Járt úton

2014. január 29.

Henry Purcell: Dido és Aeneas – a firenzei Cherubini Konzervatórium előadása a Zeneakadémia Operavizsga-fesztiválján, 2013. január 25. KONDOR KATA írása

A firenzeiek Dido és Aeneas-előadása az Operavizsga-fesztivál hagyományosabb vizsgaprodukciói közé tartozott, mindenekelőtt abból a szempontból, hogy egy, a szó klasszikus értelmében véve operának nevezhető, operának írt művet állítottak színre, a zene vagy a cselekmény jelentősebb átalakítása nélkül. Hasonló konzervativizmus – használjuk ezt a szót értékítélettől mentesen! – valósult meg a színpadkép és a rendezés tekintetében: semmilyen meglepőbb vagy kísérleti jellegű elemmel nem találkoztunk.

Természetesen sokat lehetne arról vitatkozni, mi a jobb a fiatal énekeseknek: klasszikus vagy modern produkciókban szerepelni – az operajátszás alapjait elsajátítani, vagy éppenséggel kísérletezni, újabb és újabb színházi formákat kipróbálni. Jelen írás nem kíván ebben a kérdésben állást foglalni, csak annyit szögezne le: mindenképpen az a legszerencsésebb a növendékeknek, ha jól átgondolt, minőségileg kivitelezett, a szó legszorosabb értelmében profi előadásokban vehetnek részt. A Cherubini Konzervatórium előadásáról pedig ezt mindenképpen elmondhatjuk: lehet belőle hiányolni az újszerű, felfedeztető erővel ható megközelítést, de azt nem lehet mondani, hogy ne volna mesterségbeli tudás birtokában összerakott, tisztességes alkotás.

Jelenet az előadásból (fotó: Felvégi Andrea)

Jelenet az előadásból (fotó: Felvégi Andrea)

A díszlet – talán praktikus okokból kifolyólag is – egyszerű, de jól funkcionál: egy kis faemelvény, afféle színpad a színpadon tagolja egy alacsonyabban és egy magasabban fekvő részre a játékteret. Ezt a tagolást a rendezés végig jól indokolttá teszi: a kiemelt területen mindig más minőségű történés zajlik, mint odalent, így itt foglal helyet Aeneas a nyitójelenetben, miközben végig róla folyik a szó, itt történik Didóval való egymásra találása, később a királynő halála is. Ezzel szemben a lenti területen többnyire a kórus, illetve az alvilág erői foglalnak helyet.

Az emelvény azért is bizonyul találó díszletelemnek, mert a rendező, Francesco Torrigiani egy egyszerű, ám működőképes aspektusból közelítette meg a darabot: annak szertartásszerűségére helyezte a hangsúlyt. Így jeleníti meg Dido készülődését udvarhölgyei körében, nászát Aeneasszal, a boszorkányok táncát, amelyek mind egy erőteljesen szabályozott társadalom képét festik elénk. Ami nem is meglepő, hiszen minden történést a természetfölötti erők határoznak meg, irányítják a halandók sorsát, akiknek nincs túl sok eszközük tenni ez ellen.

A színpadkép puritánságát a jelmezek gazdagsága hivatott ellensúlyozni. Nem értek kellőképpen az öltözködéstörténethez, így nem tudom teljes bizonyossággal megmondani, hogy a pompázatos keleti kosztümök pontosan milyen kor vagy földrajzi egység reprezentánsai, de illeszkedtek a rendezés (ezúttal nem a színpadi megformálásra, hanem az azáltal megjelenített világra vonatkozóan)  tradicionális jellegéhez. Az – egyébként a rendező által tervezett – pompázatos kosztümök sem csupán öncélú gyönyörködtetésre szolgáltak: a részüket képező kendők a kellékként funkcionáló nagyobb leplekkel együtt a rendezés legfontosabb kifejezőeszközeivé váltak.

A darab legfontosabb történései ugyanis mind a kendők által meséltetnek el: kendő keríti egybe Didót és Aeneast, kendő takarja le a szerelmesek testét, kendővel bűvölnek a boszorkányok (egy sajnos igen szerencsétlenre sikerült koreográfiával), kendő zavarja meg őket a vadászat során, és legvégül, az előadás legszebb jeleneteként, kendő fedi le Dido holttestét. A kórus tagjai mind leveszik az öltözékük részét képező lepleket, és egyesével ráterítik a halott királynőre, mintegy egyesével, személyesen elbúcsúztatva őt. A veszteség mindannyiuk számára tragikus.

Jelenet az előadásból (fotó: Felvégi Andrea)

Jelenet az előadásból (fotó: Felvégi Andrea)

A megrázó erejű végkifejlethez a női címszerepet éneklő Jelena Terescsenko is nagyban hozzájárult. A fiatal énekesnő igazi királynő a színpadon, nem lehet eléggé dicsérni, milyen kevés eszközzel milyen sokat képes kifejezni. Nem tudom aprólékosan kielemezni, mikor melyik megnyilvánulása utalt az általa megformált karakter tulajdonságaira, mégis, ő maga volt Dido. Persze nem tekinthető még teljesen kész művésznek, első megszólalásakor az volt a benyomásom, hogy értékes hanganyagának még nem ura teljes mértékben, ám később áradó mezzoszopránja már jobban engedelmeskedik neki: utolsó áriája, melyet fekve énekelt, megrendítő szépséggel szólt.

Kevésbé jó benyomást keltett a Belindát éneklő Stefanica Dorina Baitan. A hang éles, vékony, és egyáltalán nem kellemes hallgatni. Bár a fiatal művész kellemes színpadi jelenség, talán nem operaszínpadon volna a helye. A második hölgyet éneklő Elmas Zeynep Mehmet sokkal kellemesebb, hajlékony, szép színű hanggal örvendeztette meg a hallgatóságot. Az Aeneast éneklő Matteo Michi kissé még éretlen hangnak tűnt, nincs meg az a zengése, kialakult színezete, amit egy baritontól várnánk. A Varázslónő szerepében Antonia Fino szép mélységekkel teli, kifejező hangon szólalt meg, habár ő is inkább csak ígéret még, mintsem érett művész.

A Cherubini Konzervatórium vonós kamaraegyüttese Umberto Cerini vezényletével a barokk zene értő tolmácsolójának bizonyult, ám a pontatlanságok jelentősen rontottak teljesítményükön. Sajnos ugyanez mondható el a kórusról is, ráadásul a fiatal énekesek hangja nem is illeszkedett mindig össze, énekkar helyett inkább egymás mellett éneklő szólisták benyomását keltették.

Nem mondható, hogy sose láttunk volna jobb operavizsgát Budapesten, ám az utóbbi években gyakran a professzionális intézményekben is úgy érezhettük: nem a lángelméket, hanem a biztos szakmai tudással rendelkező mesterembereket hiányoljuk a legjobban. Ennek fényében azt mondom, soha rosszabb előadást ne lássunk Budapesten, mint a firenzeiek Dido és Aeneas-produkcióját.

Fotók: Felvégi Andrea / Zeneakadémia

Hasonló bejegyzések