Jelképek erdeje

2018. január 5.

Engelbert Humperdinck: Jancsi és Juliska – felújítás az Erkel Színházban. A december 10-i és 19-i előadásokról BÉKEFI TEODÓRA írt kritikát

Boszorkány: Wiedemann Bernadett (fotó: Csibi Szilvia, Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Kimondottan izgalmas produkcióval nyitotta az ünnepi időszakot az Erkel Színház. A decemberi bemutatót a rendhagyó megoldásairól ismert Rafael L. Villalobos rendezte, a díszlet pedig a grandiózus látványvilágban gondolkodó Emanuele Sinisi nevéhez fűződik. S hogy ez a két fiatal és innovatív művész Engelbert Humperdinck Jancsi és Juliska című meseoperáját állította színpadra, már önmagában több kérdést felvet. A német meseoperák viszonylag ritkán kerülnek itthon repertoárra, még a Jancsi és Juliska a leggyakrabban játszott közülük. Pedig Humperdincknek sem ez az egyetlen ilyen műve: Königskinder című operáját Királyfi és királylány címmel mutatták be Budapesten a múlt század elején. Még kevésbé ismert Siegfried Wagner (a nagy Wagner fia) Der Bärenhäuter című meseoperája, amelyet megjelenése után kevesebb mint egy évvel mutatott be az Opera A medvebőrös címmel. A műfajon túl természetesen a zenei világa is hasonló a három műnek. Humperdinck a wagneri hagyomány folytatója, Siegfried Wagnert pedig apján túl Humperdinck művei inspirálták leginkább. Hogy ezek a művek miért tűntek el a köztudatból, majdnem olyan nehéz kérdés, mint az, hogy lehet-e (és egyáltalán érdemes-e) újra kezdeni velük valamit – az Erkel Színház előadásának talán ez volt a legnagyobb tétje.

A jó mese nemcsak gyerekeknek szól – ennek a kijelentésnek nincs revelatív ereje, mégis fontos tisztázni, Villalobos interjúiban nem egyszer meg is tette. A párhuzamos olvasatok létrehozása alapvető fontosságú egy aktuális előadás létrehozásában, ez esetben több kényes téma is előkerül. A nyitókép szürke és komor hangulatát ugyan lágyítja a játszadozó testvérpár jelenléte, de azért egy percre sem feledjük:

ezeknek a tízévesforma gyerekeknek dolgozniuk kell, mert nagy szegénységben élnek.

Adelheid Wette itt tér el leginkább a Grimm-féle változattól, Jancsit és Juliskát ugyanis nem mostohájuk, hanem édesanyjuk dolgoztatja, majd üldözi el. A falon látható felirattal együtt (A munka nemesít?) az összkép már szinte a munkatáborok világát idézi, a gyerekmunka súlyos kérdésénél azonban általánosabb érvényű a felvetett probléma.

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia, Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Elvett gyerekkorról van itt szó, amikor az iskola, a lelki vagy fizikai megterhelések megfosztanak a játék, a mozgás, a gyermeki örömök és bánatok élményétől. Ha nem is ilyen végletes formában, de alapélmény ez minden iskoláskorú gyereknek, szüleiknek pedig az anya, Gertrúd vívódásai, akit nem kegyetlensége, hanem a szükség vitt erre az útra. Nem véletlen, hogy az első felvonás nyomasztó tere mindvégig ugyanúgy marad, az egyes helyszíneket pedig csak a kellékek különböztetik meg egymástól. Az erdőt közlekedési lámpák alkotják, ami még inkább kiemeli a testvérek bolyongásának szimbolikus jellegét. Jelképek erdején át visz az ember útja, s ezek mindegyike egy-egy piros lámpa a Villalobos-féle rendezésben. Nem pontosan tudni, hogy a továbbmenéstől tiltanak, vagy a Jancsi és Juliska életében amúgy is jelenlévő tiltásokat, szabályokat szimbolizálják, az mindenesetre beszédes, hogy a testvérpár lefekvés előtt gondosan lekapcsolja az összeset, akárcsak az éjjeli lámpát. Ugyanígy a szürkeség, az éhség és a munka terébe helyeződik a boszorkány mézeskalácsháza, amely reggel egy ajándékdobozban várja az ikreket. Mintha a két éhes gyerek végre megkapná karácsonyi ajándékát (a doboz egy bevásárlókocsiban pihen), melyet egyből kibontanak, és majszolni kezdik. A jelentőségét nem, egy fontos funkcióját azonban elveszti: megszűnik a gonoszságok tere lenni, hiszen a boszorkány egy modern laboratóriumban tartja fogva az ikreket. A modern eszközök, a „The Black Cat Sugar Free Candy Factory” látványvilága teljesen elszakad a mézeskalácsháztól, amely így meg tud maradni tisztán a vágyak megtestesülésének.

A szürkeségbe érdekes módon a boszorkány hoz színt: rózsaszín, sárga és kék neonban úszik a színpad a laboratórium fehérsége mellett.

Könnyen azonosítható, látványos szimbólumokkal operál az előadás, ugyanakkor tud újat mutatni és átgondolásra késztet, ezzel pedig több generáció figyelmét is magára tudja vonni.

Péter és Gertrúd: Haja Zsolt és Schöck Atala (fotó: Csibi Szilvia, Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Mindezek mellett fontos szerepet kap a produkcióban a genderkérdés: a magát feministának valló Villalobos mindenképp Juliskát igyekezett megtenni a mű főhősének. A látványos záróképben a kötényt hátravetve viselő, szuperhősként megjelenő Juliska keze lesz a sokszor emlegetett égi kéz, ami megsegíti a bajbajutottakat. Nem elrugaszkodott állítás, hiszen ő löki be a boszorkányt a kemencébe, és talán szükségünk is van egy ilyen „szuperhősnőre” a klasszikus mesék világában is, ahol a lányok legfeljebb szépségükkel tudnak érvényesülni, és folyton a megmentő hercegre várnak. A boszorkány nemének elbizonytalanítása azonban már erőltetett, s kifejezetten ijesztő a félig kopasz, ámde rózsaszín kötényt és hosszú műkörmöket viselő alak. Ha tenorra osztják a boszorkány szerepét, sokkal izgalmasabban lehetett volna közelíteni ehhez a kérdéshez is – így csak zavart keltett és visszássá vált az egyébként teljesen releváns probléma felvetése.

A rendezés problémái mellett a zenei teljesítményekben is érezhető volt némi felemásság. A Kovács János vezette zenekar egy-két alkalommal ugyan elcsúszott az énekesekhez képest, de egyébként nem lehet panasz játékukra, a gyerekkar pedig tisztán, de gyengén szólt (karvezető: Hajzer Nikolett). Az előadást két szereposztással játsszák, melyek közt érezhető a különbség.

A második változatban sokkal jobban összeillettek az énekesek az egyes karakterekkel, hangilag és külsőre egyaránt.

Kálnay Zsófia könnyedebb és lágyabb hangszíne sokkal jobban illett a nadrágszerephez, mint Balga Gabrielláé, akinek teltebb, drámaibb hangja szétfeszítette Jancsi szólamának és karakterének kereteit. Ducza Nóra természetesebben, játékosabban mozgott a színpadon Juliskaként, mint Nánási Helga, hangilag azonban hasonló teljesítményt nyújtottak. Szegedi Csaba szinte lubickolt az apa szerepében, de Haja Zsolt is jól hozta a derűs Péter karakterét. Megyesi Schwartz Lúcia emlékezetesen alakította a fáradt, vívódó anyát, míg Schöck Atala mintha nem találta volna a helyét a szerepben – ez az énekesi teljesítményen is erősen hallatszott.

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia, Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

A boszorkány szerepében Németh Judit pontos volt, kifejezetten szépen énekelte a sok helyütt parodisztikus szólamot. Wiedemann Bernadett ennél messzebb ment, és szívvel-lélekkel átlényegült boszorkává. Jelenléte áthatotta az egész második részt, nyávogós hangképzésével pedig hű maradt az előadás visszatérő macskamotívumához.

Olyan negédes gonoszságot képviselt, hogy alig vártuk, hogy Juliska belökje végre a kemencébe,

a neonfelirat kialudjék, és csak a „Free” szócska világítson, jelezve a felszabadulást. De azért az előadást végiggondolva felmerül a kérdés: a felszabadulás után mi következik? A gonosz boszorka megölése felszámol minden rosszat? Erre sem a Grimm-mese, sem a Wette-féle változat nem ad választ – talán jogos az igény, hogy az előadás alkotói gondolják tovább a történetet, s ne elégedjenek meg a katartikus fináléval.

Hogy van-e útja a német meseoperának itt és most, továbbra is kérdés. Talán igen, s a Villalobos-féle változat egy lehetséges út, még ha nem is tökéletes.

Fotók: Csibi Szilvia, Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések