mézeskalácsháztól, amely így meg tud maradni tisztán a vágyak megtestesülésének.
A szürkeségbe érdekes módon a boszorkány hoz színt: rózsaszín, sárga és kék neonban úszik a színpad a laboratórium fehérsége mellett.
Könnyen azonosítható, látványos szimbólumokkal operál az előadás, ugyanakkor tud újat mutatni és átgondolásra késztet, ezzel pedig több generáció figyelmét is magára tudja vonni.
Mindezek mellett fontos szerepet kap a produkcióban a genderkérdés: a magát feministának valló Villalobos mindenképp Juliskát igyekezett megtenni a mű főhősének. A látványos záróképben a kötényt hátravetve viselő, szuperhősként megjelenő Juliska keze lesz a sokszor emlegetett égi kéz, ami megsegíti a bajbajutottakat. Nem elrugaszkodott állítás, hiszen ő löki be a boszorkányt a kemencébe, és talán szükségünk is van egy ilyen „szuperhősnőre” a klasszikus mesék világában is, ahol a lányok legfeljebb szépségükkel tudnak érvényesülni, és folyton a megmentő hercegre várnak. A boszorkány nemének elbizonytalanítása azonban már erőltetett, s kifejezetten ijesztő a félig kopasz, ámde rózsaszín kötényt és hosszú műkörmöket viselő alak. Ha tenorra osztják a boszorkány szerepét, sokkal izgalmasabban lehetett volna közelíteni ehhez a kérdéshez is – így csak zavart keltett és visszássá vált az egyébként teljesen releváns probléma felvetése.
A rendezés problémái mellett a zenei teljesítményekben is érezhető volt némi felemásság. A Kovács János vezette zenekar egy-két alkalommal ugyan elcsúszott az énekesekhez képest, de egyébként nem lehet panasz játékukra, a gyerekkar pedig tisztán, de gyengén szólt (karvezető: Hajzer Nikolett). Az előadást két szereposztással játsszák, melyek közt érezhető a különbség.
A második változatban sokkal jobban összeillettek az énekesek az egyes karakterekkel, hangilag és külsőre egyaránt.
Kálnay Zsófia könnyedebb és lágyabb hangszíne sokkal jobban illett a nadrágszerephez, mint Balga Gabrielláé, akinek teltebb, drámaibb hangja szétfeszítette Jancsi szólamának és karakterének kereteit. Ducza Nóra természetesebben, játékosabban mozgott a színpadon Juliskaként, mint Nánási Helga, hangilag azonban hasonló teljesítményt nyújtottak. Szegedi Csaba szinte lubickolt az apa szerepében, de Haja Zsolt is jól hozta a derűs Péter karakterét. Megyesi Schwartz Lúcia emlékezetesen alakította a fáradt, vívódó anyát, míg Schöck Atala mintha nem találta volna a helyét a szerepben – ez az énekesi teljesítményen is erősen hallatszott.
A boszorkány szerepében Németh Judit pontos volt, kifejezetten szépen énekelte a sok helyütt parodisztikus szólamot. Wiedemann Bernadett ennél messzebb ment, és szívvel-lélekkel átlényegült boszorkává. Jelenléte áthatotta az egész második részt, nyávogós hangképzésével pedig hű maradt az előadás visszatérő macskamotívumához.
Olyan negédes gonoszságot képviselt, hogy alig vártuk, hogy Juliska belökje végre a kemencébe,
a neonfelirat kialudjék, és csak a „Free” szócska világítson, jelezve a felszabadulást. De azért az előadást végiggondolva felmerül a kérdés: a felszabadulás után mi következik? A gonosz boszorka megölése felszámol minden rosszat? Erre sem a Grimm-mese, sem a Wette-féle változat nem ad választ – talán jogos az igény, hogy az előadás alkotói gondolják tovább a történetet, s ne elégedjenek meg a katartikus fináléval.
Hogy van-e útja a német meseoperának itt és most, továbbra is kérdés. Talán igen, s a Villalobos-féle változat egy lehetséges út, még ha nem is tökéletes.
Fotók: Csibi Szilvia, Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház