Ismeretlen utakon

2016. november 22.

Tihanyi László: Fehér rózsa és Vörös izzás – a CAFe Budapest előadása október 21-én a Müpa Fesztivál Színházában. KONDOR KATA írása

A CAFe Budapest fesztivál mindig tartogat néhány különlegességet: a legnagyobb öröm azokat az előadásokat megtekinteni, amelyek valamilyen módon tágítják a határainkat, felülírják eddigi elképzeléseinket, legyen szó akár a művészeti ágakról, akár egy adott mű témájáról. Idén Tihanyi László műveinek bemutatójára operakritikusként mentem el, de a zeneszerző nyilatkozatait hallva már előre lehetett sejteni, hogy valami nagyon más vár rám, mint ami a műfajról elsőre az eszembe jut. Ő maga a „hangszeres színház” besorolással nevezte meg alkotásait, és alighanem bajban lennénk, ha ennél hagyományosabb kategóriát keresnénk rájuk. A Fehér rózsában egyformán hangsúlyos szerep jutott a színészek által megszólaltatott szövegnek, az éneknek és a kamarazenének, a Vörös izzásban az utóbbi mellett a költészet és a tánc került előtérbe. Ezt a produkciót talán még be is tudtam volna sorolni táncelőadásnak, de meglehet, csak azért, mert az egy eleve igen tágan értelmezett kategória.

Meláth Andrea (fotó: Posztós János / CAFe Budapest)

Fehér rózsa – Meláth Andrea (fotó: Posztós János / CAFe Budapest)

A két mű a részleges témaegyezés ellenére is nagyon különböző karakterrel rendelkezik. A Fehér rózsa egészen lírai darab, a megözvegyült férj elégikus visszaemlékezésével indul, amikor elhunyt felesége sírjára annak kedvenc virágából visz. Kettejük házasságának a története annyira csendes fájdalommal árulkodik két ember egymást meg nem értéséről, hogy a – szinte krimibe illő – baljós jelek ellenére is nehezen hisszük el, a tragikus véget valóban gyilkosság okozza majd. A cselekmény a férj és a halott feleség párhuzamos monológjain keresztül halad előre, előbbi már a haláleset után emlékszik vissza kapcsolatukra, utóbbi a házasság alatt barátnőjéhez írott leveleivel tud szólni. Minden megszólalás egy elmondott és egy elénekelt részből áll, utóbbi tömören, sokszor balladisztikus kihagyásokkal vagy valamiféle tudatfolyamra emlékeztető módon adja vissza a prózai szöveget. A darab elején mindig a beszéd az első, ezt az ének kommentálja, érzelmi töltettel telíti, majd a fordulópont után – a feleség bevallja, hogy nem szereti a férjét – a sorrend megbomlik, ettől kezdve gyakran az ének vezet be egy gondolatot, hogy a szöveg azt valahogyan racionalizálni-értelmezni próbálja.

Fehér rózsa - Cser Krisztián (fotó: Posztós János / CAFe Budapest)

Fehér rózsa – Cser Krisztián (fotó: Posztós János / CAFe Budapest)

A darab szerkezetéből kifolyólag mindkét szereplőt két művész, egy színész és egy operaénekes formálja meg. Talán nem is a megformálás a helyes kifejezés, hiszen nem hagyományos színészi eszközökkel, drámai átéléssel keltik életre a figurákat – a rendező (és egyik főszereplő), Máté Gábor minimálisan mozgatja csak a szereplőket, akik az előttük lévő kotta alapján adják elő a saját részüket, így szerepük inkább egyfajta közvetítőé/krónikásé lehet. Meláth Andrea és Cser Krisztián érzékenyen és kifejezőn adtak hangot kissé rejtelmes soraiknak, a feleség leveleit tolmácsoló Fullajtár Andrea pedig egészen megrázó alakítást nyújtott. Emeljük ki név szerint a hangszeres előadókat is: a zeneszerző, Tihanyi László dirigálásával Szűcs Péter, Salamon György, Rohmann Ditta, Jámbor Janka és Fejérvári Zsolt valódi párbeszédet folytattak a négy főszereplővel.

Vörös izzás - jelenet az előadásból (fotó: Posztós János / CAFe Budapest)

Vörös izzás – jelenet az előadásból (fotó: Posztós János / CAFe Budapest)

A Vörös izzás sem nélkülözi a misztikumot, a japán mondákból vett témája is ezt az oldalát erősíti, ráadásul a műben az előzőnél is kevesebb szerep jut a verbalitásnak (a Fullajtár Andrea előadásában elhangzó tizennégy középkori haiku is inkább a történet érzelmi-hangulati aspektusát, a főszereplő lány érzéseit világítja meg, mintsem racionális jelentésréteget közvetítene). A szerelmi történet halálos szenvedélye kissé stilizáltan, átesztétizálva jelenik meg, melyet a távol-keleti tematika és kifejezőeszközök is erősítenek, ám ebben a darabban sokkal jobban működik az eltávolító szemléletmód, mint a Fehér rózsában. Bár a táncosoknak az egész műben nagy szerep jut – az előadást Földi Béla koreografálta – a történet különböző fázisaiban más-más művészeti ág dominál. A szerelmes lány életében hangzanak el a versszövegek, halála utáni, kígyó alakú visszatérését teljes egészében a tánc meséli el, majd a szerzetes által felolvasott Lótusz szútrát, amely a lány megtisztulásához vezet, a kórus szólaltatja meg (az Á la cARTe Kamarakórus énekelt). Sajnos a színlap nem közölte a Budapest Táncszínház közreműködő művészeinek nevét, pedig a főszereplő lány táncosa rendkívül szuggesztív alakítást nyújtott. És bár ezúttal a színpad elrendezése kevesebb lehetőséget nyújtott, hogy közvetlenül megfigyelhessük a muzsikusokat, emeljük ki ezúttal is a nevüket: Ittzés Gergely, Szűcs Péter, Bor Péter, Rohmann Ditta és Eckhardt Gábor, szintén a zeneszerző vezényletével, különleges hangzásvilágot teremtett meg.

Tihanyi László (fotó: Posztós János / CAFe Budapest)

Tihanyi László (fotó: Posztós János / CAFe Budapest)

Különös világba repítettek el Tihanyi László művei a CAFe Budapest fesztiválon, és amilyen rendkívüli környezetben játszódott a két szokatlan szerelmi történet, olyan ismeretlen tájakra csöppentünk a művészetek térképén. Ám ez a kalandozás örömtelinek és gyümölcsözőnek bizonyult – várjuk a következő utazást!

Fotók: Posztós János / CAFe Budapest

Hasonló bejegyzések