Játék a kastélyban

2012. szeptember 12.

Figaro házassága az alsó-ausztriai Kirchstettenben – JÁNOSI ILDIKÓ beszámolója

Almaviva grófné: Kolonits Klára

Nyáron Ausztria nem szenved hiányt fesztiválokban. Opera, operett, próza, szimfonikus zene, dzsessz, tánc, film – szinte minden műfaj képviselteti magát a nyári rendezvényeken.

Alsó-Ausztria az idén is kiemelkedő művészeti és kulturális események sokaságát kínálta, jelesül több olyan érdekes programmal készült, melyeket nemcsak szabadtéri színpadokon, hanem különleges helyszíneken mutattak be: többek között műemlékeknél, kastélyokban, kertekben, várakban, sziklaszínpadon, apátságban, sőt strandfürdőben is. Kirchstetten kastélyában és udvarán 1999 óta rendeznek nyári fesztivált, amely a több mint egy évtized alatt jelentős zenei rendezvénnyé nőtte ki magát. A kastély adta lehetőségeket kihasználva mindenféle komolyzenei műfaj: dalest, régizene, népzene, kamarazenei és szimfonikus művek, valamint opera is szerepel rendezvények között. A programok változatossága is jelentősen hozzájárul a fesztivál sikeréhez. Mivel a gazdasági válság ezen a területen is érezteti hatását, a fesztivál csak kis költségvetésű produkciók bemutatására vállalkozik. A fennmaradást szponzorok és önkéntes segítők bevonásával tudják elérni. Lelkes önkéntesek segítik a fesztivál lebonyolítását, a jegyárusítástól kezdve a kosztümvarrás vagy a technikai feladatok ellátásán át a büfé működtetéséig. Sajnos a kastély renoválására sem jutott elég pénz: a homlokzatot szépen felújították, az épület oldala azonban málladozik.

A barokk kastély emeleti báltermében idén egy közkedvelt Mozart-operát, a Figaro házasságát mutatták be, hét alkalommal. A fesztivál hagyományaihoz híven neves, pályájuk csúcsán járó operaénekesekhez ebben az évben is csatlakoztak fiatal, tehetséges művészek. A nemzetközi szereposztásban négy magyar művész neve is feltűnik: például Kolonits Kláráé, aki immár harmadszor tért vissza Kirchstettenbe, hogy nagy sikerű Traviatája és Denevér-Rosalindája után a Figaro Grófnéjaként is elvarázsolja az ottani közönséget. Emellett júliusban Liszt-dalestet is adott a kastélyban, honfitársai, Clementis Tamás és Szerekován János pedig Beethoven IX. szimfóniájában működtek közre szólistaként.

A kirchstetteni kastély Maulpertsch-terme

„Opera közvetlen közelről Ausztria legkisebb operaházában” – hirdeti a műsorfüzet. S valóban, az előadás helyszínéül szolgáló Maulpertsch-terem (amely a mennyezeti freskó alkotójáról, a késő barokk jeles festőjéről, Franz Anton Maulpertschről kapta nevét), kis befogadóképességű. Egyszerre csak százhetven néző fér el benne, így a közönség testközelből láthatja és élheti át a művészek játékát, szinte a színpadi történések részesévé válva. A kicsiny játékteret kitágították oly módon, hogy bevonták a játékba a kastély Maulpertsch-terem melletti és hátsó helyiségeit is – kvázi a kastély a gróf kastélyaként jelenik meg az nézők előtt –, ahonnan a szereplők érkeznek, vagy ahová távoznak, illetve ahol a külső események történnek (pl. Cherubin, majd Susanna a szomszédos terembe bújik el a gróf elől.) Színpadként gyakorlatilag egy kifutó funkcionál, amely a nézők előtt a terem hosszában helyezkedik el, összekötve a terem végfalain lévő ajtókat. A kifutó mögött a zenekar foglal helyet, jobb és bal oldalán pedig egy-egy mini színpad, amelyek a terem hosszfalán a közönséggel szemben lévő ajtókkal is kapcsolatot teremtenek. Díszletként asztal, székek és elhúzható vászonfüggönyök szolgáltak, többfunkciós szerepet is betöltve. A pasztellszínű kosztümök (jelmeztervező: Gianpiera Bühlmann) az 1950-es évek divatját idézték.

Susanna, a gróf és Basilio: Asha Lindsey, Clmentis Tamás és Szerekován János

A rendező, Némedi Csaba, aki tavaly Denevér-produkciójával aratott nagy sikert – s aki ettől az évtől a fesztivál művészeti igazgatója –, nem szokványos rendezésben, hanem friss gondolatokat ébresztő koncepcióban vitte színre az operát. A történetet az 1950-es évekbe helyezte, középpontba a nő és férfi kapcsolatát állítva, s a női és férfi lét különböző életstációit kiemelve – a személyiség érése és a szerelem megtapasztalása szempontjából. A női oldalon ezek a fázisok nyomon követhetők a nőiességet még csak tanuló, s a szerelmet még csak ízlelgető Barbarinától kezdve az igaz szerelmet megismerő és boldog Susannán, valamint a szerelmében már csalódott grófnén át a már mindent – titkos kapcsolatot is – megtapasztalt Marcellináig. A férfi oldalon is megtalálhatók a különböző életstációk képviselői: az állandóan szerelmes és erotikus élményekre vágyó kamasz Cherubin; a fiatal férfi, a valódi szerelmet átélő és hű Figaro; aztán az érettebb férfi, a csapodár, mindig újabb kalandokat kereső gróf, valamint az idős férfi, a titkos kapcsolatot és apaságot is megélt Bartolo.

Érdekes és meglepő volt a rendezés azon vezérfonala, miszerint a grófné – s mint később a levélkettős alatt kiderül, Susanna is – várandós. Ez a tény azonban erősítette a koncepciót, hiszen a gyermekvárás és az anyaság megélése a női lét csúcspontja, legfőbb értelme. Susanna a terhesség korai, a grófné a terhesség késői stádiumában van már, Marcellina pedig elveszettnek hitt gyermeke megtalálásakor újra átélheti és gyakorolhatja az anyaságot. A fináléban egyébként szülésznőként megjelenve ő segédkezik a grófi gyermek világra hozatalában.

Finálé – szüléssel

Az előadásnak egyetlen unalmas pillanata sincs, köszönhetően a terem minden szegletét kihasználó, ötletekben és gegekben gazdag, mozgalmas rendezésnek. A szereplők a tér minden centiméterét bejátszották, a nézők között is közlekedve, s gyakran bevonva őket is a játékba (pl. a Basiliót alakító Szerekován János persellyel jár körbe a nézők között).

Az énekesek láthatólag nagy kedvvel vettek részt az előadásban. A női csapat egy fokkal jobban tetszett, hiszen majd minden szerepben vokális szempontból is kimagasló alakításokat élvezhettünk. Mindenekelőtt a Grófnét megformáló Kolonits Klárát emelném ki. Kiváló Mozart-énekesnői kvalitásait eddig is ismertük már, elég, ha csak operaházi szerepeit idézzük föl: Donna Annát, az Éj királynőjét, Fiordiligit vagy Faunót az Ascanióban. A Grófnét is énekelte már több rendezésben, utoljára 2008-ban az Operában, s most visszatért régi szerepéhez. Az új koncepció új színekkel gazdagította szerepfelfogását is: grófnéja nem csupán megkeseredett, szenvelgő asszony, hanem öntudatos, okos nő, akiben ugyanakkor a régi Rosinát idéző játékosság és pajkosság is megvan. Gyönyörűen, árnyaltan, nagy érzelmi töltettel énekelte mindkét áriáját, a „Dove sono” -val méltán aratta az est legnagyobb sikerét.

A Susannát megformáló, New Yorkban élő, afroamerikai szoprán, Asha Lindsey igazi revelációt keltett. „Egy tünemény” – mondta rá a szünetben barátnőm, s valóban az, erős kisugárzással. Karakterben egy bájos, temperamentumos, pajkos, szenvedélyes-szerelmes nőt keltett életre, aki az események fő mozgatója. Énekhangja gyönyörű, minden regiszterben kiegyenlített és nagy volumenű, teljesen betöltötte a termet. Úgy gondolom, Asha Lindsey-ről fogunk még a közeljövőben hallani!

Susanna és Figaro: Asha Lindsey és Marco Ascani

Az ukrán mezzoszoprán, Valentina Halusko láthatóan kissé idegenül érezte magát Cherubin szerepében. Nem csodálom, mert sem hangszíne, sem alkata nem predesztinálja nadrágszerepre, s különösen nem Mozart-szólamokra. Mivel sötét, egyébként szép színű  hangja nem eléggé hajlékony, áriái sem sikerültek a várakozásnak megfelelően. Súlyos mezzója érzésem szerint a nagy drámai szólamokban (Amneris, Azucena, Delila) érvényesülhetne igazán.

A szegedi születésű, Bécsben élő drámai szoprán, Polgár Etelka telitalálat volt Marcellina szerepében, számomra ő is a reveláció erejével hatott. Mint a műsorfüzetből megtudtam, most debütált komikaként a színpadon, játékán ez azonban egy csöppet sem látszott: a legnagyobb természetességgel komédiázott, sőt Bartolo áriája alatt még egy táncos-sétapálcás revüszámot is előadott. Nyilván nem csupán Polgár Etelka, hanem a rendező(i koncepció) érdeme is, hogy Marcellina nem vénlányként, hanem érett, de szexis, sokat tapasztalt nőként jelenik meg. Mellékszereplőből főszereplővé lép elő, aki figyeli és irányítja az eseményeket, s azokban a jelenetekben is részt vesz, amelyekben egyébként – eredeti szerepe szerint – nincs énekelnivalója (pl. több kórusrészben a három viráglányt erősítette vokálisan).

Marcellina és Bartolo: Polgár Etelka és Gelu Dobrea

Barbarinát a fiatal lengyel szoprán, Barbara Szymanska alakította, aki igen szép hangon, stílusosan énekelte el híres ariozóját, és a kórusrészekben is aktívan részt vett.

A férfiak gárdájából kiemelkedett a Figarót alakító fiatal olasz énekes, a „szívtipró” megjelenésű Marco Ascani. A még énekesi tanulmányait végző baritonistának ez az első főszerepe, amit kiválóan oldott meg mind vokálisan, mind játékban. Bár még nem eléggé „dörzsölt fickó”, ám a szerelmes Figarót igen hitelesen keltette életre. Hangja kicsit világosabb, mint amit Figaro basszbariton szólama igényelne, de az évek során bizonyosan érik még a voce, s akkor majd kiváló címszereplő lehet.

A Grófot Clementis Tamás énekelte, akit az utóbbi években csak közép- és kis szerepekben láttam az Operában. Most, hogy végre ismét főszerepben bizonyíthatott, láthatóan nagy játékkedvvel vett részt az előadásban. A nőfaló, ám feleségére meglehetősen féltékeny, s – ebben a rendezésben – durva grófot igen hitelesen alakította, s áriáját is nagy taps fogadta.

Cherubin, a gróf és Figaro: Valentina Halusko, Clementis Tamás és Marco Ascani

Bartolo s Antonio kettős szerepében a fiatal román basszistát, Gelu Dobreát hallhattuk, aki kiváló vokális adottságokkal bír, hangja betöltötte az egész termet, s néha már szét is feszítette a terem kereteit. Színészileg is jelentős produkciót nyújtott, a bosszúária alatti revüszáma Marcellinával a darab emlékezetes momentuma.

Basilio szerepében Szerekován János igen mulatságos perceket szerzett a közönségnek. Igazi karaktertenori képességek rejtőznek személyiségében, remek humorral és kiváló énekléssel formálta meg az álszent kántort (e rendezésben Basilio reverendába bújt zenemester).

Don Curzio kis szerepében Roman Pichler korrekt énekléssel (dadogás nélkül) erősítette az együttest.

A tízfősre redukált zenekart (két hegedű, brácsa, cselló, bőgő, fuvola, oboa, klarinét, fagott és zongora) a kirchstetteni fesztivál zenei vezetője, a perzsa származású, Ausztriában élő Hooman Khalatbari vezényelte rutinosan. (Az opera kamarazenekarra való átdolgozását is ő végezte.) Tempóit néha gyorsnak találtam, s a zenekari hangzás is olykor harsányra sikeredett. Ennek ellenére jól összefogta a zenekart, arról igazán nem ő tehet, hogy aznap este a muzsikusok nem a legjobb formájukban játszottak.

Összességében igazán emlékezetes, gondolatokat ébresztő, pergő, kellemes hangulatú és nívós előadásban volt része a vidáman, elégedetten távozó közönségnek.

Fotók: Schlossfestival Kirchstetten

Hasonló bejegyzések