Jég velünk

2015. július 9.

Giuseppe Verdi: Az álarcosbál – Szegedi Szabadtéri Játékok, 2015. július 4. ÁDÁM TÜNDE kritikája

Amelia és Renato: Rálik Szilvia és Fokanov Anatolij (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Amelia és Renato: Rálik Szilvia és Fokanov Anatolij (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Korszakos ötletem van a világ operaházai számára, méghozzá nagyon költséghatékony. A színház megtervezi az évadát. Felkérik a rendezőket az új bemutatókhoz. Az énekeseket, karmestereket is. Díszlet- és jelmeztervezőket szintén. Elkészítik a terveket: megrajzolnak, maketteznek mindent. Nyomtatnak színlapot, lefotózzák a maketteket és ruhaterveket. Utána ezt mind publikálják a színház weboldalán és kiállítják az előcsarnokban. A közönség megtekinti ezeket, majd véleményezi. A kommentek alapján a kritikusok összefoglalják, milyen volt a bemutató, amit nem tartanak meg. Minimális költséggel megússzák az egészet.

***

Miért a szegedi Álarcosbál kapcsán írom mindezt? Valójában egy eset a sok közül, de most a legfrissebb: hetekkel a premier előtt megjelentettek pár képet a készülődésről, a színpadi látványtervekről. Még senki nem láthatta az előadást, hiszen még nem is volt kész, ám számos hozzászóló eltemette a produkciót, mielőtt egyáltalán bemutatták volna. Mi szükség tehát az előadásra, ha úgyis tudják előre, milyen lesz? Minek küzdjenek az alkotók, ha úgysincs esélyük meggyőzni azokat, akik el sem mennek az előadásra, de jó előre leírták azt?

Bármit is vártunk a szegedi bemutatótól – jéggel vagy anélkül –, azt biztosan tudtuk, hogy előbb megnézzük, csak utána alkotunk véleményt róla.

Gustavo: László Boldizsár (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Gustavo: László Boldizsár (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

De mielőtt belemegyünk, hogy kell-e jégrevü Az álarcosbálba (nem), érdemes figyelembe venni pár körülményt. Először is, a nyári szabadtéri produkciók ritkán hoznak megváltást a műfajban, nem is ez a céljuk. Hatalmas nézőtérrel, rengeteg embert tudnak elérni egyszerre (esetünkben kétszerre), és aligha róható fel nekik, ha meg is tesznek mindent, hogy elérjék a potenciális nézőket. Ha kitekintünk, párhuzamosan zajlik a Veronai Aréna Aida-sorozata, látványos, nagyszabású díszletekkel, ki tudja, talán még elefántokkal is. De említhetnénk Bregenz tószínpadát is, ahol hasonlóan monumentális díszletek között – néha nem túl izgalmas, de – látványos előadásokat mutatnak be.

Másodszor, tagadhatjuk a tényt, de ettől még sajnos  tény marad: egy négyezres nézőteret pusztán operarajongókkal aligha lehet megtölteni. Pláne kétszer. Valamivel be kell csalogatni azokat is, akik nélkül nem lehet telt házat produkálni. Sajnos – ez megint tény, de – nem nagyon van jelenleg olyan aktív operaénekes Magyarországon, akit a széles nagyközönség ismerne, és bejönne pusztán az ő nevére. Ettől még tudjuk, számos kiváló énekesünk van, aki megérdemli, hogy legyen nézője. Ezt a két dolgot össze kell kapcsolni, és eljuttatni a közönséget az előadókhoz. Hátha másodszor már magától jön?

A terv, úgy néz ki, működött, de a megvalósítás korántsem, és ezt sem hagyhatjuk szó nélkül. Ha valaki jégrevüért és pláne Katharina Witt kedvéért jött, az keservesen csalódott. Azt előzetesen tudtuk, hogy a darabban gyakorlatilag nincs olyan jelenet, ahol hosszabban-rövidebben korcsolyázni lehetne. Ezt áthidalták valamelyest azzal, hogy betoldottak a báli képbe némi pluszt – az operarajongó itt berzenkedik, de fogadjuk el, szabadtéren belefér. Az viszont nem fér bele, hogy a lesérült korcsolyázót betolják és kitolják, és ezt tekintik fellépésnek. Ha nem tudja vállalni, akkor egyáltalán nem kell megjelennie; abban az esetben csak csalódott a néző, így meg átverve érzi magát.

Oscar: Szemere Zita (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Oscar: Szemere Zita (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Ami pedig  korcsolyázást illeti: teljesen mindegy, táncolnak vagy korcsolyáznak-e pár taktust a darabban, ugyanis nem erről szól. Viszont látványos lehet, és mivel a harmadik felvonásig várni kell rá, addig fenntartja az érdeklődést. No és közben lehet élvezni az előadást, amely különben igen jó volt.

Béres Attila rendezése alapvetően nem nyúlt mellé, tetszett néhány megközelítés is. Az álarcosbálra, mivel halálesettel végződik, hajlamosak vagyunk csakis tragédiaként gondolni – és persze, valahol az is, de közben a zene végig hordozza azt a könnyedséget, amitől izgalmas feszültség hatja át az egészet. Gondoljunk arra, milyen jól mulatnak például az összeesküvők Renato és Amelia drámáján! Kívülről nézve igazán vicces szituáció, csak az érintett szereplők nem tudnak nevetni rajta. Gustavo pedig a jóslaton mulat, de akik be szeretnék teljesíteni azt, nem nevetnek vele… Aztán ott van még Oscar figurája, aki mindig a könnyedséget, játékosságot hozza magával zenében is, olykor a legdrámaibb pillanatban, mondjuk, amikor az utolsó felvonásban bekopog a báli meghívóval az összeesküvés kellős közepébe.

Ulrica: Wiedemann Bernadett (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Ulrica: Wiedemann Bernadett (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Ettől zseniális a darab – no meg attól, hogy a szereplők nem igazi hősök, nagyon is esendő emberek, akiknél az utolsó pillanatig kérdéses, hogy a helyes utat választják-e. Amelia végső elkeseredésében hajlandó éjszaka az akasztófadombon bóklászni, de mégsem ettől fél igazán, hanem attól, hogy a gyógyfüves módszer hatásos lesz, és valóban elmúlik tőle a király iránt érzett szerelme. Gustavo elvileg tudja, mi volna a helyes (felebarátod házastársát ne kívánd, ugyebár), sokáig mégsem tud lemondani a nőről. Sorsuk mutat némi rokonságot A végzet hatalma hőseiével, ugyanakkor ott a szereplők mindig törekszenek rá, hogy a helyes úton járjanak, ám a végzet folyvást közbeszól, és a lehető legrosszabb irányba fordítja a sorsukat. Az álarcosbál szereplői inkább útkereséssel töltik az időt, és mire megtalálják, késő lesz. A baritonok pedig mindkét esetben jó érzékkel elhozzák a tragikus megoldást.

Az Ulrica-kép nagyon adja magát a rendező számára, aki úgy állítja színre, ahogyan leginkább értelmezhető: szemfényvesztésként. A vudu-szertartásba oltott produkció nem lehet ismeretlen számunkra: önjelölt jósok osztják tanácsaikat a tévében is, ez a műfaj állandó, legfeljebb a felület változott az elmúlt évszázadokban. Éppen ennyire kell komolyan vennünk az egészet, és az is világossá válik, hogy Ulrica mindenekelőtt megfigyelő- és beleérző-képességének köszönheti, ha beletrafál: egyszerűen felismeri az összeesküvők szándékait, mert a viselkedésük elárulja őket.

Amelia és Gustavo: Rálik Szilvia és László Boldizsár (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Amelia és Gustavo: Rálik Szilvia és László Boldizsár (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Az egyértelmű határvonal a harmadik felvonás: Renato bosszúvágya, Amelia könyörgése már nem értelmezhetők a korábbi könnyed vonalon, ahogyan Gustavo slágeráriája sem. Ezen a ponton Gustavo élete talán első komoly döntését hozza meg, és amikor aláírja a papírt, amely örökre elválasztaná a szeretett nőtől – nos, éppen akkor nyúl droghoz. Vajon azért, mert képtelen a fejlődésre, cseppet sem érettebb a darab végén, mint az elején, vagy épp ellenkezőleg: felismerte tettének súlyát, ám ahhoz nem érez magában elég erőt, hogy a következményeket józanul is elviselje? Ez döntse el a néző, de alapvetően jó megoldás, hogy a rendezés nem próbálja hőssé tenni Gustavót, mert itt még nem az. A királyt végül a halála előtti megbocsátás emeli tragikus hőssé, akinek halála immár nem értelmetlen, mert elhozza a katarzist. A figura egyébként nagyon jó, László Boldizsár könnyed és gondtalan király, de a teljességhez kell az utolsó pillanatok emelkedettsége is. Azt gondolom, könnyebb dolga lett volna az énekesnek, ha kevesebbet mozog, mert a szerző által elnyújtott haldoklási jelenet könnyen csap át szerencsétlenkedésbe – a kevesebb most is több lett volna.

Jelenet az előadásból (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Jelenet az előadásból (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Igazi tenor-opera Az álarcosbál, ez lehet átok és áldás is aszerint, hogy tud-e élni vele a tenorista. (Az abszolút slágert úgyis a bariton énekli…) László Boldizsárt korrekt, de nem túl izgalmas énekesként tartottam számon korábban, ám most igazán meggyőzően hozta a figurát is. Nem mellesleg: hihetetlen teljesítmény ezt a szerepet ilyen színvonalon végigénekelni, miközben megállás nélkül szaladgál, vagy épp székekből épült toronyra mászik, és közben könnyed hangon szólaltatja meg a barcarolát. Némi megilletődöttség vagy fáradtság érződött ugyan a nagyária alatt, de ok nélkül tartott a csúcshangoktól: minden megszólalt. Bárki, aki a darab bemutatásán gondolkodik, bátran építhet a produkciójára.

A többi szerep könnyebben kiosztható, ettől még nem könnyűek, csak jók az énekeseink. Fokanov Anatolij magától értetődően hozza régi szerepét, kifogástalanul énekel, ahogy mindig, és nagyjából ugyanazokkal a gesztusokkal. Azonban a folyton mozgásban lévő színpadon épp őt kényszerítik egy kanapén ülve elénekelni a bosszúáriáját, amikor ez nem egy helyben ülős szám.

Gustavo: László Boldizsár (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Gustavo: László Boldizsár (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Rálik Szilviát folyton a német szerepeiben dicsérjük, de minimum a Jenůfa óta biztosan tudjuk, hogy nem csak az az ő terepe. Szépen árnyalt produkciójának nyilvánvaló csúcspontja az utolsó felvonás áriája – közben a tapintható volt a csend a nézőtéren, ennél többet nem is kell mondanunk.

Wiedemann Bernadett Ulricája sem okozott meglepetést – hacsak az nem, hogy jelmezében megszólalásig felismerhetetlen volt; inkább az Ezeregyéjszakából szökött Seherezádé, mintsem jósnő, de miként az egész jelenet, annak megszólaltatása is a helyén volt.

Szemere Zita szép hangú, magabiztos Oscarja is meggyőző volt, ahogyan a többi szereplőre sem volt panaszunk.

Jelenet az előadásból (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Jelenet az előadásból (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

A zenekar élén Barnaby Palmer a kissé lassan induló nyitány után belelendült, és összességében korrekt produkciót hallottunk.

A korcsolya-fiaskót leszámítva a sokévi átlag feletti szabadtéri produkciót hallottunk szombat este. Mondják, hogy pazarlás két előadásra ennyit költeni. Számoljunk kicsit: a telt ház esetén legalább nyolcezres nézőszámhoz az Operaházban minimum nyolc előadásból álló sorozat szükséges, és olykor az Opera produkciói sem élnek meg ennél hosszabb karriert. Például ennyi jutott Katharina Wagner korszakos jelentőségű Lohengrinjének is az Erkel Színházban. Ha jövőre is vendégül látunk Szegeden egy Katharinát, én őt javaslom. Az sem baj, ha nem korcsolyázik.

Fotók: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok

Hasonló bejegyzések