Iránytévesztés

2014. szeptember 29.

Dohnányi Ernő: A tenor – felújítás az Erkel Színházban. A szeptember 11-i és 16-i előadásokról BÓKA GÁBOR írt kritikát

Schippel: Fekete Attila (fotó: Herman Péter)

Schippel: Fekete Attila (fotó: Herman Péter)

Nemigen emlékszem olyan operaházi vezetésre az elmúlt két évtizedből, amelyik legitimitásának egyik sarokköveként ne a magyar repertoár bővítését, az elfelejtett értékek újrafelfedezését tűzte volna zászlajára. A céllal csakis egyet lehet érteni, még akkor is, ha ennek következtében szükségképp nem elsővonalbeli művek is színpadra kerülhetnek. Ez azonban sokkal inkább hasznos, mintsem káros hatású – a honi operajátszás a kelleténél jobban remekmű-orientált, kivált magyar vonatkozásban. S ez nem csupán azért baj, mert a repertoár így minduntalan ugyanabból a húsz-harminc operából áll, de azért is, mert egy-két kiemelt alkotás kizárólagos ismerete háttérbe szorítja a tradíció – vagy tradíciók – átlátását: milyen is pontosan az a közeg, amelyből a korszakos remekművek kinőttek? Létezik-e egyáltalán egyetlen, egyenes vonalú, szervesen fejlődő magyar operai hagyomány, vagy – A magyar irodalom történeteinek mintájára – korrektebb lenne inkább párhuzamosan futó magyar operatörténetekről beszélnünk? Ha más haszna nem lett volna Dohnányi Ernő mára szinte elfelejtett vígoperája, A tenor újbóli színre hozatalának, mint hogy elgondolkodhatunk ilyesfajta kérdéseken, máris megérte volna.

Tekla: Miksch Adrienn (fotó: Herman Péter)

Tekla: Miksch Adrienn (fotó: Herman Péter)

Dohnányi operája a német kispolgárság körében játszódó, s a német későromantika zenei eszköztárával megkomponált történetecske, melynek szövegíróját (a budapesti születésű, német nyelven író Góth Ernőt) és zeneszerzőjét láthatóan teljesen hidegen hagyta mindaz a nemzeti problematika, amely a XIX. századi magyar operai hagyomány – elsősorban Erkel művészete – alapját képezte. Sokkal inkább érdekelték őket azok az erkölcsi és társadalmi problémák, melyek ebben a szilárd értékrendre épülő zárt közegben felmerülhetnek – s ha diagnózisunk nem csal, a darab éppen e közösség értékválságáról vesz látleletet. Míg a legpolgáribb operában, A nürnbergi mesterdalnokokban a városi lakosság minden társadalmi réteggel szemben őrzi különállását és függetlenségtudatából fakadó tekintélyét, addig Dohnányi színpadán a jó polgárok (akiknek művészi törekvései is meglehetősen kisszerűek lettek az idők során: mesterdalnok-verseny helyett dalárda) kizárólag a náluk alacsonyabb sorból származó „betolakodóval” szemben mutatkoznak határozottnak. A felülről érkező Herceggel szemben nemhogy alázatosak, de egyenesen dörgölőznek hozzá, még akkor is, mikor az – megsértve hagyományos értékrendjüket – elcsábítja egyikük lányát. Válságtünet az is, hogy mindezt egyetlen egyvalaki hajlandó nemhogy észrevenni, de szóvá is tenni: a mindenki által megvetett, és csak művészi tehetsége okán megtűrt fuvolás, Schippel. Társadalmi válság és a tolerancia hiánya – mindez elegendő kellene, hogy legyen egy igazán friss szemléletű, korszerű előadáshoz; másrészt a kispolgári közeg egy olyan, jó értelemben véve tradicionális előadási stílust hív elő, melynek követése szintén eredményezhet szolid, színvonalas produkciót (mint ezt a darab Horváth Ádám rendezte tévéváltozata is bizonyította bő négy évtizede).

Két, egyformán adekvát út állt tehát a rendező előtt – sajnos azonban Almási-Tóth András egy harmadikat választott, s ezzel teljesen elvétette a darab nagyságrendjét és mondanivalóját. A színpadra állítástól nem vitatható el bizonyos szintű profizmus: Almási-Tóth András tisztában van a szakmai minimummal, énekeseit színészként is kezeli, színészi feladatokkal bízza meg őket – nem úgy, mint a párhuzamosan futó Parasztbecsület–Bajazzók-produkció rendezője. Ugyanakkor sokadszor érzem úgy, hogy Almási-Tóth András darabtól függetlenül belemerevedik saját manírjaiba. A tenor a kispolgárság bensőséges, finom humorral ábrázolt karikatúrája; jelen felújítás színpadán azonban a díszletektől (Rózsa István) a jelmezeken (Lisztopád Krisztina) át a játékmódig minden ordenáré, közönséges, és ebből adódóan hamis. Mintha egy rossz bohózatban, s nem egy jó ízléssel megkomponált vígoperában lennénk; mert lehet ugyan, hogy A tenor nem az operairodalom csúcsa, de hátterében – ismételjük – mégiscsak A nürnbergi mesterdalnokok áll, és nem a Szeszélyes évszakok. A mű nagyságrendjének, az előadás stílusának ilyetén elvétése pedig a szokottnál is rosszabbul hat az énekesekre: a rendezői utasításokat csak elvégzik, de nem élik át – amit a részükről látunk, nem több, mint leckefelmondás, a rögzített mozgások lejárása, és a nézőnek sokszor az az érzése, hogy ezúttal nem csak a karmesterre, de a rendezőre is ki-kipillantanak a biztonság kedvéért…

Jelenet az előadásból (fotó: Herman Péter)

Jelenet az előadásból (fotó: Herman Péter)

Szerencsére vannak megkérdőjelezhetetlen értékei is a mostani bemutatónak: mindenekelőtt a karmesteri-zenekari produkció. Nem tudom, hogy az ismeretlen darab, az „újdonság varázsa”, vagy az elmélyült betanítás inspirálta-e őket, mindenesetre a Magyar Állami Operaház Zenekara kiváló formában játszott: mind a széphangzás, mind az igényes összjáték terén olyan eredményeket ért el, melyeket szívesen eltennénk a soron következő premierekre. Ez nyilván nem kis részben Vajda Gergely betanítói munkáját dicséri. Emellett azonban ki kell emelnünk, hogy Vajda vérbeli operakarmesteri erényeket is csillogtat: a színpaddal való kapcsolattartása – legalábbis a nézőtérről nézve-hallgatva – példás, a zenekar játéka nem pusztán szép zene, de minden pillanatban a kellő érzelmi töltettel átitatott drámai muzsika. Vajda Gergely tavaly más helyszíneken három kiváló vezényléssel vetette észre magát operakarmesterként; öröm, hogy most végre az Operaház is saját betanítással bízta meg, és az eredmény alapján remélhető, hogy ez nem bizonyul egyszeri alkalomnak.

Jelenet az előadásból (fotó: Herman Péter)

Jelenet az előadásból (fotó: Herman Péter)

A szereposztás értékelésekor mindvégig szem előtt kell tartanunk, hogy a rendezés milyen keretek közé szorította az énekeseket – annál nagyobb öröm, hogy a vokális helytállás mellett (melynek kapcsán külön megemlítendő, hogy Csákovics Lajos finoman ironizáló, prozódiailag kiváló új fordítását szinte kivétel nélkül érthetően, néhányan egyenesen plasztikusan keltették életre) többüknek még arra is futotta energiájából, hogy hús-vér embert próbáljanak megformálni a lehetetlen körülmények között. Elsősorban Miksch Adrienn Tekláját kell e szempontból kiemelnünk. De éneklése is minden ízében perfekt; ritkán hallunk magyar színpadon ennyire kompakt szólamformálást. Vajon mindez mikor győzi meg az Operaház vezetőségét arról, hogy a klasszikus repertoár nagy szerepeiben is érdemes építeni Miksch Adrienn tehetségére, képességeire? Rögtön mellette Szerekován János Kreyét kell említenünk. A múlt évadban Szegeden láttam tőle hasonlóan emlékezetes karaktertenor-alakítást (a Hoffmann meséi négyes szerepében); úgy tűnik, ez az ő igazi szerepköre, amiben igazán értékeset, sőt, hazai viszonylatban kiemelkedőt tud nyújtani. Wolke szerepe nem sok lehetőséget kínál Kiss András számára, de abból szerencsére kiderül, hogy milyen jól használható színpadi karakter – és hogy milyen értékes hanganyag birtokosa. Farkasréti Mária Jennyjével már nincs ilyen szerencsénk: a meglehetősen háttérbe szoruló szerepből a lehetőségekhez képest sokat hoz ki, ám ez önmagában kevés ahhoz, hogy igazán emlékezetes lehessen. Szvétek László Hicketierje kapcsán kénytelenek vagyunk eltekinteni attól, hogy az általa megjelenített figura minden, csak nem „gazdag polgár” – rendezői segítség híján saját élményanyaga, úgy tűnik, nem volt elég ennek megformálásához –; így viszont feltétlenül értékelnünk kell azt a játékkedvet, amit színpadra visz – és ami vígoperában nem utolsó tényező. Hangját rég hallottam olyan egészségesnek, mint ezúttal, zengő mélységei különösen jól estek a fülnek. Geiger Lajos vokális produkciója meggyőző, színészi alakítása azonban merev. Összességében azonban fontos regisztrálni azt a fejlődést, amit minden korábbi operaházi szerepléséhez képest elért a Herceg alakítójaként.

Kiss András, Farkasréti Mária, Szvétek László, Miksch Adrienn és Szerekován János (fotó: Herman Péter)

Kiss András, Farkasréti Mária, Szvétek László, Miksch Adrienn és Szerekován János (fotó: Herman Péter)

Schippelt, a fuvolást Fekete Attila játssza. Színészileg lubickol szerepében – nem csoda, hiszen nem ehhez a szerepkörhöz szokott; öröm, hogy vígoperahősként is megállja a helyét. A szokott vokális problémái azonban sajnos ezúttal is fellépnek: a hang túlerőltetése, a folyamatos forte hangadás, és az ennek következtében fellépő hibák, gikszerek most sem maradnak el. Mindez a szeptember 11-i nyilvános főpróbán kevésbé volt problematikus (ekkor a művész bizonyos részletekben kifejezetten visszafogta magát, s így szépen megformált, kulturált éneklést is hallhattunk tőle), a 16-i második előadáson azonban az egész estére rányomta a bélyegét. Több és izgalmasabb van zeneileg ebben a szerepben, mint ami most megvalósult belőle: szeretnénk hinni, hogy Fekete Attila, akit kivételes tehetséggel áldott meg a sors, egyszer majd teljesebb képet is fest nekünk a szólamról.

Jelenet az előadásból (fotó: Herman Péter)

Jelenet az előadásból (fotó: Herman Péter)

Csakhogy lesz-e legközelebb? A darab további sorsát ugyanis nem a kritikai fogadtatás, hanem a közönségsiker határozza meg, és a mindkét általam látott előadáson tapasztalt gyér érdeklődést figyelembe véve aligha mondhatjuk, hogy az A tenor társául szegődött volna. A produkció imént vázolt hibái riasztották volna el a nézőket? Nem hiszem; lehet ugyanis egy interpretációt bírálni, ha már láttuk, ám a közönség eleve figyelemre sem méltatta Dohnányi operáját. A felújítás körüli összes anomália eme legfájóbbika éles fényt vet arra, hogy milyen mélységű közönségnevelői, ismeretterjesztői munkát kell végrehajtania a színháznak, ha nem csak lózungok szintjén, de valóban elkötelezett a magyar operai tradíció feltámasztása mellett.

Fotók: Herman Péter / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések