Irodalmi infúzió

Robert Schumann Jelenetek Goethe Faustjából című oratóriuma a Magyar Állami Operaházban. A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának hangversenye, 2015. június 1. MERÉNYI PÉTER írása

Robert Schumann
Robert Schumann

Schumann Jelenetek Goethe Faustjából című művét irodalmi infúzió tartja életben: a kétrészes drámai költemény ismeretében érthetjük meg az oratóriumot. Úgy is mondhatnánk: Goethe két drámája tartja össze Schumann alkotását. Számomra is a Faust-élményhez fűzött oratorikus lábjegyzetnek tűnt a kétórás mű.

A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának hangversenye zárta a Faust225 Fesztivált. Jó ötletnek tartom az irodalmi mű köré rendezett zenés színházi eseménysorozatot – végül is a műalkotásokat kell ünnepelni és csak másodsorban az alkotókat –, azonban a 225. évfordulót erőltetettnek érzem. Goethe hatvan éven át foglalkozott a Faust-témával: 1772-ben kezdte írni az Ős-Faustot, és csak 1832-ben, halála évében, posztumusz adták ki a kétrészes drámai költeményt. Valóban 225 éve, 1790-ben jelent meg először a Faust, töredékesen, azonban a végleges változat előtt még háromszor publikálták a dráma első részét, harmadszorra átdolgozott formában. Tehát tizenhét év múlva, 2032-ben ünnepelhetjük majd Goethe művének tényleges bicentenáriumát.

Schumann nem hatvan, hanem csak kilenc éven át dolgozott háromrészes oratóriumán (1844—53). Sohasem hallotta együtt az összes tételt, azonban egységes alkotásként tekintett művére. A világi oratórium sokféle stílusrétegből áll, eklektikus hatást kelt: egyházi oratorikus művek elemeit fedezhetjük fel benne (például a Dies iraet az első rész harmadik jelentében), a nyitányt színházi kísérőzenének tekinthetjük, helyenként mintha szimfonikus dalt hallanánk (első rész, második jelenet), néhol akárha német romantikus operák kórustablói szólnának (második rész, első jelenet).

A kivetített nyersfordítás ugyan betöltötte szerepét, azonban kiábrándító hatást keltett Jékely Zoltán és Kálnoky László műfordításának újraolvasása után. Tanulságként megfogalmazhatjuk: a legtöbb opera és oratórium megértéséhez elegendő és megfelelő a prózai nyersfordítás, azonban egy jól ismert szépirodalmi szöveg esetében sokkoló lehet.

A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara több pillanatban a szétesés határán állt (második rész, második jelenet), néha más tempóban játszottak, mint az énekes szólisták (második rész, harmadik jelenet; harmadik rész). A fúvósok párszor túl éles hangszínnel szólaltak meg (második rész, első jelenet), a kürtösök többször is alacsonyan intonáltak (második rész, második jelenet). A vonóskar azonban a koncert előrehaladtával egyre megformáltabban és pontosabban játszott. A nyitányban határozottabban felépített csúcspontokat szólaltathattak volna meg, gazdagabb hangszínnel.

A Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) első belépését bizonytalannak és kapkodónak éreztem (első rész, harmadik jelenet), később viszont egyre hatásosabban énekeltek a kóristák. A természet és a napfelkelte mitikus köszöntése túlzott tömeghatást keltett (második rész, első jelenet). Az előadás emlékezetesen komikus pillanata volt a lemurok kara: a Nemzet Énekkar nazálisan képzett hangokkal, manós, makis hangszínnel énekelt. A kórustablók dinamikusan szóltak, a csúcspontok kiválóan megformált halk lebegésbe torkolltak, csupán egy helyen érzetem zenei rövidzárlatnak a kórus elhalkulását (harmadik rész). A Magyar Állami Operaház Gyermekkara (karigazgató: Gupcsó Gyöngyvér) sokszor fénytelenül és erőtlenül szólt, mindenesetre pár pillanatra egy elsőrangú alt fiúszólista hangja került előtérbe.

Michael Schønwandt légies mozdulatokkal vezényelt. Általában szokatlanul korán intett be, azonban a karmesterrel ellentétben a zenekart nem jellemezte nyugodt koncentráció.

Jochen Kupfer (bariton) hangját modorosnak, ódivatúnak éreztem: öblösen, súlyosan intonált. A jelenkorban könnyedebben, megformáltabban szoktak énekelni. Hangterjedelme szűk volt: magas regiszterben mintha feszültté vált volna a torka. A harmadik részben, egy hárfakíséretes, dalszerű szakaszban nyújtotta a legszebb teljesítményt: úgy énekelt, mint egy német dalénekes a hatvanas években, a régies hangideál illett személyiségéhez. Letizia Scherrer (szoprán) telt hangszínnel, megformált körvonalakkal intonált, csupán egyszer hallottam alacsonynak (első rész, második jelenet). Drámai hangszíne üdítő hatást keltett a harmadik rész éteri lebegésében. Kovács István (basszus) énekelt a leginkább operai hangon, egy-két helyen túljátszottnak éreztem hangkarakterét (első rész, harmadik jelenet), a harmadik részben több hangszínnel gazdagíthatta volna alakítását. Váradi Zita (szoprán) tiszta körvonalakkal, jó szövegértetőséggel énekelt, a széles dinamikai ellentétek ellenére is lírai hangon. Szappanos Tibor (tenor) hangja ércesen, erőltetetten szólt (második rész, első jelenet), lírai magasságban kellemesebbé vált. Vörös Szilvia (alt) simogatóan telt hangjával hívta fel magára a figyelmet, Bakos Kornélia (alt) rövid szerepében nazálisan énekelt. A koncerten még Zavaros Eszter énekelt szoprán szólót.

A közönség jelentős része nem hallhatta az oratórium harmadik részét, ugyanis azt hitték, Faust halálával véget ért a mű, így a szünetben távoztak. Pedig a tragédia második részének zárójelenetét feldolgozó rész zeneileg egységesebb, mint az oratórium első kétharmada, és az előadók is egyenletesebb teljesítményt nyújtottak. A zárójelenet nem az előadói színvonal, hanem Schumann olvasata miatt nem nyerte el tetszésemet. A szárnyaló, ünnepi Chorus Mysticus személyes Faust-élményemtől idegen. Számomra nem a keresztényi-platóni értelemben vett örök, változatlan tökéletesség ünneplése a meghatározó („Csak földi példakép / minden mulandó; / itt lesz a csonka ép / s megbámulandó…”). Az Örök Asszonyiban való feloldódás olvasatomban az egyéni és megismételhetetlen, folyton gondolkodó, alkotó és változó tudat föladását jelenti. Az emberi tudat föloldódását, a halált sokféle képpel fejezhetjük ki, valahol mindegyik ugyanazt jelenti: mindegy, hogy az Örök Asszonyi ringat el minket, Wotan örök Csipkerózsika-álmot bocsát ránk, angyalseregek ragadják egyre magasabb körökbe öntudatlan lelkünket, vagy szorongásainkat feladva belemerülünk a semmi egyre világosabb éjszakájába.