Antonio Cesti: Orontea – a Budapesti Tavaszi Fesztivál produkciója a Zeneakadémia Solti György Kamaratermében. BÓKA GÁBOR kritikája az április 18-i előadásról
Antonio Cesti Oronteájának magyarországi bemutatója – a Budapesti Tavaszi Fesztivál talán legkülönlegesebbnek ígérkező produkciója – ellentmondásosan érintette a közönséget: amit kapott, egyszerre volt meglepetés, ugyanakkor nagyon is megszokott.
Kezdjük a meglepetéssel – ez magát a darabot, annak dramaturgiáját és zenei stílusát érinti. A magyar közönség számára sok homályos területe van az operatörténetnek: korszakok, stílusok akadnak, melyekkel soha vagy csak évtizedek során elvétve találkozhat. A 17. század bizonyosan ilyen: hogy mi történt Monteverdi és Händel (plusz, megengedem, Vivaldi és Rameau) között a zenés színházban, arról mifelénk jóformán csak a zenetörténészek és az elszánt lemezőrültek tudnak. Tartok tőle, hogy e tekintetben a mostani produkció sem jelent majd áttörést. Nem minősége okán (úgy nagyon is megérdemelné), sokkal inkább „korlátozott terjesztésű” volta miatt. Noha a Zeneakadémia Solti György Kamaratermében örömteli telt ház fogadta a produkciót, összesen két előadással számolva ez még mindig nagyon kevés nézőt jelent – pláne, ha ebből a levonom a rokonokat, a szakmabelieket, a néhány elszánt lemezőrültet; no és figyelmen kívül hagyom azt a tényt, hogy a Házon kívüli előadásokat általában nem a műfaj törzsközönségét adó nézőréteg látogatja. Mégis fontos, hogy megszólalt az Orontea: most már nem érhet mindenkit abszolút meglepetésként, hogy az énekkönyvekben olvasható közhely, miszerint a komikum Pergolesi egyfelvonásos intermezzóival jelent meg a színpadon, egyszerűen nem igaz; hogy a műfaji keveredés, a világábrázolás már-már shakespeare-i gazdagsága (ha nem is mélysége) nem csak Monteverdi két kései darabjára igaz; és hogy a 18. századi barokk opera sem úgy keletkezett, hogy Händel lemászott a fáról. Cesti kifejező dallamokban és zenei megoldásokban bővelkedő, invenciózus és nem csak zenetörténeti tényként, hanem abszolút értelemben is értékes muzsikája a mű dramaturgiai sokrétűségével párosulva nagyszerű alapanyagként szolgálhat egy friss szellemű előadás számára. Kérdés, hogy a mostani színrevitel ilyen volt-e?
A rendezést Almási-Tóth András jegyzi, akinek munkáival kapcsolatban Kondor Kata kolléganőm pár hónappal ezelőtt élesen fogalmazott: „tényleg minden alkalommal a retró–tévésorozat–abszurd humor hármasból kell legalább egynek, de inkább többnek szerepelnie a produkcióban?” A problémát magam úgy fogalmaznám meg, hogy a rendező jellegzetes stílusjegyei olykor fölébe kerekednek az aktuális darabnak, a választott mű és az előadás problematikája, és ebből fakadóan színi formája bizonyos esetekben elmegy egymás mellett. Ezt magam is többször voltam már kénytelen regisztrálni – annál nagyobb örömmel tettem ennek ellenkezőjét, vagyis hívtam fel a figyelmet arra, ha az Almási-Tóth Andrást foglalkoztató problémakör és/vagy előadási stílus darabot talált magának, ha tartalom és forma szoros egységben, és nem csak kielégítő, de tartalmas, bizonyos pillanatokban revelatív módon forrt össze. Úgy érzem, a wrocławi Eötvös Péter-rendezést (Angyalok Amerikában) követően most megint ilyen előadással állunk szemben. Az Orontea komoly tartalmat komikus eszközökkel feldolgozó dramaturgiájától, úgy érzem, egyáltalán nem idegen az a rikító vizuális világ és az a sokszor direkt megoldásokkal operáló, mégis ironikusan elemelt játékstílus, amit a rendező ezúttal is színpadra álmodott – főként azért, mert a barokk nem realista, hanem effektusközpontú ábrázolásmódja nagyszerűen harmonizál a már-már abszurdba hajló humorral.
Ez idáig elméleti megfontolás: igazolható színház- és zenetörténeti érvek egymásra vonatkoztatásával. Ami ezután következik, abszolút személyes: nekem bejött ez az előadás – elfogadom, ha másoknak objektív vagy szubjektív okokból nem tetszik, ám az elért eredményeket akkor is nyugtáznunk kell. Mindenekelőtt azt, hogy az előadás humora nem pusztán a darab lényegéből fakad ezúttal, de elsősorban és mindenekelőtt ragyogó énekes-színészi alakításokban realizálódik.
Az előadás középpontjában Baráth Emőke nagyformátumú Oronetája áll, akinek fejlődése formálódó világkarrierje közepette is figyelemre méltó: míg legkorábban éteri tisztaságú oratóriumszólóira, majd Despinaként és Poppeaként naiv romlottságára figyelhettünk fel, addig most sistergő indulataival lepett meg – ez új hang, amit eddig nem hallottunk tőle, és a barokk operák varázslónőinek karaktere felé mutat. Noha nemrégiben kiváló Psalmus-tolmácsolást is hallhattunk tőle, mégis úgy vélem, Rab Gyula tenorja a barokk és a klasszicizmus világában mozog a legotthonosabban: itt a részletek, árnyalatok sokaságát képes felvillantani, miközben technikailag is maradéktalanul uralja énekelnivalóját. Színpadi alakításának természetessége sokat tett hozzá Alidoro alakjának hitelessé válásához. Nem kevésbé volt meggyőző Hajnóczy Júlia (Silandra) színészi megformálása, éneklése azonban az általános pozitív benyomás ellenére sem volt hibátlan – intonációjának tisztasága bizonyos pillanatokban megkérdőjelezhető volt. Corindóként Philipp György újfent bizonyságot tett róla, hogy nem csak kiváló technikájú kontratenor, de hangfajának azon ritka képviselője, akinek színpadi jelenlétét még csak nyomokban sem kísérti meg a femininitás – épp ellenkezőleg. De a népes szereposztás többi tagja is remekelt: Ambrus Ákos elsősorban színészileg (végre!), Erdős Attila komplex zenei megformálásával, Ayane Imai az előadás tekintélyes rését néma szereplőként végigkísérve. Kiss Judit Annában pedig igazi komikát fedezhettünk fel Aristea szerepében: épp csak annyira játszotta túl idősödő és kielégítetlen karakterét, amennyire az itt és most szükséges volt – játékának ritmusát, pontosságát, hatásosságát nem egy beérkezett pályatársa megirigyelhetné.
A Máté Balázs vezette Aura Musicale együttese sokkal többet nyújtott korrekt kíséretnél: életteli, a drámával mindvégig szorosan együtt lélegző, annak esszenciáját hordozó zenekari produkció volt ez. Hogy a hangszer-összeállítás – amennyire ez látvány alapján megítélhető volt – még filológiai szempontból is kiállta a hitelesség próbáját, az már csak hab a tortán.
Fotók: Kotschy Gábor / Budapesti Tavaszi Fesztivál