Isteni emberek

Richard Wagner: A Nibelung gyűrűje – a Budapesti Wagner-napok előadása a Müpában, 2016. június 16-19. KONDOR KATA írása

Brünnhilde és Waltraute: Evelyn Herlitzius és Waltraud Meier (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)
Brünnhilde és Waltraute: Evelyn Herlitzius és Waltraud Meier (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

Ismét eltelt egy év, és ismét elérkezett a hazai Wagner-rajongók legnagyobb ünnepe, a Budapesti Wagner-napok. Sokszor voltunk már jelen az eseményen, sokszor írtunk is róla, ám mindennek ellenére egyetlen percre sem éreztem a Ring-ciklus idei négy napja alatt, hogy a „sok” ebben az esetben az „elegendő” szinonimája lenne. Minden évben új élmények érik a résztvevőket, és a műveket elemző szünetbeli beszélgetések sem csupán azért szükségesek, mert a fesztivál régi hívei újabb és újabb ismerőseiket is magukkal hozzák, a törzsközönség számára is feltárulnak a darabok eddig ismeretlen aspektusai. Jelen írásunkban természetesen nem törekedhetünk a négy előadás valamennyi tényezőjének részletes méltatására, így a fókuszpontban elsősorban az új beállók lesznek, ám ahol alkalom adódik, kitérünk a visszatérő vendégek egy-egy újszerű vagy más szempontból érdekes zenei vagy színészi megoldására.

A tetralógia első felében új Wotan–Fricka-párost avattunk: bár Johan Reuter egyszer már szerepelt a fesztiválon, akkor A Rajna kincse és a Siegfried főistenét énekelte, A walkürben viszont most hallhattuk először. Partnereként Schöck Atala gyarapította azon magyar közreműködők táborát, akik legnagyobb büszkeségünkre a világsztárokhoz felérő színvonalú produkciójukkal képesek emelni az előadások fényét. A szereposztás szerencsés módon úgy alakult, hogy az első két nap együtt léptek színre, így figyelemmel kísérhettük az istenházaspár kapcsolatának alakulását. Első este a viták ellenére is működőképes a kapcsolat, a főisten a maga éretlen módján kötődik feleségéhez, az pedig többször is gyengéd gesztusokkal veszi körül férjét. A kissé nagyasszonyosan viselkedő Fricka ekkor még jól tolerálja Wotan szeszélyeit, A walkürre azonban viszonyuk végérvényesen megromlik, a nő csak a férfi teljes megtörésén keresztül érzi biztosítottnak dominanciáját. Reuter a kissé gyerekes, ám ezzel együtt nagyon sebezhető Wotan megformálásával az egyik legemberibb főistent mutatta meg, akit a Wagner-napok története valaha láthattunk: bár kiállása és hangjának ércessége utalt a főistenben rejlő erőre is, a második este végére mélyen együtt lehetett vele érezni. Természetesen fontos szempont, hogy a két művész az érzékeny szerepformálás mellett kiváló vokális produkciót is nyújtott, Johan Reuter különösen A walkür mélyebb fekvésű szólamában szólaltatott meg szép színű, egységes hangot, Schöck Atala pedig hangjának szokatlan, drámai oldalát is megcsillogtatta.

Az erdei madár és Siegfried: Celeng Mária és Daniel Brenna (fotó: Posztós János / Müpa)
Az erdei madár és Siegfried: Celeng Mária és Daniel Brenna (fotó: Posztós János / Müpa)

A Rajna kincse még egy új magyar főszereplőt hozott: Alberichet Kálmán Péter énekelte. Bár nem lehet azt mondani, hogy szerepfelfogása ne lenne releváns, de éppen a Wagner-napokon láthattunk már sokkal izgalmasabb alakításokat, amelyek megmutatták Alberich személyiségének hősi oldalát, és a benne lakozó – többre hivatott, de elvesztegetett, illetve a pusztítás szolgálatába állított – képességeket. Az idei Rajna kincsében azonban Alberich átvitt értelemben is törpe volt, kisszerű, nevetséges, meg sem lepődhettünk hát, hogy a sellők kigúnyolják (idén feltűnően domináltak a humoros elemek A Rajna kincsében, a Logét alakító Christian Franz is karakterének ezen vonásait emelte ki, ám éppen őrá volt elég egyetlen pillantást vetni a darab zárójelenetében, hogy értsük, koránt sincs okunk örülni). Még jobban kirajzolódtak ezek a vonások a Mimével közös jelenetében: még sosem éreztem ennyire hasonlónak a két testvért, amiben nyilván szerepet játszott a kiváló Gerhard Siegel drámaibb hanganyaga és erős személyisége is (Siegel egyébként jóformán mindenkit leénekelt a színről, akivel közös jelenete volt, ám erről majd később). Kezdetben azt hittem, Kálmán Péter hangjának kevésbé drámai és kevésbé tetszetős jellemzői miatt erősíti a figurának ezen vonásait, ám az előadás végére kiderült, interpretációjában Alberich a gyűrű elvesztésének következtében lesz jelentéktelen figurából a világot elpusztító átok atyjává, afféle mitológiai terroristavezérré – amely asszociációt talán nem csak a közelmúlt eseményei ébreszthették bennük az alakítást látván. Nagy kár, hogy ezt a lényegében jellemfejlődésnek is nevezhető folyamatot nem kísérhettük tovább figyelemmel, mivel a későbbi részekben Alberich Oskar Hillebrandt alakításában mind a hang, mind a személyiség tekintetében kevéssé érdekes és kidolgozott figura lett.

Sieglinde és Siegmund: Anja Kampe és Johan Botha (fotó: Posztós János / Müpa)
Sieglinde és Siegmund: Anja Kampe és Johan Botha (fotó: Posztós János / Müpa)

A walkürben újabb sztárfellépővel találkozhattunk, Johan Botha énekelte Siegmund szerepét. Esetében nem véletlenül nem használtam az alakítás szót, mert éppen ebben rejlett produkciója ellentmondásos volta: a hangzás a legnagyobb örömben részesített bennünket, ugyanakkor a fesztivál története során már hozzászoktunk, hogy az előadók érdekes és sok esetben újszerű szerepértelmezéssel lepnek meg bennünket, és ezt képesek színészi készségeikkel is közvetíteni. Ha nem akarunk abba a hibába esni, hogy Bothát a szerep korábbi megformálóhoz hasonlítjuk, elég egy pillantást vetni a partnerekre. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy a Hundingot alakító Walter Fink egyetlen mozdulatában mélyebb és összetettebb jellem- és helyzetábrázolásnak lehettünk tanúi: mikor Sieglinde szembefordul vele, meg akarja ütni, ám mégsem teszi, mert túlságosan megdöbben, ráébred, hogy a nő már nem fél tőle, és ő nem képes olyan mértékben irányítani, mint korábban. De ne legyünk igazságtalanok, emeljük ki a tenorista erényeit is: a minden regiszterben szépen szóló, drámai erőre és lírai szépségekre is egyaránt képes hangot, a kifinomult szólamformálást, a lenyűgöző hosszúságú frázisokat is.

Wotan és Loge: Johan Reuter és Christian Franz (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)
Wotan és Loge: Johan Reuter és Christian Franz (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

A Wagner-napok régi kedvence Evelyn Herlitzius, ám ezúttal új szerepekben ismerhettük meg: A walkür és Az istenek alkonya Brünnhildéjét énekelte. Esetében még azt is megérteném, ha produkciója megosztó lenne, annyira erőteljes, lehengerlő alakítást nyújt. Szinte nem is tudunk odafigyelni az énekesi és a színészi teljesítmény kis részleteire, úgy magával ragad az énekesből áradó energia, óriási méretű hangja pedig a legprimerebb, fizikai síkon hat a hallgatóságra. Alaposan össze kell hát szednie magát a kritikusnak, ha a csodálat körvonalazatlan megnyilvánulásain túl szeretné precízebb és szakmaibb szempontok alapján értékelni az énekesnő produkcióját. Legelőször is azt kell megállapítanunk, hogy Herlitzius Brünnhildéje a darab végéig erősen megőrzi walküri vonásait, amit még az öltözéke is kifejez: Az istenek alkonya zárójelenetének kivételével a művész végig nadrágot viselt. Ez a zabolátlanság azonban nem nyomta el az érzékenyebb, kifinomultabb művészi megoldásokat sem, a walküri temperamentumhoz emberi érzelmek társultak. Megkapóan szép volt például Az istenek alkonyában a Siegfriedtől vett búcsú, mikor a két szerelmes egymás elől is rejteni próbálta, milyen nehezükre esik az elválás. De hasonlóan emlékezetes maradt a zárójelenet is, amelynek zenei anyaga is sok esetben jobban kedvez a finomabb megoldásoknak, mint az átütő erőnek.

Brünnhilde: Elisabet Strid (fotó: Posztós János / Müpa)
Brünnhilde: Elisabet Strid (fotó: Posztós János / Müpa)

Idén új Siegfriedet is avattunk, Daniel Brenna személyében. Az első meglepetést szemtelenül fiatal külsejével okozta, már a negyedik sorból el lehetett hinni, hogy kamasz fiút látunk a színpadon, az énekes ráadásul viselkedésével, mozdulataival is hiteles tinédzsert formált meg. Ritkaság, hogy a szerep adekvát megszólaltatói ilyen adottságokkal is rendelkezzenek, és bár Brenna az első megszólalásaikor még nem győzött meg, teljesítménye az est folyamán örvendetesen feljavult. Bár hangja nem rendelkezik olyan drámai erővel és hősi színnel, amit Siegfried esetében ideálisnak tartanánk (ez különösen az első felvonásban tűnt ki, amelyet az egészen kiváló Gerhard Siegellel énekelt együtt, aki bármennyire is igyekezett hangját visszafogni, egyes pontokon jobban hallatszott, mint maga a címszereplő), végig jól győzte a szerep által támasztott követelményeket, és csupán néhány kevésbé szép forte emlékeztetett korlátaira. A harmadik felvonásban aztán a tenorista üde és érzékeny partnert kapott a tavalyi Bolygó hollandiban már megcsodált Elisabet Strid személyében, aki ezúttal is emlékezetes produkciót nyújtott fényes magasságaival és minden dinamikai fokozatnál rugalmasan szóló hangjával. Külön örömet okozott, hogy a két művész visszafogott, ám intelligens alakítása milyen remekül illeszkedett egymáshoz.

Fricka és Wotan: Schöck Atala és Johan Reuter (fotó: Posztós János / Müpa)
Fricka és Wotan: Schöck Atala és Johan Reuter (fotó: Posztós János / Müpa)

Az istenek alkonyában Gunther szerepét éneklő Oliver Zwargnak igazán hálásak lehetünk, mert az elmúlt években túlságosan egyoldalú képet kaphattunk a karakterről, és bár a gyenge és visszataszító vonásoknak – amelyek leggyakrabban jellemezték Oskar Hillebrandt Gunther-alakítását – nem állíthatjuk, hogy ne lenne létjogosultságuk a figura ábrázolása szempontjából, most mégis szerencsésnek érzem, hogy árnyalhattuk a bennünk kialakult képet. Zwarg megformálásában a figura inkább piperkőc úr, afféle modoros üzletember, akinek a látszat jelent mindent, és éppen hiúsága, valamint pedantériája miatt válik könnyen befolyásolhatóvá. Az istenek alkonya másik új beállója, Rúni Brattaberg az első felvonásban ugyan még nem győzött meg teljesen arról, hogy Hagenjének megvan a hatalma ahhoz, hogy bábként mozgassa a többi szereplőt, később hangban és alakításban is erőteljesebb lett. Bár basszusa nem az a kormos, éjsötét típus, ami más Hagenekre gyakran jellemző, telt és erőteljes mélységei így is elég félelmetessé tették, színészileg pedig sokkal jobban illett hozzá a karakternek a belső feszültségét leplezni alig tudó oldala, mintsem az, amely szinte észrevétlenül a háttérből irányít.

Brünnhilde: Evelyn Herlitzius (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)
Brünnhilde: Evelyn Herlitzius (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

A kisebb – vagy mondjuk inkább: rövidebb – szerepekben idén is kiváló magyar énekesek produkciójában gyönyörködhettünk. Haja Zsolt Donnerje ránézésre inkább elegáns úr, mint elemi erejű viharisten, a vokális produkció azonban nem nélkülözte az energiát és az elszántságot, így egy-két mély hangtól eltekintve kifogástalan volt. Celeng Mária igazán rebbenékeny kis madarat formált meg, ám az igazi élményt hangjának egy valódi énekesmadárhoz illő dallamossága, meleg fénye adta. És természetesen idén sem lehet szó nélkül elmenni az előadásokon közreműködő együttesek teljesítménye mellett, habár már sokszor méltattuk őket: a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Énekkara és a Budapesti Stúdiókórus ismét magas színvonalon muzsikáltak. Ebben az évben érzésem szerint Fischer Ádám több ponton is újított az interpretációján, amit ugyan nem sikerült mindig maradéktalanul keresztülvinni a zenekaron, ám ez a néhány kisebb megingás nem összemérhető a tizenöt óra magával ragadó és gyakran megrendítő perceivel, valamint az újszerű megoldásokból nem egyszer kibontakozó, megvilágító erejű összefüggések hatásával.

Jelenet a produkcióból (fotó: Posztós János / Müpa)
Jelenet a produkcióból (fotó: Posztós János / Müpa)

Nem sorolhattunk fel mindenkit a szereplők közül, ám ez nem jelenti az, hogy az évről évre visszatérő nagyságok, valamint a remek hazai énekesek ne okoztak volna még számos emlékezetes pillanatot. Hasonlóképpen számba vehettünk volna még sok olyan momentumot, amelyek tovább árnyalták a Wagnerről, a szereplőiről, a történetről alkotott felfogásunkat, ám a legjobb részletek szemlézésével óhatatlanul élménybeszámolóba csúsztunk volna át a kritika helyett. Így elég annyi: ismét különleges boldogságban részesített minket a Wagner-napokon való részvétel, és minden okunk megvan várni a jövő évi Ringet.

Fotók: Pályi Zsófia, Posztós János / Müpa